Belföld csatatér
Fotó: Bielik István / 24.hu

Recsken leltünk a legszebb melegszerelemre

Aztán Kárpátalján, Rafajnaújfalun megnéztük, milyen a büszke szegénység. Csatateres riport a Hevesi kettestől Ukrajnáig.
Korábban a témában:

Lóg az L az UJ ÉLET KOLHOZ föliratból, akasztott emberként himbálja a szél, alatta rozsdakerítés, mellette betonvascsillag, mögötte szürke ég, fölötte varjú károg. Ha valami fekete-fehér művészfilm kezdődne így, tuti kioldalaznánk a moziból, hogy ez sok, tessenek hihetőbb nyitóképpel berántani a nézőt, de hát ez igazi.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Az imént gurultunk át Ukrajnába, Recsk testvértelepülésére, a színmagyar Rafajnaújfaluba tartunk, csupán szűk húsz kilométer az út a határtól. Megállunk tankolni, a benzin literjén az otthonihoz képest nyolcvanforintnyi grivnyát fog az ekonomikus ember. Mellettünk vén Peugeot 605 magyar rendszámmal, visszajáró kuncsaft, bal hátsó kereke alá a kutas kérés nélkül lök agyonhasznált faéket, rátolat a sofőr, billen a kocsi, így a tágulási tartályba is átcsorog a nafta, pár decivel növelve a kapacitás.

Száz litert nyel az autó, gazdája éteri mosollyal könyveli el magában a spórt, s fordul vissza, hazafele.

Hogyan keveredtünk Rafajnaújfaluba? Rögvest elmeséljük, de előbb az időben is tolassunk vissza egy teljes napot, a helyszín Recsk.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Recsk a mi csatateres választókerületünkben, a Heves megyei kettesben található, működik ott egy rászorulókat segítő szervezet, a REHOK, a Recskért Hórukk Egyesület. Csütörtök van, a heti adományosztás napja, ilyenkor multiktól begyűjtött élelmiszert porcióznak szét a rehokosok, néha lisztet, cukrot, olajat, gyakrabban kenyérfélét.

Itt kezdünk, hiszen szegénységet riportozni érkezünk, de kapásból egy gyönyörű szerelembe futunk bele: Melinda és Klaudia a szerelmespár, ahogy videónkban is megmutattuk őket. Üres zsákkal jönnek s egy hétre való kiflivel, zsömlével távoznak. Hazafelé Klaudia cipeli a nejlonbatyut, nagyokat lép, ő a férfi, Melinda a nyomában.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Lepusztult vályogház szoba-konyháját bérlik a legbarátibb áron, ingyen, „a tulajdonos olyan, hogy jószívű”. Rend van: piros falon ragasztott virág, kerámiaházikó kéményében műrózsa, feszes lepedőn plüssmaci; szekrénytetőn hamutálca és gyerekjáték, a sarokban vaskályha, az ajtónál megsubázott ördögpofa.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Vitrin nincs, nipp sincs, porcelánőzike helyett dezodorflakonok díszelegnek a főhelyen. Középen, fehér terítőn a női sprék, két oldalt, a csipkén túl meg a pasis hengerek, Trendy love és Full fresh; nem szemét, hanem emlék: nyolc éve tart a szerelem, minden évfordulóra jár egy deo Melindától Klaudiának és viszont.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Melinda most negyven, huszonnégy évesen kislányt szült, két évre rá kisfiút. A második babával hetekig feküdt kórházban. Mikor végre hazaengedték, otthon a lánya „azzal kezdte, hogy apukám belenyúlt a cucumba és fájt”. Melinda rohant a rendőrségre, a férj börtönbe került, azóta se látták.

„Ekkortól meggyűlöltem a férfiakat. Ha az édesapában nem bízhatok, vadidegenben még úgy sem.”

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Sokáig egyedül nevelte a gyerekeket, mígnem nyolc éve közmunkán megismerte az akkor tizenkilenc éves Klaudiát, összejöttek. Amikor kiderült a dolog, Klaudiát kidobta az apja, Melinda meg befogadta.

„Úgy adta a gyerekeknek a szeretetet, mint senki más, még iskolába is ő hordta őket, tisztelik, az elejétől apának szólítják, ma is, ha összeveszünk, nem velem, az anyjukkal foglalkoznak, hanem ővele.”

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Klaudia mindig is fiúként viselkedett: tüsihaj és foci; szoknya, harisnya szóba nem jöhetett, a srácok nem érdekelték, pasi hozzá soha nem érhetett.

„Benne női semmi nincsen”, ezt mondja rá Melinda.

Virágot hoz névnapra, az ajtónál előre engedi asszonyát, ő intézi a családi ügyeket, az utcán lekezelnek vele a férfiak.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Mindenhová együtt mennek, mindent együtt csinálnak, mindent megosztanak; ha Klaudia gyújt rá, az utolsó slukk Melindáé, ha Melinda dohányzik, Klaudia nyomja el a csikket. Dolgozni is együtt járnak, hol közmunkára, hol napszámba, legjobban az erdőn szeretnek lenni.

A minap nagyik lettek, a lányuk tizenhat sincs, novemberben szült, az urához költözött; jól tanult, úgy volt, megy főiskolára, de így a gimnáziumból is kimaradt. A fiú maradt Melindáékkal, hatodikos, őt csak a net köti le, délutánokat fészbukozik át a könyvtárban, benne gyűlt össze a család fájdalma. „Nevet mindenen. Nevet a semmin. Szoktam kérdezni, min nevetsz, kisfiam, úgy felel, anya, nem tudom.”

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Melinda és Klaudia odabent a faluban viseli a nélkülözést, a szegénysorért a község határáig kell gyalogolni.

Azt mondják az itteniek, az utóbbi tíz évben a drog errefelé a démon.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Adagja pár száz forint, olcsóbb, mint a pia, sőt, olcsóbb, mint az étel, állítólag az a duma járja, hogy „ha betolom, két napig nem vagyok éhes”. Négy-öt fickó terít, mindenki tudja, kicsodák, mégis ritka a lebukás.

Lakatos Máriának van kit féltenie, négy gyereket nevel, a legidősebb nyolcadikos, ha kilép az utcára, óránként be kell jelentkezzen, s a drogos házak tiltott zóna számára. „Játékos nyakasok is elrepülnek, ha szükséges”, ezt Mária mondja, nevetve, bár tőle a füles aligha móka-kacagás.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

„Erre is van, arra is van, amarra is van”, így lokalizálja a dílerek lakhelyét a nő, aztán, amikor egyik fia száján kicsúszik valamelyik terjesztő keresztneve, kis híján realizálódik is a nyakas, „normális vagy?!”.

Junior Dávid, Mirjam, Kevin és Szilvió, ez a születési sorrend. Remek kölkök, nagy dumások, oltogatják a szüleiket és viszont. Szilvió asztalosnak készül, Kevin TEK-es lesz, ha odafér, Mirjam szakács vagy pincér.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

A család entellektüelje, Junior Dávid pedig ügyvédnek vágyik, vagy inkább miniszterelnöknek, legyen úgy, mire eljön az ideje, tán elunja a melót a mostani. (Amúgy, ha akár lenyúlásban, akár tisztes munkában megtőkésedett arc lennék, már csak a lelkiismeretünk megnyugtatása végett is privát ösztöndíjat adnánk a Junior Dávid-féléknek, tutira behozná az árát.)

Idehaza van az apa is, Silviu Marian, szótlanul pakolja a kályhát. Román fickó, tizensok éve került a parádsasvári gyárba üvegfúvónak, kukkot sem beszélt magyarul, szerencsére Máriával szó nélkül is értették egymást. Jött sorban a négy közös gyerek, a férfit mégis szívatták a magyar hatóságok, és csak a minap kapott tartózkodási engedélyt, amivel végre rendes állást vállalhat a téglagyárban.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Havi százezerről háromszázezerre ugrik így a pénze, ha hozzácsapják, amit Mária keres a családellátóban, kivergődhetnek a mostani vályogalbérletből, vásárolhatnak téglaházat a faluban, emeleteset, ki is nézték, hárommillió az ára, egy részét összespórolják, a többire fél év munkaviszony után ad hitelt a bank. Szóval a sorról is találni kiutat, ha nehezen is, igaz, kell hozzá egy Lakatos Mária.

Vas Zsolt vitt minket Melindáékhoz aztán Máriáékhoz, ő az, aki a már emlegetett REHOK-ot közel egy évtizede kitalálta, alapította, vezeti. Másokat támogat, pedig az ő sztorija sem egyszerű.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Tősgyökeres recski, sokat vendéglátózott, dolgozott kultúrházban és gyerekotthonban, volt képesítés nélküli napközis és kézilabdaedző, helyi gyerekekkel a semmiből három év alatt megyei bajnokságot nyert. Egy betegség miatt elhízott, aztán, hogy párszor kinevették, ledagadtozták a háta mögött, úgy megsértődött a világra, hogy öt évig ki se lépett a lakásából; a végén kétszáznegyven kilót nyomott, mozdulni sem tudott. Megrémült, visszatalált a hitéhez, ledobott bő fél mázsát, és kimerészkedett az életbe. Azóta adományt gyűjt és oszt, munkát szerez, akinek csak lehet, betegeket hord orvoshoz, nyugdíjasokat bevásárolni meg temetésre meg lakodalomba, ahová kérik, pár éve pedig önkormányzati képviselő.

Sőt, megnősült; az ő szerelme is van olyan regényes, mint Melindáéké. Még húszévesen belehabarodott az akkor tizennégy éves Virágba, jártak is egy darabig, ám a lány nász helyett apácának állt. De a beöltözés előtt megígérte: ha egyszer eldobja a habitust s férjet választ, csakis Zsolt jöhet szóba.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Két évtizedet kellett várni a frigyre, Vas úr kibekkelte, mondja, bekkelt volna tovább is.

A munkájuk nekik is közös, hiszen az asszony gyógypedagógus, és szívjóságból a Katolikus Karitásznál dolgozik, Recsken.

Van feladat, lejtőn a község, kétezer-négyszázan lakják, egyre kevesebben, a fiatalok innen is elhúznak, nincs munka, nincs pénz, még a csigafeldolgozó üzem is bezárt, a központban nyitott Hongkongi áruház pedig pár hónap után húzta le a rolót.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Minek marad itt, aki tán másutt is megélne?

„Mert akinek ez a táj nem tetszik, nem normális. És hát ilyen helyen kell segíteni, nem ott, ahol minden rendben”, így Zsolt. Akinek a feleségén kívül is akad pár helyi támasza, a legstabilabb mind közül Ági néni.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Ő a hórukkosok ruhafelelőse, becsönget házakhoz, viszi, amit adnak, aztán szelektál, célba juttat.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

A háza tiptop, itt van vitrin is, úgy száz üvegpohár lakik benne, ivásra sose használt dísztárgyak, az üveggyárban töltött munkaévek emlékei: Ági néni behordó volt, fogóval, villával emelte szalagra az üvegfúvók készítette mindenfélét.

A gyár megszűnte után takarított iskolában, főzött közkonyhán, a fémműben bicikliláncokat szerelt. Mára maradt neki a közmunka havi ötvennégyezerért; ebből a magasságból igazán szép a jószolgálat.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Mesél Zsolt a recski szegénységről, mutat nyomort a „terepen”, aztán oda lyukad ki, hogy van ám az a hely, ahonnét nézve a recski lét valójában jómód. És az a hely nem más, mint Recsk testvértelepülése, a kárpátaljai Rafajnaújfalu.

Így esik meg velünk, hogy másnap Zsolttal elindulunk Ukrajnába.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Pár éve talált egymásra a két község, a Hórukk azonnal kapott az alkalmon, és elkezdett kifelé is segíteni, „szegény a még szegényebben”. Voltak azóta falunapi látogatások itt és ott, gyerek-csereüdültetés, felnőtt delegációcsere, ment ki ajándékba EKG-gép, magyarországi pénzből angol vécé épült Újfalu önkormányzati hivatalában, és két éve, amikor kiöntött a Tarna, a recski polgármester az első telefonhívást a rafajnai kollégájától kapta, hogy hány emberrel induljanak menteni.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

A legújabb projekt a rafajnai alsósok ebédeltetése. Odakint egy gyerek napi menzája kijön tizenöt grivnyából, vagyis százötven forintból. Januárig az ukrán állam fizette ennek felét, a szülők a többit, de januártól megszűnt a dotáció, a családoknak pedig nem fér bele a teljes költség. Hallva ezt Zsolt a recski testületben a képviselőtársaival és a polgármesterrel lemondott kétszáztízezer forintnyi tiszteletdíjáról, amiből finanszírozható a tanévből hátralévő néhány hónap.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

A riportunk elején megénekelt faékes tankolás után fél óra telik, és a tanácsházán ülünk.

Antal József (ebben is az L betű szórakozik velünk, innen is meglógott egy, figyelik?) polgármester irodája olyan, amilyennek lennie kell: a falon hímzett Himnusz és nyomtatott Isten áldd meg a magyart, koronás címer keresztöltéssel, sok piros-fehér-zöld, nem kevés ukrán kék-sárga.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Antal úr focista volt, enbékettes, olyan alkattal, mint Böde Dani, emlegetjük is a százkilóvagyokbazmeget, mire azt mondja: „A futballpályán velem sem szerettek ütközni.”

A politikában viszont ő kapkodja a lábát. Először hümmög, amikor azzal zaklatjuk, hogy valaki arról mesélt: mióta Ukrajna és Oroszország háborúzik, aki kritizálni meri a kijevi kormányt, rögtön megkapja föntről a szeparatista bélyeget. Meg arra is hümmög, hogy a magyar kormány Putyin-barátsága miatt az ukrán hatalom számára gyanús minden kárpátaljai magyar. Aztán csak kiböki, hogy „nem háború ez, hanem oligarchák küzdelme”.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Majd az abszurd félelmeket illusztrálva meséli, hogy a minap a rafajnai hivatal homlokzatán a szél feltekerte rúdjára az ukrán lobogót, és amint ezt észlelte egy dolgozó, rohant orvosolni a bajt, nehogy valaki szabotázst kiáltson. A lassan kibomló mondanivaló vége az, hogy „itt békességben élt mindig, mindenki, jókat fociztunk, mulatoztunk, nem számított, ki, milyen nyelvet beszél, legföljebb nem pontosan értettük egymás szavát, és most sem szabad bedőlni a nacionalista provokációknak, hiszen csak a politikusok kavarják a szart”.

A háború szerencsére sok száz kilométerre innen zajlik, halottja nincs a községnek, sőt, katonája sem, mert bár sorra érkeztek a behívók, de valahogy az összes itteni fiatal időben értesült a veszélyről, s átlógott Magyarországra.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Ha Recskre azt mondtuk, hogy szegény, Rafajnaújfalura tényleg nem jön jelző. Kolhoz, varroda, téglagyár, mind bezárt. A központban gigantomán kultúrközpont terpeszkedik, építése a rendszerváltással félbemaradt, lassan harminc éve ázik az ablakait vesztett vasbetonváz.

Orvosa nincs a falunak, felcsere is csak kijárós, aki kizárólag akkor vizitál át a szomszéd településről, ha megkapja a benzinpénzt. Közvilágításban az a szisztéma, hogy minden ház előtt oszlop mered, de csak ott kap áramot az izzó, ahol a gazda befizette a havi tizenöt grivnyás hozzájárulást. A mezőgazdasági gépek elavultak, tavaly esett aratásidőben, az öreg kombájn az első soron megsüllyedt, lábon maradt a kukorica, ma is áll.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

A falu költségvetése a községház villanyszámlájára meg az alapfizetésre elég: a polgármester havi harmincezer forintnyi grivnyát kap, az adminisztrátora kétharmad annyit. Ami épült az utóbbi időben, mind pályázatból, uniós, nyugati egyházi segítségből valósult meg, így kapott új tetőt a felcserközpont és renoválódott a száznyolcvan éves református templom.

Szemétszállítás nincs, mindenki maga égeti a hulladékát, esetleg zsákban kicsempészi a faluvégi illegál szeméttelepre, az önkormányzati traktor meg néha letolja a kupac tetejét.

Elvándorol innen, aki tud, ebben is Recsk tesója a falu, bő két év alatt kilencszázötvenről hétszázötvenre esett a lélekszám.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Pedig ígéretesen indult Antal József politikai karrierje. Amikor 2010-ben megválasztották, épp pörgött az ukrán gazdaság, combosodott az állam, erősödtek a vállalkozók, települtek haza az évek óta külföldön dolgozó rafajnaiak, többen építkezésbe fogtak. De a háború elkaszálta a reményt. „Pedig minimum a faluba vezető, lényegében járhatatlan út felújításában bíztam. Tizenhárom éves voltam, amikor leaszfaltozták, negyven év telt el, azóta senki hozzá nem nyúlt. És most egy darabig nem is fog.” Ezen szomorkodik a polgármester.

Vass úr, ha már kiautóztunk, hozott ajándékot: írógéppapírt a hivatalnak, labdákat és a recski gyerekek készítette papírmaszkokat a farsangra készülő rafajnai diákoknak. Benézünk a pakkal az iskolába.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

A kilenc évfolyamba hatvankét gyerek jár. Fatüzelésű kályhák fűtik a termeket, vécé az udvaron, mínuszban is ide járnak ki a gyerekek; pottyantós, háromosztatú, középen ácsolt tanári árnyékszék, leülős, balra helyiség a leányoknak, jobbra a fiúknak, guggolós, pár négyzetméteres betonplaccba ütött lyukakkal, aki betalál, betalál, aki nem, nem, ajtó nincs, szag és légy van.

A tanulószobán délután három nyolcadikos-kilencedikes fiú ül, Ákos, Attila és Feri, lényegében betöltik a másodikosok félszobányi osztálytermét. Három felnőtt tini, tudják, tanulni kell, különben semmi nem lesz belőlük, és azt is tudják, szeretni kell a falujukat, különben gyökerüket veszítik.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Ebben az iskolában mindenki, tanár és tanuló is magyar, magyarul beszél, büszke a magyarságára, de a falon ukrán háborús hősök képét látni, jobbára ukrán szöveggel, melléjük csak a legnagyobb ukrán forradalmárköltő, Tarasz Sevcsenko portréja fér föl, Petőfinek sincs sansza.

Az ősszel elfogadott nyelvtörvény okán immár heti négy ukrán nyelv- és két ukrán irodalomóra a norma, még a világirodalom is ukránul tartandó, plusz a földrajzot, a történelmet és a jogtant is ukránul kell tanítani, csak hát nemhogy a gyerekek, a tanárok zöme sem beszéli jól az ukránt.

 

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Alsós délutánra egy sincs bent, a hórukkos ajándékok átvételéhez viszont kisiskolás dukál, így az egyik tanárnővel átballagunk az utca túloldalára, a legközelebb lakó diákokért. És ott olyan nyomorba csöppenünk, amihez képest dőzs a recski szegénység, és menő a gumilabda és az a pár kasírozott maszk. Viszont boldogságot hoz a filléres meglepi.

Mivel a volt Szovjetunió területén vagyunk (mondjuk ez idehaza is igaz), a kocsmában zárjuk a kirándulást. A kocsmában, ami történetesen a polgármesteré, s egyben a falu élelmiszerüzlete is: belépsz, balra bolt, jobbra ivó. Újfent bebizonyosodik, hogy a fontos mondatok sose irodában hangzanak el, a lényeges dolgok csoki- és sör/fröccsillatban mutatkoznak meg a szem és a lélek előtt.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Illedelmesen először balra fordulunk, édességet vásárolunk, s megtudjuk, hogy a kerek, a szögletes, a hosszú, a rövid, a gömbölyű, a lapos, a tömör, a lyukas, a csomagolt és a meztelen csokoládék mind Porosenko államelnök üzeméből származnak, a legfinomabb tábla, a Rosen, konkrétan az ő nevét rejti. Jobbra szintén egy hírességgel, a bunyós Klicskóval kerülünk közös platformra, miután az ő főzdéjéből származó bivalyerős sört pattint fel nekünk a pultos, aki természetesen maga a polgármester.

Antal úr, hogy nincs mögötte se a Himnusz, se ilyen zászló, se olyan lobogó, csak egy képcsöves készülék okád a plafon alól valami rettenetsorozatot a magyar kereskedelmi kormányzati kanálisról, mesélni kezd, elárulja, ha tehetné, folyton szakácskodna, kedvence a „Sztálin Jóska vérében pácolt rablóhús, vagyis a saslik”. Állandóan főzőversenyeket szervez, hiszi, így a gyomor mellett a barátságokat is táplálja.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Nagy álma, hogy járásszerte híres borscslevesével benevezhessen valamelyik magyarországi gasztrofesztiválra, megmutatni odahaza, mit tud ő idehaza.

Mi pedig természetesen tiszta szívből ajánljuk Antal József személyét, tudományát. Meg Recsket és Rafajnaújfalut.

De leginkább a barátságot, mely bizony fontosabb gazdagságnál, tartályos vécénél, kátyúzott útnál, még a kolhozból lógó L-nél is; orvosság az szegénységre, mindenre.

Vissza a címlapra

Kommentek

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.