Kék csoda – így hívták a második világháború után újrainduló csepeli kerékpárgyártás egyik első modelljét. Ez a modell gyorsan népszerűvé vált, szolgálati bicikliként még az állambiztonsági hivatal elődje is rendelt belőle. Bár a Kék csoda nem volt olcsó mulatság. A gyár 1948-ban átlagosan 400 forintot kapott darabjáért, amely egy 5 éves gyakorlattal rendelkező mérnök havi fizetése volt – mondta lapunknak Varsa Endre, a Magyar Kerékpárok című, idén májusban megjelent könyv szerzője (cikkünk egyik fő forrása az ő könyve, lásd keretes írásunkat).
Rákosi testvére volt a góré
Csepelen – a korábbi Weiss Manfréd Művekben – 1950-ben vonták össze a gyártást, ekkor alakult meg az önálló Kerékpárgyár. Nem sokra rá felvették a Rákosi Mátyás Művek Kerékpárgyára nevet. Érdekesség, hogy a gyár vezérigazgatója egy ideig Bíró Ferenc, Rákosi Mátyás testvére volt. Így előállt az a rendkívül pikáns helyzet, hogy a pártállami vezér öccse a róla elnevezett gyár elsőszámú embere lett.
Bíró elvtárs a szakértelméért természetesen nemcsak a rendkívül magas fizetését élvezhette (havi 4650 forint), hanem a különböző pótlékokat, nyugati és keleti utakat, és ezek költségtérítéseit is. Egyszer még hatalmasnak számító, 20 ezer forint jutalommal járó kitüntetést is kapott a pártállamtól. Összehasonlításul: a kerékpárgyárban 1000 forintot lehetett keresni összeszerelőként, az akkori átlagfizetés 600 forint volt.
Az első ötéves terv idején kétségtelenül rangot jelentett a gyárban dolgozni. Egy szalagmunkás majdnem annyit vihetett haza, mint egy kezdő kohász (1200 forint), és már egy kezdő is szép órabért kapott. A szalagoknál főként nők dolgoztak, akik a nagy kézügyességet igénylő szerelési fázisban, mint például a centrírozásban sokkal hatékonyabbnak is bizonyultak a férfiaknál.
A gyárban hamar gépesítették a termelést, 1950-ben már 157 ezer kerékpárt készítettek. A belföldi piac mellett ekkor még főként a Szovjetunióba – a háborús jóvátétel részeként – exportáltunk, és kisebb részben Kínába, összesen mintegy 20 ezer darabot. Nem sokkal később viszont elkezdődött a kivitel Ghánába, Egyiptomba, később Hollandiába. A gépeket saját alkatrészekből állították össze, csak néhány eleme származott más gyártótól. A modellek lényegében a háború előtti magyar mérnökök konstrukciói voltak.
A Csepel fénykora: 1964-1978
A szocialista idők tervutasításos gazdaságában minden évben meghatározták hány kerékpárt kell gyártani és exportálni. Utóbbi érdekében 800 millió forintos állami hitelt is kapott a kerékpárgyár 1974-ben.
Mintegy húsz országba szállítottunk, legalább húszféle modellt. A legjelentősebb felvevőpiac Hollandia, a Német Szövetségi Köztársaság, az USA, Kanada és Irán voltak, utóbbiba szállították a legtöbbet. Új összeszerelő üzemet is létesítettek Sárospatakon, itt 800-an is dolgoztak egy időben. A két gyárban ekkor naponta 500-600 biciklit is gyártottak. A bringákért kapott deviza komoly bevételi forrást jelentett a Kádár-rendszernek.
A belföldi kínálat kezdetben 8-8 férfi és női, és 4 gyermekkerékpárból állt össze, de 1984-re már 38 modellre bővítették a palettát. Köztük olyan csodákkal, mint a dupla felső vázas Touring, vagy a Tihany, a Toldi, a Pajtás, a Csaba, az Úttörő. Az egyik legnépszerűbb hazai modell az összecsukható Camping kerékpár volt, amiből összesen 1 millió darabot gyártottak.
Természetesen a fénykorban más modelleket, más elnevezéssel gyártottak külföldre, mint a hazai piacra. A Robusta, Superla, Superlia Sport, Marine Boy márkanevek között voltak 3 fokozatú Shimano hátsó aggyal felszerelt, illetve 10 sebességes láncváltós sportkerékpárok is, amelyek akkor világszínvonalat képviseltek.
1982: a mélypont
Miután 1980-ban kitört az iraki-iráni háború, szinte azonnal leállt a Csepel bringák exportja. Olyannyira, hogy 1983-tól négy évig egyetlen darab kerékpárt sem sikerült exportálni, 1987-ben is csak 288-at.
A rendszerváltás előtt nem sokkal a privatizációban látták a megoldást, így 1989-ban többségében amerikai tőkéből megalakult a Schwinn-Csepel Kft. Az export is kezdett felfutni, de már soha nem érte el a korábbi évek szintjét. Ebben közrejátszott, hogy 1993-ban csődbe ment az amerikai Schwinn cég, amelyet eladtak egy orosz-magyar vegyesvállalatnak, a Hanti-nak, amely kis idő múlva szintén túladott a társaságon. 2000-ben végül egy szakmai befektető szerezte meg a céget, a szolnoki Tandem Kft., kisebb részben egy amerikai magánszemély csendestárssal.
A kerékpározási szokások, a technológiai fejlődés, illetve a nemzetközi piac megváltozásával a gyár nem tudott lépést tartani. A Schwinn-Csepel kizárólag acélvázakat gyártott, a vázgyárat 2001-ben eladták, ami még két évig működött. Ezután már nem is nagyon beszélhetünk csepeli kerékpárgyártásról, mondta Varsa Endre lapunknak. Manapság a vázakat Kínában gyártják, a régi gyárban csak összeszerelés folyik. 2006-ban az export elsősorban Romániába és Oroszországba folyt, naponta körülbelül 300 kerékpárat szereltek össze, ami 54 típus között oszlott meg.
Napjainkban
2012-ben elhagyták a Schwinn nevet, és a cég hivatalos neve Csepel Kerékpárgyártó és Forgalmazó Zrt. lett. A cég részesedést szerzett a ma is működő Stringbike Kft.-ben, és így gyártotta többek között a hasonnevű kerékpárt, de aztán a leállították a gyártást, és üzletrészüket is eladták. Mindazonáltal 2017-ben már 68 típust gyártottak, köztük a Mol Bubi kerékpárt, az E-Gear elektromos kerékpárt, és a népszerű Csepel Royal egysebességest. Az új követelményeknek megfelelően ugrásszerűen javult a kerékpárok minősége, már 10 éves garanciát adnak a gépekre.
Kiemelt kép: Urbán Tamás / Fortepan
