„Fagyállót én csak betonozáshoz, falazáshoz használok.”

Andrej József mondja ezt Dámócon, a temetőkapuban.

A minap mentőhelikopter szállt le a sírkertben, merev részeghez riasztották, a propeller szele letarolt virágot, koszorút, mindent, emiatt jöttek most takarítani, fejfát igazítani a közmunkások, köztük Andrej. Rend kell legyen keddre, akkor temetik a Setét család metilalkohol-mérgezésben meghalt három tagját, egy tizennégy éves fiút, harminckét éves apját és még egy rokonukat.

Andrejtől szerzett pálinkát a fiú, hitelbe, múlt csütörtökön ittak be belőle: pénteken a srác halt meg, másnap az apja, harmadnap a rokon. Fagyálló volt a piában, metilalkohol, amit kis mennyiségben kihever a szervezet, a közepes dózist kiszűri az időben kapott művesekezelés, nagy mennyiségben viszont megvakít, vesét, májat, tüdőt, idegrendszert pusztít, öl. Viszont olcsó és emeli a szeszfokot, zugkocsmáros, ha tetű, pancsol vele, ha nemcsak tetű, hanem ostoba is, túladagolja, ez esett meg most Dámócon.

Hogy Andrej temetőt takarít, s nem ütötték agyon a falubeliek, részben annak tudható be, hogy Setétéket lefoglalja a gyász, s amúgy sem bicskások, másrészt annak, hogy nem tudni, ki keverte a fagyállót a pálinkába. Andrej azt vallotta, hogy a szomszéd faluban, Lácacsékén élő rokonától, Lakatos Józseftől vett át tíz liter szeszt, s csak terjesztette azt. Hogy mi erre Lakatos válasza? Vele kerítésen keresztül beszéltünk, annyit szólt ki, húzzon el mindenki.

Andrej közlékenyebb.

„Azt kéne tudni, ki a fő hibás. Nem én!… Jó, én is, mert továbbadtam, de nem tudhattam, mi van belekeverve. Még én is ihattam volna belőle meg a családom, mert néha mi is össze szoktunk jönni hétvégén, a gyerekeim, ez, az, amaz.”

Azt mondja Andrej, hogy Setéték a barátai voltak, „többször is együtt ittunk az ő otthonukban”, de arról nem beszél, miért adott pálinkát, bármilyet is egy tizennégy éves gyerek kezébe. Amúgy szavakész ember, háromszor indult polgármesternek, igaz, egyszer sem nyert, de a képviselőtestületbe bekerült.

A közmunkabért sefteléssel egészíti ki Andrej.

„Szlovákba járok át, itt van hat kilométerre, veszem a pálinkát, a sört, a bort, rendes zárjegyeset, nem volt vele baj soha. Itthon a boltban ezerhétszázkilencven forintért kapni fél liter pálinkát, ott kijön ezeregyszázból. Ez a mostani a Jóskától egyszeri alkalom volt, nem szoktam tőle vásárolni, adott nekem belőle, és ez lett belőle.”

Az lett belőle, hogy Setétéknél gyászolnak, virrasztanak.

Kis ház Dámóc Őrhegyen. Szoba-konyha, rózsaszín falon jézusos óra, mozdulatlan mutatók mögül áldja a lakot a Szűzanya s a Megváltó. Megy a tévé, benne kormányinfó, Lázár János viccelődik újságírókkal; a képernyőn innen nők állnak, ülnek, támaszkodnak, fekszenek, vannak vagy tízen, csupa vékony, kicsiny lány és asszony. Egyetlen fiú akad köztük, fát dobál a cserépkályhába, hetedikes unokanővére műanyag dobozból cigarettát tölt Setét Anitának.

Setét Anitánál elkeseredettebb ember nincs Dámócon, az egyik áldozat a fia, a másik a férje. A gyerek óvodáskori fotóját mutatja, aztán letérdel, úgy átkozza a két Józsit, „azt kérem a jóistentől, örökéletet kapjanak a bíróságon, rohadjanak meg a börtönben, egyék le magukról a húst”.

Egyedül maradt, „ott a házam, de minek éljek magam?”, illetve van még egy lánya, „most ballagott nyolcadikból, de ő sincs velem, szerelmes lett és megkorosították, férjhez ment, jó helyre került”.

Azt mondja, a fia sose ivott. „Csütörtökön se láttam nála pálinkát. Nem tudom, ki biztatta fel, talán az apja, de másnap reggelre semmi baja nem volt, adtam neki tejet, nem fájt semmije, aztán én kifőztem és átmentem a testvéremhez, de mire hazaértem, hiába csipdestem a kisfiút, nem kelt fel.”

Hogy mennyit ittak, nem tudni. Az viszont biztos, hogy a három áldozat egy megkezdett palackkal még csütörtök este bezörgetett a Setét-család fejéhez, Setét Istvánhoz, abba a házba, ahol most virrasztanak az asszonyok. Itt másik három férfi osztozott a maradék, félliternyi pálinkán: maga Setét István, az egyik veje, meg az egyik unokája. Ők is kórházba kerültek, de túlélték a mérgezést.

Már épp indulnánk az asszonyoktól, amikor a férfiakat, élükön Setét Istvánnal, hazahozza egy mentő.

„Mi csak egyszer ittunk, kávéspoharakba osztottuk széjjel, annyi, de ők egész nap, a rendőrök három üres másfél literes üveget találtak náluk. Amikor átjött ide csütörtökön a tizennégy éves, már részeg volt – így Setét István. – De az a lényeg, hogy aki ilyet árul, meg kéne fojtani, vagy beletölteni a szájába a saját pálinkáját. Mert vagy rendes pálinkát adok el, vagy nem adok el semmit. A doktornő is mondta a kórházban, ha rendes pálinka lett volna, hiába csak gyerek, berúgik, de kimegy belőle.”

Setét István egy unokáját, egy vejét és egy fiát siratja. „Nyolc gyerekem volt, hét maradt. Volt hat unokám, öt maradt.” A legkisebb gyereke tizenhárom éves, a legnagyobb unokája szintén tizenhárom.

A temetés ára nyolcszázötvenezer forint, az önkormányzat állja, még ha ezzel kiürül is idénre a falukassza. A polgármester nyolcadik éve a körzeti orvos mellett dolgozó nővér, Tömös Béla Gyuláné.

„Egyszerű, tisztelettudó, jóindulatú emberek, nem lopnak, nem járnak betörni, isznak ugyan, ahogy szinte mindenki, de nem állandóan, és a légynek se ártanak, legföljebb önmaguknak.” Így zanzázza Setétéket.

„Rafkós seftes.” Ez pedig Andrej József szikár portréja.

Meséli Tömösné, Dámóc virágzó falu volt még pár évtizede is, aztán ahogy bezártak a városi gyárak és szétestek a téeszek, apránként leléptek a fiatalok, mára mindössze háromszázhetven ember maradt a községben.

Egyre több az üres ház, ablakuk beverve, a vályogfalakat vadszőlő bontja, mise csak vasárnap, a görögkatolikus szerzetesház lakatlan, iskola nincs, a Gyomorszerviz névre hallgató kocsma bezárt, élelmiszerboltból egy állja a sarat. Valamikor az állattartás volt a vidék erőssége, Szabolcsba is innen hordták a jószágot, ma gazdálkodó alig, ahogy szaporodtak a lopások, úgy számolódtak fel még a kiskertek és a baromfiudvarok is. A héten, míg a Setét család asszonyai a szülői házban virrasztottak, egyikük otthonát föltörték, kirámolták, még a poharakat is összetörték valakik.

A dámóci munkaképesek kétharmadát az önkormányzat foglalkoztatja, ha egyszer bedől a közmunkaprogram, alighanem elszabadul itt a pokol.

A tanult emberek elfogytak, a polgármester asszony két fő diplomásról tud, egyikük sem Dámócon dolgozik. Pár hónapja könyvtárosi állást hirdetett érettségizetteknek, de nem akadt alkalmas ember a községben. A szomszéd falu polgármesterének frissen maturált fiát tudták átcsábítani havi hetvenezer forintért, különben bezárt volna a dámóci kultúra bástyája.

Bár kiépült az infrastruktúra, van vezetékes víz, gáz, csatorna, járható az út, hiába, munkahelyre semmi esély, hiszen messze a sztráda, messze a város, és már azok is messze, akiket szalag, pláne gép mellé lehetne állítani.

„Dámóc sziti.” A polgármester asszony keserkedik így a település fogyásán, belefáradt a sziszifuszba, a következő választáson aligha indul.

Tömösné főnöke a rendelőben Salamon Sándor háziorvos. Ő ment ki az összes mérgezetthez, a három férfihoz, aki túlélte, ahhoz a háromhoz, aki meghalt, sőt ahhoz a nyugdíjas dámóci asszonyhoz is, akit a házában találtak holtan, meg ahhoz is, akivel a szomszéd községben végzett a mérgezett ital.

Ügyel épp doktor Salamon, amikor este hétkor fölkeressük. Elképesztő koponya, gyógyít, ír, szerkesztett lapot, kézben tartja a bodrogközi orvosi ellátást, szervez orvostársaságot meg zarándokutat, fogadta őt II. János Pál és Kalkuttai Szent Teréz.

Kilát a szakmájából, nála onnan indul a metilalkoholos tragédia diagnózisa, hogy Borsodnak, s benne a Bodrogköznek már a rendszerváltás előtt sem volt lobbistája a nagypolitikában, így hiába a szőkésbarna Tisza, hiába a tájegység alatti termálvíz, hiába a jó talaj, ami állami fejlesztési pénz Kelet-Magyarország felé vette az irányt, mind a szomszédos Szabolcsban kötött ki.

„Aminek a vége nem lehetett más, csak lecsúszás, elszegényedés, az egykor erős faluközösségek szétesése. És ez nem cigánykérdés, hanem a mélyszegénységről szól. A Bodrogköz régi cigányságával nem volt sem szociális, sem egészségügyi, sem kulturális probléma, a mai napig szégyellik, ha valamelyikük nem dolgozik. A baj az itt elértéktelenedő ingatlanok miatt máshonnan betelepülő gyökértelen emberekkel van.”

Úgy látja, itt, a periférián elillant a perspektíva.

„Kőhajításra Szlovákia és Ukrajna. A határ túlfelén mindenütt építkeznek, itt sehol, minden és mindenki csak vegetál. Ha megkérdezek egy gyereket az utcán, mi akarsz lenni, ha felnősz, az a legmerészebb válasz, hogy közmunkás. Közel az idő, és ez a vidék kezelhetetlen nemzetbiztonsági, nemzetgazdasági kockázatot jelent majd.”

De csak egy darabig. Mert aztán, ahogy Salamon doktor prognosztizálja: „Bodrogköz ki fog halni.”

Még csak metilpálinka sem kell hozzá.