Miért éppen az ukrán törvény ellen fogtak össze az ellenzéki pártok?

A közéleti, értelmiségi diskurzusokkal kapcsolatos kritikáknak visszatérő eleme, hogy a politikusok, illetve az írásért és olvasásért fizetettek olyan témákról beszélgetnek és vitáznak, amelyek csak őket vagy szűkebb-tágabb értelemben vett közösségeiket érdeklik. Nyilvánvaló, hogy ez egy igazságtalan ítélet, hiszen attól még, hogy az egészségügy helyzete az, ami leginkább érdekli az állampolgárokat, attól még az új alkotmány vagy a választási rendszer kérdése fontos egy politikai közösség számára. Ahogyan az is igaz, hogy attól, hogy bonyolult geopolitikai kérdések kommentálásához nincs meg mindenkinek a tudása, attól még a 113., hazánk nemzetközi megítélésével foglalkozó alapítványi rendezvény tud olyan fontos állításokkal előállni, mint a közmunkások helyzete és szegénység felszámolására irányuló kormányzati intézkedések hiánya  kapcsán szervezett tanácskozás.

Azontúl tehát, hogy nem lehet vagy nem is érdemes a politikai és közpolitikai kérdések között élesen sorrendet állítani, de a reagálás eszközével lehet súlyozni (sajtóközlemény, minikampány, törvényjavaslat, tüntetés, stb.), hiszen

alighanem többen lehetnek most azok az országban, akik tanácstalanul néznek, amikor a máskor minden egyes komoly, súlyos, ciklusokon át a legmélyebb valóságokat érintő kérdésben közösen kiállni csak minimálisan vagy egyáltalán nem képes ellenzékiek az ukrán oktatási törvény ellen fel tudtak egységesen sorakozni.

Erre az ügyre a „komoly”, a „súlyos”, „a legmélyebb valóságokat érintő kérdés” fordulat egyaránt igaz.

Így aztán mielőtt bárki és főleg a habonyizált jobboldal vagy a politikai közösség bármely tagja azt gondolná, hogy ennek a közös fellépésnek nem látom okát, indokát, jogosságát vagy értelmét, leszögezem: nem erről van szó. Sőt ha még rezonálna rá a szívem, kidobbanna helyéről, amikor azt az érvelést hallom baloldali-liberális ellenzékiektől, hogy a határon túli magyaroktól el kell venni a szavazati jogot egy traumatizált, poszttrianonizált magyar politikai térben. Hozzá kell tennem: ebből napról napra kevesebb van. Én pedig eleve jelentős távolságra vagyok az ilyen véleményt hangoztatóktól, így  nem kell külön felhívnia senkinek a figyelmemet arra, hogy ami Ukrajnában a magyar kisebbséggel, a kisebbségi jogokkal, a jövő – magyarul is beszélni (és élni) akaró – nemzedékével történik, történhet, az elfogadhatatlan, azt magyarországi politikus nem hagyhatja szó nélkül.

E téren pedig egy kormányzati vagy egy ellenzéki politikusnak nagyon más fellépési kötelezettsége, súlya és eszköze van. Jelen esetben elsősorban a kormányzati cselekvésre várhat mindenki, akinek „ez fáj”.

Ebből a pozícióból nézve volt érdekes, ahogyan Stumpf András, a Heti Válasz vitriolos újságírója szépen bemozgatta a komplett Fideszen és Jobbikon kívüli ellenzéket. Aki nem tegnap kezdte olvasni a jobboldali fórumokat, azt tudhatja, hogy ez a „hol van a TASZ, az Amnesty és a baloldal?” felvetések olyan esetekben, amikor a határon túli magyarokat érintő jogcsorbításról esik szó, menetrendszerűen érkeznek, az ilyen cikkekre arrafelé külön szöveggenerátor van. Ez mindig biztos lájkcunamit hoz, fel lehet mutatni a „kettős mércét”, és illusztrálni lehet, hogy lám, ha nem lépnek a balosok, liberálisok, akkor 2004. december ötödike az ellenzék igazi határon túli politikája. Mindezt attól függetlenül írják az érintettek, hogy ennek van-e köze a valósághoz vagy nincs.

Az egymással, a politikai közösség egészét érintő ügyek mentén is csak többkörösen, a nyilvánosság számára követhetetlen egyeztetési folyamat után vagy sehogy sem fellépő baloldali-liberális ellenzék Stumpf András számonkérő felkiáltására, utóbbi tájékoztatása alapján a Kettős Mérce főszerkesztőjének, Jámbor Andrásnak és a Közös Ország Mozgalom kitalálójának, Gulyás Mártonnak a közreműködésével megszervezte az ökopárti-baloldali-liberális összellenzéki tüntetést. Mivel a Fidesz és a Jobbik nem ment, ez egy ökopárti-baloldali-liberális tüntetés maradt, és ezen az sem változtat, hogy a parlamenti pártok az ötpárti egyeztetés után egységesen tiltakoztak az ukrán oktatási törvény miatt.

Mindezzel mi a gond? Semmi. Hacsak annyi nem, hogy megannyi további kérdés fakad belőle. Minek vagy kinek kell üzennie ahhoz, hogy például a Tesco-dolgozók ügyében is közösen lépjenek fel? Kinek kell publicisztikát írnia és hova ahhoz, hogy a DK, az Együtt, az LMP, a Liberálisok, az MSZP, a MOMA, a Momentum és a Párbeszéd közösen álljon ki a fogorvosok, ápolók, nővérek, napközis tanárok ügyében?

Ha Stumpf András éppen nem ér rá, akkor kinek posztolnia, amikor több mint 90 millió forint, a szociális és gyermekvédelmi ágazat dolgozóinak pótlékára szánt összeg landol a Tour de Hongrie nemzeti kerékpáros-körverseny büdzséjében? (Hogy éppen a Kettős Mérce pár héttel korábbi témáját hozzam példának.) A ügyek száma addig folytatható, ameddig bármilyen közvetlenül a politika hatáskörébe tartozó évek óta fennálló közpolitikai kudarc – és akkor finoman fogalmaztam – eszünkbe jut.

Ezen a ponton megint hangsúlyozni kell: ennél üzenetjellegűbb és a politikai kultúrára nézve – legalábbis amit a köznyelv alatta ért – megnyugtatóbb fellépés nem történt mostanában az ellenzék részéről. És azt sem gondolom, hogy a munka törvénykönyve ügye és a határon túli magyar kultúra, hagyomány, emlékezet és jogok eltiprása összehasonlítható lenne. Aki szerint ezt a munkát végzem most el, annak biztosan csak az egyik ügy fontos.

A kérdés csak az, hogy ki jelöl ki témát az ellenzékieknek, és ha ilyen fontos ügyekben példás a fellépésük, más esetekben hogyan nem jut ennek minimuma az eszükbe? Megpróbálok erre magam válaszolni.

A média téma- és ügykijelölő szerepéről nyilván nem kell vitát nyitni, ez adottság most és mindörökké. Nem ennek az árát fizetik politikusok, amikor megrettennek bloggerektől, amikor tényleg azokról a témákról beszélnek napokig a tévéstúdióban, amelyek évtizedes szakmai barátságaik fenntartásához fontosak. Ezzel nem az a baj, hogy arról, hanem hogy úgy. Mintha még mindig „civilek” és nem pedig politikusok lennének.

Mégis jelen esetben miért jártak el példásan a pártok? Egyrészt, mert a fellépés nem került semmibe, azaz e téren nincs egymással vitájuk sem általánosságban, sem konkrétan. (Ahogyan amúgy az esetek jelentős részében sincs.) Nem áll fenn versenyhelyzet egymás között. Másrészt a baloldali-liberális politikusok, akik évek óta jelentős korrekciót folytattak a (korábbi) határon túli magyarokkal kapcsolatos politikájukban – még az MSZP-ben is –, újra és újra úgy tekintenek magukra, mint akiknek bizonyítanivalójuk van, akiknek nagyon fel kell mutatniuk, hogy bár tartanak ők sajtótájékoztatót, adnak ki közleményt, tiltakoznak itt és ott, üzennek Kijevnek, továbbra is bizonyítaniuk kell, hogy az őket kóstolgató jobboldalról – és nem Bayer Zsolttól érkező – publicisztikáknak távolról, de távolról sincs valóságalapjuk.

Ez legyen a legnagyobb bajunk, ebben egyetérthetünk.

Ahogyan abban is, amit Stumpf ír: „Ha a kárpátaljai magyarokat vegzálják, az ellen én a patás ördöggel is hajlandó vagyok együtt tüntetni. Sőt. Még Gulyás Mártonnal is. Ha ez nem bizonyítja, hogy fontos az ügy, hát semmi sem.”

A „kárpátaljai magyarok” mellé – nem a helyükre – helyettesítsük be bármelyik Orbán-rezsim károsultjaként meghatározható társadalmi csoportot. Ha akkor is áll a mondat egyetértésre, akkor csak az a kérdés, ki és kinek írjon publicisztikát, ki küldje el azt politikusoknak, és ki szervezze meg a közös fellépést, hogy a tegnapi vasárnapnak legyen bármiféle, az ügyön túlmutató üzenete jövő áprilisra nézve.

Böcskei Balázs politikai elemző

Kiemelt kép: MTI/Nemes János