Most vasárnap szavazna az LMP-re?

Hogy ki kire szavaz, mindenkinek a magánügye. Ezzel a világlátással legfeljebb abban lehetek biztos, hogy nem a kormánypártra szavaznék.

Ez nem egy egyértelmű igen.

Nem, de még egyszer mondom: minden állampolgárnak a magánügye, hogy kire szavaz.

Nem csak ürügy volt Szabó Szabolcs csatlakozása, amire hivatkozva otthagyta az LMP-t?

Igyekeztem a lehető legprecízebben fogalmazni a kilépésemkor. Szabó Szabolcs frakcióba lépése volt az utolsó csepp a pohárban. Az utolsó csepp kifejezést pedig az érti ürügynek, aki mindenképpen félre akarja érteni, amit írtam. Tehát nem Szabó miatt léptem ki, de ez koronázott meg egy ideje már tartó folyamatot. Szimbolikusan és tartalmilag is erős lépés volt, hogy a választók által elutasított neoliberális Együtt elnökségi tagját befogadja a képviselőcsoport.

A pártját valóban elutasították, de Szabó egy egyéniben megválasztott képviselő, amit az LMP-ből is csak egy politikus mondhat el magáról.

Ez így van.

És melyik volt az első csepp a pohárban?

Nem naplóztam, de

először szeptemberben, Ron Werber stratégiájának élesítésekor éreztem, hogy nem sok közöm lesz már az LMP-hez.

Mondom ezt úgy, hogy Werberrel soha nem találkoztam, soha nem beszéltem. Leigazolásakor nem kiabáltam tücsköt-bogarat rá, mert a megítélésében keményen benne van, hogy 2002 után a Fidesz rá próbálta vetíteni saját sikertelenségét, ezért diabolizálta. Amikor Werber nevéhez kötünk egy stratégiát, arról sem szabad megfeledkezni, régen rossz, ha egy párt politikáját a kampányguru csinálja, mert a felelősség mindig a döntéshozóké. De kétségtelen, hogy Werber olyan stratégiát kezdett el élesíttetni az LMP vezetőivel, aminek nem sok köze volt ahhoz, amibe én beletettem 8-10 évet. Elismerem, könnyen lehet, hogy ha nincs Werber, az LMP már a rajtkőre sem tud felállni a választáson. Úgy hírlett, megvan  az a képessége, hogy fanatizálja az aktivistákat, a politikusokat, hitet tud teremteni – olyan, mint a futballedzők közül a néhai Verebes József.

Mit nevez Werber-stratégiának?

Botka László bukása után az egész MSZP-DK konglomerátum válságba látszott süllyedni, és a werberi stratégia – amelyet némileg igazságtalan csak az izraeli kampánytanácsadó nyakába varrni, de így könnyebb megfogalmazni – arról szólt, hogy az LMP söpörje le az MSZP-t és a DK-t a pályáról, és foglalja el a szavazóbázisát. Megkockáztatom, ebben Werber személyes beakadásai is benne lehettek.

Ez a terv miért megy szembe azzal, amit az LMP-ről gondolt?

Egyrészt mert működésképtelen.

Az gyakorlati kérdés, de eddig elvi problémákról beszélt.

Mindkettőről szó van. Egyrészt az, hogy az MSZP és a DK megroggyanni látszik, nem jelenti azt, hogy meg is hal. Elődpártjaikkal együtt novemberben lesznek százévesek, nagy utat tettek meg, sok mindent átvészeltek. Már ősszel mondogattam magamban, attól, hogy az LMP-ben ezt szeretnék, ezek a pártok nem tűnnek el egy csettintésre. Ez be is igazolódott. Karácsony Gergely leigazolása ráadásul az MSZP utóbbi 8-10 évének egyik legracionálisabb húzása volt. Ezzel a „Szél-offenzívát” lekezelték: találtak egy arcot, aki elfogadható azoknak a szavazóiknak, akik talán valóban az LMP felé fordulhattak volna. Ráadásul kiderült, hogy az LMP-nek nem nagyon van más mondanivalója azon kívül, hogy Szél-kormány meg Szél-terv. Így nem tudom elválasztani a kérdés hasznossági és elvi odalát. Még a társelnökségem idején felvetődött, hogy az LMP választási stratégiája arról szóljon, hogy a párt megcélozza az ellenzék vezető erejének pozícióját, ehelyett egy olyan stratégia mellett döntöttünk, amely a bérkérdést, egy társadalompolitikai víziót helyezett volna a fókuszba. A tisztán hatalomtechnikai elképzelés a vezető testületben egyetlen szavazatot sem kapott, ezt – tudomásom szerint –  azóta senki nem vizsgálta felül, a werberi stratégia mégis szembement a döntéssel. Ez pedig a magyar és az ellenzéki valóság teljes félreértése.

Nem azzal volt a bajom, hogy az LMP az ellenzék legerősebb pártja akart lenni, hanem azzal, hogy ezt nettó az MSZP-DK kontójára képzelte el. Az LMP nem csinált mást, mint az összes többi ellenzéki párt. A Jobbik néhány józan pillanatát leszámítva – gondolok itt a bérunióra – az ellenzéki pártok 2017 elején feladták a lehetőségét annak, hogy kormánypárti szimpatizánsokat meggyőzzenek.

Az MSZP-nek volt tavaly év elején két jó hónapja, akkor azt gondoltam, a Botka-projektből még lehet is valamit, ha tovább tolják a Fizessenek a gazdagok! kampányt, megcélozhatják az utoljára Mesterházy Attilával elért 30 százalék fölötti támogatottságot. Vele egyébként úgy volt ekkora a táboruk, hogy már létezett a DK. A Botka-kampány viszont alighanem intellektuális okokból kifulladt, és elkezdtek ezerrel Gyurcsányról, a DK-ról, az összefogásról beszélni.

Botkát nem kinyírták a párton belüli ellenlábasai, hanem egyszerűen rossz stratégiát választott?

Végül biztosan kinyírták, de finoman fogalmazva is komoly intellektuális probléma egy, az emberek mindennapjaival foglalkozó kampány kellős közepén gyurcsányozni, ahelyett, hogy egyszerűen olyan helyzetbe keverné magát, amelyben már nincs is különösebb szüksége a DK-ra. A Fizessenek a gazdagok! jó találmány volt, de nem vitték végig. Márciustól másról sem szóltak a Botkával kapcsolatos hírek, mint hogy Gyurcsány nélküli DK-t akar – az meg olyan, mint a Torgyán nélküli kisgazdapárt. Egyébként is: ki a rossebet érdekel ez? A Jobbiknak szintén volt egy innovációja, a bérunió, amiről érthetetlen okból leszakadtak. Az ellenzékben tehát senki sem volt, aki kitartóan azzal foglalkozott volna, hogy kormánypárti szavazókat nyerjen meg, miközben az Orbán-rezsim rárabolt az ellenzék szavazóira. Számomra már az érthetetlen volt, hogy a kvótanépszavazás estéjén pezsgők durrantak az ellenzéki pártközpontokban. Közjogilag ugyan érvénytelen volt a voksolás, de sikerült több mint hárommillió embert egy táborba zárni Orbán mögé.

Utána is ahelyett, hogy a DK-tól a Jobbikig tartó kellően színes ellenzék megpróbált volna rámenni arra, hogy legalább visszaszerezzen szavazókat a Fidesz-karámból, elkezdték egymás táborát szeletelni. A werberi stratégia is ezt célozta, és ami a tartalmi problémám vele: ez nincs ingyen. Ahhoz, hogy az LMP a siker minimális reményével fusson neki ennek a tervnek, a pártot érzületileg át kellett pozicionálni a kulturális ballib oldalra. Én irgalmatlan energiát fektettem abba, hogy az LMP-t kívül tartsam a kulturális szekértáborokon, és ne lehessen a ballib táborba behekkelni. Az LMP fölött továbbra is volt egy erős szervezettségi plafon, de ahelyett, hogy azzal foglalkoztak volna, hogy megépítik a pártot Körmendtől Kisvárdáig, ha már nekem nem sikerült, inkább beleálltak a többi ellenzéki párt revolverezésébe. Miközben az MSZP-nél a hardver, ha döglődve is, de ott volt, sőt még a DK-nál is valamelyest, míg az LMP szervezettségben a nyomába sem ért egyiknek sem.

Ehhez képest csak megverte a DK-t, és másfél százalékkal jobb eredményt ért el, mint négy éve.

Az MSZP-t és a DK-t szociológiailag nem lehet külön kezelni. Ha pedig együtt kezelem, akkor az LMP nem verte meg őket. A werberi stratégiából következően ráadásul az LMP zöld, rendszerkritikus mondanivalója teljesen kiveszett. Egy darabig katatón módon nyomták ugyan Paks2-t, de aztán ez is megszűnt. Az LMP-nek 2017 szeptemberétől egyetlen olyan témája sem volt, ami alapján meg lehetett volna különböztetni a többi ellenzéki párttól. Ez persze a többiekre is igaz. Ha a választás előtti ellenzéki nyilatkozatokat hallgatjuk, és letakarjuk a pártok nevét, nem lenne ember, aki telitalálatot érne el abban, hogy melyik párttól származik az idézet.

Volt egy szakadás az LMP-ben 2012-ben, akkor úgy tűnt, elmentek azok, akik a baloldal felé nyitottak…

Hagyjuk ezt a baloldalt! A liberális oldalra nyitottak mentek el.

Most viszont azt mondja, végül azok is balra kormányozták a pártot, akik akkor maradtak. Ez az ön kudarca?

A kérdésben a válaszom.

Az elmúlt fél év történései mindenesetre azt igazolták, életem legjobb döntése volt, hogy a ciklus közepén kiszálltam.

Jobb döntés volt kiszállni az LMP-ből, mint megcsinálni?

Nem ment a megcsinálás. Ez nekem is kudarc. De a pártszakadás előtt sem volt ez másként, és akik elmentek, nemhogy izmos pártot nem tudtak összehozni, mikroszkóppal sem látható a Párbeszéd saját jogon szerzett támogatottsága. Az LMP szervezete a megalakulástól fogva ellenállt a bővülésnek. A helyzetet a ’90 és 2002 közötti Fideszhez tudom hasonlítani: 1990-ben a Fidesz liberális segédpártként túlnyerte magát, beültek az emberei a parlamentbe, közgyűlésekbe, és azok, akik mindenféle verseny nélkül helyet kaptak, nem akarták a pozíciójukat veszélyeztetni. Az LMP is ezért áll ellen szervezetileg az érdemi növekedésnek. Minden tisztújításon elhangzik, hogy nyakunkba vesszük a vidéket, aztán megint nem történik áttörés. Az is probléma, hogy 2010-ben túlságosan implicit identitást kínáltunk a politikai piacon. 2015-ben kísérletet tettem arra, hogy az LMP arculatát karakteresebbé tegyük, valóban rendszerkritikus, globalizációkritikus párt legyen, de azt láttam, nemcsak szervezeti, hanem politikai stratégiai értelemben sem volt mögöttem sereg. Nem éreztem semmiféle értékközösséget.

Úgy éreztem, megyek előre, vásárra viszem a bőrömet, kapom az ütéseket. Frontvonalban lenni lehet hősiesség, de ha az ember ezt úgy csinálja, hogy nincs mögötte hadsereg, akkor hülyeség.

Minden ellenzéki párt arról beszél, hogy vidéki bázist kell építeni, de mind képtelen rá. Miért?

Ez nem igaz. A Jobbik képes volt rá. Amikor felívelőben volt, 2010 körül, ment a gárdista nyomulás, a Jobbik olyan vidéki hálózatot épített ki, ami nemcsak erősebb volt, mint az MSZP-é, de vetekedett a Fideszével. A Jobbik a nagyvárosokban nem tudott mit kezdeni magával, Miskolc kivételével. De voltak olyan falvak, ahol a Fidesznek sem volt szervezete, a Jobbiknak viszont igen.

Ez a választási eredményekből nemigen látszik.

Nem az eredményekről beszélek, hanem a szervezetépítésről.

Egy párt esetében nem a szervezettség, hanem a választási győzelem a siker.

Ebben nincs igazuk: a szervezet léte ugyanis a belépő a sikerhez. Ha a szervezet, azaz a hardver sincs meg, akkor az történik, mint az LMP-nél. A médiapártok Magyarországon  nem nőnek 8-10 százalék fölé, ilyen választási rendszerrel nem spórolható meg a szervezeti háttér. A Jobbik pedig bemutatta, hogy meg lehet csinálni, parlamenten kívül épített a hatalmi pártokkal versenyképes hálózatot. Így már a 2010-es önkormányzati választáson úgy válogathattak jelölteket, hogy egy akár százfős szervezeten belül kellett megharcolni a helyért, 2014-ben pedig a már pozícióban lévőknek meg kellett védeniük azt. Az LMP-ben ilyen versenyhelyzet nem volt, ahogy 2002-ig a Fideszben sem – senki nem akarta a saját konkurenciáját behozni a pártba. Mígnem 2002-ben Orbán Viktor a polgári körök létrehozásával szociológiai értelemben megszüntette a régi pártstruktúrát, és – Simicska Lajos segítségével – felcserélte egy franchise rendszerre.

Ki fogja leváltani Orbán Viktort?

Nem vagyok jós. Arra a kérdésre tudok nagyjából felelni, hogy milyen feltételek kellenek hozzá.

Beérjük ezzel.

Először is, a Fidesznek a kétharmados többség ellenére van oka a szerénységre, és az elmúlt pár hét retorikai és személyzeti döntései alapján mintha ebből valamit Orbán érezne is. A hagyományosan polgári választókörzetekben – Budán, a pesti Belvárosban, Pécs, Veszprém és más nagyvárosok belsejében– a kormánypárt érzékeny veszteségeket szenvedett el. A Várban, az Úri utcai szavazókörben Csárdi Antal nyert, pedig ez az a körzet, ahol az MDF 1994-ben is, amikor kiborult a térképre a vörös tinta, 80 százalékot kapott. A Fidesz mögül az a közvetítő közege kezd elszivárogni, ami ’94 után magasabb szintre segítette a pártot. Másfelől hiába van a Fidesznek közel hárommilliós szavazótábora, ha a másik ötmillió – ideértve azokat is, akik nem mennek el szavazni – kifejezett megvetéssel vagy gyűlölettel van az egész rendszerrel szemben, az nagymértékben rontja a kormányzati munka hatékonyságát. Még Szlovákiában vagy Romániában sem fordul elő, hogy valaki minden bírói ítéletért, hatósági döntésért, rendőri intézkedésért vagy technikai törvénymódosításért Robert Fico vagy Liviu Dragnea gonoszságát, meggazdagodási szándékát, hatalmi törekvéseit okolja. Orbánnal lassan ez a helyzet: a nem rá szavazók minden nekik nem tetsző jelenség mögött a miniszterelnök ármánykodását látják. Végül: ez a rendszer sérülékenyebb, mint amilyennek látszik. A választás előtt elég volt szegény Altusz Kristóf nyilatkozata ahhoz, hogy a migránsellenességre felhúzott kommunikációs gépezet megbillenjen. Ha egyszer Magyarországon kívüli okokból megváltozik a politikai lapjárás, az az ellenzék intellektuális bajait nem fogja orvosolni, de annál nagyobb lesz a veszedelem a kormányra és az országra nézve. Mert ha nincs kompetens ellenzéki alternatíva, akkor egy ilyen helyzetben nem váltás lesz, hanem törés. Ennek voltak jelei már a választás előtt.

Mikor?

Amikor a hódmezővásárhelyi választás után csúcsra járt az a sugalmazás, hogy tulajdonképpen nincs is szükség váltópártra, ha Orbánt sikerült 100 mandátum alatt tartani, létrejöhet vele szemben egy akár egyfős többség is, amiben ugyanúgy van szivárványos meg árpádsávos zászló. Majd jön a jó öreg szakértői kormányzás, ami minden országban – lásd a román, cseh, horvát, olasz kísérleteket – a szuverenitás beszűkülését szokta jelenteni. Ráadásul nálunk jelen pillanatban csak egy világnézetileg rendkívül heterogén többség tudna létrejönni, amit az tart össze, hogy mindent fenekestül fel kell forgatni, lehetőleg vasra verve mindenkit, aki a jelenlegi rezsimet működtette.

Ezzel nem ért egyet?

Én azt tartom jónak, ha egy országban nem törés, hanem váltás következik be.

Nem ülnek bűnözők a parlamentben?

Biztos, hogy ülnek, de jogállami módon kell érvényt szerezni az igazságnak. Ha erre nincs mód, akkor nem lehet a jogállamot a jogállamon kívül álló eszközökkel építeni. Ezt mondta ki a rendszerváltás hajnalán a Sólyom-féle Alkotmánybíróság is, és ez ugyanúgy igaz ma.

Ezért a gondolkodásmódért fog majd alkotmánybírói széket kapni?

Ezért sem fogok kapni. De hogy a turbóliberális hitványság milyen gyorsan képes megölni a logikát: azzal vádolnak engem és az LMP-t, hogy a Fidesz kezébe adtuk a kétharmadot. Mindenféle nagyképűség nélkül, ha a Fidesznek nincs kétharmada, biztos, hogy előkerült volna a nevem alkotmánybíró-jelöltként, hiszen meg kell egyezni az ellenzékkel a jelöltekről. Én pedig biztos, hogy visszautasítottam volna a jelölést, hiszen mindig azt képviseltem, hogy ne üljön be a testületbe olyan, aki a megelőző években törvényalkotó volt. A kétharmad birtokában viszont a Fidesz azt választ meg jövőre Stumpf István utódjául, akit akar. Orbán örül, hogy végre megszabadul tőle – miért kéne neki még egy? Visszatérve az eredeti kérdésre: egy vízió nélküli szivárványkoalíció a külföldi befolyásszerzésnek megágyazó szakértői kormánnyal az élén csak arra jó, hogy alkotmányos válságról alkotmányos válságra bukdácsolva egy újabb autokratikus kísérlet előtt nyisson utat. És ehhez nem kell Orbán Viktor – lehet, hogy őt addigra tényleg letartóztatják, hogy neki politikailag vége lesz, bár ez sem biztos, elég megnézni, mi lett a vége Szlovákiában Radicova kormányzásának, hogyan tért vissza megerősödve Robert Fico.

Csak visszatértünk oda: ki válthatja le a Fideszt?

2010 óta azt mondom, és ezt próbáltam frakcióvezetőként az LMP szerepfelfogásában is érvényesíteni: Orbán Viktort egy olyan párt válthatja le, amelyik nem militáns, hanem konstruktív ellenzék. 1990 óta a militáns ellenzéki pártok két ciklus között le tudták ugyan aratni a babérokat, de kormányt váltani nem tudtak. A kommunistákat nem az SZDSZ-Fidesz váltotta le, hanem Antall József, a nyugodt erő, az MDF után nem a militáns SZDSZ következett, hanem az MSZP, amely jóformán kimaradt a médiaháborúból, a Horn-kormányt pedig nem a patakvért ígérő kisgazdák zavarták el, akik ’96-ban még a legnépszerűbbek voltak, hanem az Orbán vezette mérsékelt jobboldal, amely után pedig a joviális, árokbetemetést ígérő Medgyessy Péter következett. Az is lényeges, hogy Orbán ellen nem egy heterogén pártszövetségnek kell felállnia, hanem egy olyan világképnek, narratívának, amit szembe lehet állítani az általa képviselt populista jobboldalisággal. Ehhez pedig az kell, hogy egy párt világossá tudja tenni a viszonyát az 1990 és 2010 közötti, illetve a 2010 utáni világhoz, tudjon jövőképet sugározni, el tudja helyezni Magyarországot a globális folyamatokban. Ezt a feladatot Orbán Viktor így vagy úgy, de választásról választásra megoldja. Az ellenzéki pártok kísérletet sem tettek rá, hanem a pótcselekvést választották: hónapokig arról beszéltek, hogy ki lépjen vissza a másik javára.

A második része világos annak, amit mond. Azt viszont sokan vitatják, hogy az ellenzék túlságosan militáns lenne – inkább látszik úgy, hogy jó része a Fidesz zsebében van.

Arról beszélek, ami úgymond a képernyőről lejön, és nem a motivációkról. Ha valaki megnézi az ellenzéki szövegeket a Jobbiktól a DK-ig, abban versenyeznek, hogy ki tud gyalázatosabb jelzőket használni a kormány tagjaira. Félreértés ne essék: én is úgy gondolom, hogy az Orbán-rendszer lényege a korrupció. De észre kellene végre venni, az, hogy az ellenzéki pártok egymásra licitálnak, hogy ki tud előre több börtönévet ígérni Orbán Viktornak és Mészáros Lőrincnek, nem kifizetődő. Erről amúgy sem beszélni kell – főleg, hogy a lopások jó részét törvényi felhatalmazással követték el –, hanem a feltételeit megteremteni a lopott holmi, például az állami termőföldek visszaszerzésének. Ha az a kérdés, hogy 2010 és 2018 között nagyobb közvagyont lovasított-e meg a hatalom, mint 2002 és 2010 között, akkor a válaszom az, hogy mi az hogy, nagyon is. Ha viszont a posztkommunista nómenklatúra 1988 és 1996 közötti tevékenységével vetem össze a 2010 óta tartó nyolc évet, akkor már bajban vagyok a válasszal. Ha pedig nemcsak a korrupcióval foglalkozunk, hanem mindent összehasonlítunk, külpolitikát, gazdasági mutatókat is, akkor nem tudom azt mondani, hogy a 2010 és 2018 közötti időszak minőségileg rosszabb kormányzást hozott volna, mint az MSZP-SZDSZ nyolc éve. Ha pedig a XXI. századinak nevezett ellenzéki pártok nem gondolják azt, hogy a 2002 és 2010 közötti kormányzás nem csak úgy ebben-abban, hanem komplexen, s nem csak kicsit, hanem minőségileg nem különb a 2010-18 közöttinél, akkor ez számukra igencsak megnehezíti a választási együttműködést, majd a későbbi kormányzást azokkal, akik a szoclib kormányzásban tevőlegesen részt vettek. Ha viszont egyetértés van ellenzéki oldalon abban, hogy a 2010-18 közötti kormányzás nem kicsit, hanem minőségileg és összességében rosszabb a 2002-10 közöttinél, akkor viszont Gyurcsány Ferencnek van igaza és nem kell lacafacázni, hanem egyetlen „Demokrata Pártban” kell felolvadni Orbán megdöntése érdekében. Ennyiben – bár furcsa lehet az én számból – kicsit unom is a gyurcsányozást, mert nála legalább világos, hogy kritikátlanul viszonyul a saját kormányzásához. Az MSZP-SZDSZ utódpártok jó része viszont hallgat arról az időszakról.

Meddig kell ön szerint a nyolc éve véget ért nyolc évhez mérni, igazítani mindent az ellenzéki oldalon?

Hivatalban lévő frakcióvezetőként is elmondtam az elvtársaknak: engem egyes személyeknél meg a Gyurcsány-kérdésnél jobban érdekel az, hogy az MSZP hogyan viszonyul saját kormányzásához. És még csak nem is a szemkilövetésekről beszélek, hanem például a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikáról. A most ironikus módon a Párbeszéd-frakcióban ülő Burány Sándor az elmúlt nyolc év minden jegybanki vitájában visszasírta a Simor-féle jegybank kamatpolitikáját. Ezek az emberek egyszerűen nem reflektálnak a saját kormányzásukra. Annyit fogtak fel belőle, hogy Gyurcsány baromi népszerűtlen, és amíg ő van, addig nekik is nehéz növelni a támogatottságukat. De Gyurcsány nem egyedül kormányzott, voltak tanácsadói, miniszterei, államtitkárai, és volt egy minden döntését megszavazó parlamenti többsége, benne olyan emberekkel, mint a 2004-es hatalomátvételét tevékenyen segítő Botka László. Amikor Nyugat-Európában megbukik egy kormány, ha vissza akar térni a hatalomba, az első dolog, hogy megpróbálja tartalmi értelemben tisztázni, mit rontott el, mit kellene másképp csinálnia. Ezt nem lehet személyi kérdésekre egyszerűsíteni.

Néhány szocialista politikustól láttam tisztességes szándékot arra, hogy reflektáljon a korábbi kormányzati tévutakra. Amíg ez nem történik meg, addig az a nyolc év az asztalon lesz: rendőrterrorostul, devizahitelezésestül, multisimogatástól, tb-privatizációtól, államadósságostul, megszorításostul, mindenestül.

Mondhatnák azt is, mint a DK, hogy mindent nagyon jól csináltunk, csak  – a régi kommunisták szóhasználatával – begyűrűzött a válság, meg a gonosz Fidesz ellenünk hergelte a népet. Ez is egy képviselhető álláspont, csak akkor egy rendszerkritikus pártnak nincs dolga velük a választási együttműködés szintjén sem. Mert a választási együttműködés, ha nem csak alibizés zajlik, a kormányzati együttműködés előszobája. Egy rendszerkritikus párt pedig nem kormányozhat együtt egy neoliberális-technokrata politikai erővel.

Fog még ilyen rendszerkritikus pártot alapítani?

Fogalmam sincsen. De a rövid távú terveim között semmiféle pártalapítás vagy pártpolitika nem szerepel.

Mit jelent a rövid táv?

A következő két évben ilyen dolgokkal biztosan nem szeretnék foglalkozni. A visszalépésemkor sem ígértem, hogy akár 2022-ben, akár valaha visszatérek a pártpolitikába. Ez az egész nagy tanulópénz volt nekem. Ma már azt gondolom, hogy szemben a 2007-2008-as önmagammal ideológiai értelemben nagyjából rendben vagyok. Óriási hiba, ha az ember úgy lesz kezdeményezője egy pártalapításnak, hogy bizonytalan abban, hogy különböző jelenségeiről a világnak mit gondoljon. A második tanulság, hogy bázisdemokratikusnak hazudott pártot csinálni nem szabad. A harmadik pedig, hogy még egyszer golyófogónak nem fogok állni. Lehet, hogy ebből az következik, hogy többet nem leszek parlamenti képviselő, sőt pártpolitizálni sem fogok, de az biztos, hogy még egyszer nem megyek bele abba, hogy kifelé minden felelősség az enyém, befelé viszont szinte semmilyen hatásköröm nincsen, és nincs mögöttem egy olyan politikai közösség, amelyikkel egy nyelvet beszélünk és azonos irányba haladunk.