Vitára hívta a Puncs társkereső portál ügyvezetőjét, Weiler Pétert az Együtt elnökségi tagja, Hajdu Nóra. Ez az a portál, amely vállaltan anyagi alapokra helyezi a társkeresést, plakátjain fiatal lányok mondják: ők csak menő pasikkal randiznak, nem csak Valentin-napra kapnak ajándékot, és hálásak a „sugar daddy”-jüknek. (Sugar daddy-nek azokat az idősebb, gazdag férfiakat nevezzük, akik az intim kapcsolat fejében fiatal nőt tartanak el.) Hajdu a nők társadalmi helyzetének szempontjából aggályosnak tartja a jelenséget, ezért szerette volna nyílt beszélgetés keretében tisztázni Weilerrel, hogy ez a nők kiszolgáltatottságának csökkentéséhez vagy növeléséhez járul-e hozzá. Az ügyvezető elzárkózott a vitától – a politikussal közölte, amit el szeretett volna mondani, azt már elmondta.
Hajdu Nórát kérdeztük, milyen aggályok merültek fel a jelenség kapcsán, és milyen lépéseket lát szükségesnek.
*
Biztosan létezik sok furcsa weboldal, ami körül nem alakult ki vita, a Puncs talán abban különbözik ezektől, hogy óriásplakátokon hirdet. Ez a hírverés csapta ki a biztosítékot?
Azt gondolom, alapvetően az a baj a Punccsal, hogy a reklámokkal, és egyáltalán azzal a gondolattal, ami köré szerveződik, hozzájárul a nők tárgyiasításához. Sok kérdést vet fel az is, hogy ez az üzleti modell milyen szerepet játszik a nők társadalmi elfogadottságában, a mi álláspontunk szerint
egyértelműen az emberi méltóságot sértő módon jeleníti meg a nőket.
Vannak olyan vélemények, amelyek szerint álszent, aki nem veszi tudomásul, hogy mindig is voltak olyanok, akik gazdag partnert akartak maguknak. Ehhez képest a Puncs miben hoz újdonságot?
Az a „sugar baby-sugar daddy” jelenség, aminek a hullámára felült a Puncs, többek közt abból kíván hasznot húzni, hogy szegény, kiszolgáltatott helyzetű lányokat belekényszerít egy ilyen üzleti modellbe. Nyugat-európai, amerikai példákon is látjuk, hogy ennek a jelenségnek növekvő hatósugara van. Belgiumban a kormány két tagja, a nőügyi és az oktatási miniszter úgy döntött, hogy jogi eljárást indít ezekkel az oldalakkal, illetve az ezeket népszerűsítő plakátokkal szemben. Látszik, hogy ez nem egyszerű társkeresés, hanem szegény, kiszolgáltatott sorsú embereket taszít olyan megállapodásba, ami semmiképpen nem a nők érdekei szerint való, és nem az emberi méltóságuk megőrzését segíti elő.
Számított-e arra, hogy Weiler Péter elutasítja a vitára való felkérést?
Nagyon szomorúnak tartom, hogy még csak nem is fontolta meg, hogy leüljön velem beszélgetni. Ha valaki progresszív embernek tartja magát – ha megnézzük az ő munkáit és megszólalásait, abból az tűnik ki, hogy progresszív képzőművésznek tartja magát –, akkor az a minimum, hogy ha vitára invitálják, részt vesz benne. Ráadásul annyi kérdés van a Puncs-jelenség körül, hogy az ő érdeke is lenne, hogy szélesebb nyilvánosság előtt adjon számot arról, miért indította el ezt az oldalt és mi a célja vele.
Szerintem nem lehet azt mondani, hogy ez pusztán üzleti vállalkozás, és az összes többi része nem érdekli őt.
Az a vita, ami zajlik Magyarországon, már megmutatta, hogy itt sokkal többről van szó, minthogy újabb társkereső indult el, itt az látszik, hogy olyan oldalnak lesz egyre nagyobb közönsége, amely rossz irányba befolyásolja a nők ügyét. Szerintem meg kell állítani ezt a folyamatot, de legalábbis érvelni kell amellett, hogy ő miért gondolta szükségesnek, hogy elindítson egy ilyen oldalt Magyarországon.
Azt írta a blogján, hogy megkezdik a jogi gondolkodást, „hátha úgy a vitára előbb kerül sor, minthogy a gondolkodás eljárási szakaszba lépne”. Van ebben egy finom zsarolás?
Meg kell vizsgálni, hogy milyen jogi fórumokon lehet fellépni. Én azt gondolom, hogy az óriásplakátok, online hirdetések, amelyek a Puncsot népszerűsítik, szembe mennek a reklámtörvénybe foglalt, az emberi méltóságot védő kitételekkel. Érdemes végignézni, hova lehet panasszal fordulni.
Bele kell szólnia ebbe a kérdésbe a politikának? Nem olyan ingoványos terep, mint amikor az állam hozzányúlt a nyerőgépekhez vagy a dohánykereskedelemhez?
Az érdekes kérdés, ha valaki kormánypárti képviselőként foglal állást ilyen esetben, de én azt gondolom, hogy kötelessége a politikának, a közéletnek ilyen típusú ügyekkel foglalkozni. Itt nem csak arról van szó, hogy egy üzleti vállalkozás hogyan teljesít, hanem olyan kérdésekről, amelyek a nők helyzetét, megítélését befolyásolják Magyarországon. Erőteljesen felmerül a kérdés, hogy a nők emberi méltóságát vajon ki szavatolja, ebben az állam hogyan jár el?
A politikának dolga van abban, hogy mik azok az elvek, amelyek mentén az állam kialakítja, hogyan kell elősegíteni a nők egyenjogúságát és a megítélésüket.
Amellett is egészen agresszívan érvelnek egyesek, hogy a felnőtt emberek önrendelkezésébe beletartozik annak eldöntése, részt akarnak-e venni ilyesmiben.
Szerintem álságos érvelés, ha valaki azt mondja, nem kívánja minősíteni, ki milyen formában él szerelmi életet. Itt arról van szó, hogy piacosítható-e a szerelem, lehet-e „szeretetszolgálatokat” működtetni társkereső oldalak leple alatt. Az is fontos, hogy ne kerüljük meg: itt messze nem arról van szó, amit a hirdetésekben megfogalmaznak, hogy te is szeretnél-e menő pasikkal randizni, hanem arról, hogy emberek anyagi kiszolgáltatottságát kihasználva ajánlanak mindenféle „megoldást” fiatal lányoknak.
Mi a végső cél? Hogy ne is lehessen ilyen szolgáltatás, vagy óriásplakátokon ne lehessen hirdetni, illetve üzletet ne lehessen rá alapozni?
Első körben mindenképpen az a cél, hogy induljon egy társadalmi vita Magyarországon. Ne fogadjuk el lehajtott fejjel, hogy ilyen típusú hirdetések között kell járnunk. Kezdődjön el egy beszélgetés arról, hogyan áll a nők ügye Magyarországon, mi az állam feladata, és az is, hogy ahol tehetjük, lépjünk fel az ilyen gyakorlat ellen, és kondicionáljuk a magyar társadalmat arra, hogy nem kell eltűrni mindent, amit az utcán látunk.
Weiler Péter képzőművész gyakran érinti a közügyeket, voltak performanszai a Soros-plakátok, a CEU-balhé vagy a határzár kapcsán is. Bár Hajdu Nórával nem akart vitázni, szerettük volna megszólaltatni. Megkérdeztük volna egyebek mellett, hogy ha a „sugar daddy”-jelenséghez lehet alkalmazkodni, lehet-e ahhoz is, hogy szögesdrót mögé zárjuk magunkat, egyetemet zárnak be és a közvéleményt hergelik.
Megkérdeztük volna arról a hirdetésről, amit buszmegállóba tettek ki, rajta azzal a kérdéssel, hogy „te még mindig BKV-val jársz?” Érdeklődtünk volna, foglalkoztatja-e a kérdés, hogy milyen világ az, ahol BKV-val járni ciki, anyagiakért belemenni egy kapcsolatba pedig bevett dolog.
Azt is szerettük volna megtudni, hogy üzenetként vagy vandalizmusként értékelte, amikor a Godot Galériában megrongálták egy kiállított alkotását, és gondolkodott-e azon, hogy ez művészeti, vagy üzleti tevékenységének szólt-e. És azt is megkérdeztük volna, hogy ha jogi úton korlátoznák a Puncsot, beletörődne-e, vagy küzdene ellene.
Amikor elmondtuk, hogy a Puncs körüli vita kapcsán keressük, Weiler Péter azt mondta, nem kíván nyilatkozni, feleslegesnek gondolja, hogy részt vegyen ebben a beszélgetésben.
