Amióta a Jobbik elindította a béruniós kezdeményezését, itt-ott elmagyarázták már az olvasóknak, mi a kezdeményezés motivációja, így aztán csak röviden foglaljuk össze: a tárgyalt európai polgári kezdeményezés legfontosabb célja, hogy az Európai Unió fejlett centrumállamai és a 2003 után csatlakozott tagállamai közötti gazdasági fejlettségbeli és bérkülönbségeket kiegyenlítsék. Vonáék egymillió EU-s állampolgár aláírásának összegyűjtésével az Európai Parlament és az Európai Bizottság elé terjeszthetik elképzeléseiket, ám az Európai Bizottság nem köteles törvényjavaslatot beterjeszteni sem az illetékes Európai Parlamentnek, sem az Európai Unió Tanácsának.
Pedig elsőre jól hangzik, hiszen a párt az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elv gyakorlati megvalósítását követeli. Ám a bevetni kívánt eszközökről keveset tudunk. Most mégis vegyük komolyan a bérunió kérdését. A jobbikos bérunió-kezdeményezés háttere az, hogy jelentős különbségek vannak az uniós tagállamok között az átlagos bérekben. Számszerűsítve ezek a különbségek nominális értéken akár tízszeres, az árszínvonalat is figyelembe véve ötszörös differenciát is mutathatnak. A kezdeményezés a vádlottak padjára az uniós szabályozási politikákat ülteti, mert a bérkülönbséget érdemben nem tudták csökkenteni, miközben a munkaerő szabad áramlása lehetővé teszi, hogy a munkaerő keletről nyugat felé vándoroljon. Ez pedig leginkább a fejlettségbeli különbségek szinten maradásával jár, hiszen az elszívó hatás az alulfejlett térség magas termelékenységű munkavállalóját hatványozottan érinti.
Azontúl, hogy a problémafelvetés releváns, azzal is tisztában kell lennünk, hogy a felzárkóztatás némileg érvényesül az unió regionális politikáján keresztül. A Kohéziós és Strukturális Alapok – a nyugati kritikusok szerint aránytalanul – nagy része jut az alulfejlett tagállamoknak, és a lehívott uniós források tekintetében éppen a kelet-közép-európai régió, így Magyarország az egyik legnagyobb nyertes.
Az sem helytálló állítás, hogy az újonnan csatlakozott tagállamok ne közeledtek volna a régebbi tagok fejlettségi szintjéhez. A közeledés mind gazdasági fejlettségben, mind a bérekben visszaköszön, jóllehet, nem egyformán sikerül a felzárkózást megvalósítani az egymással is versengő frissen csatlakozott országokban.
A 2008 utáni magyar felzárkózás mértéke például igen szerény a visegrádi országokhoz képest is.
Emellett a jelenlegi munkaerőhiányos környezet a béreket is gőzerővel hajtja felfelé. Ez az emelkedés eleve nem lenne ilyen mértékű a szabad uniós munkaerőpiac nélkül, amely a gazdasági elvándorlás révén a térségben is hozzájárult a munkavállalók alkupozíciójának javításához.
Felteszem, Vona Gábor is tisztában van azzal, hogy a térség tagállamai jelentősen integrálódtak a nemzetközi munkamegosztásba is. Az EU versenyképessége ennek a munkamegosztásnak a hatékony kiaknázásán múlik, és a drasztikusan kikényszerített bérkonvergencia nemzetközi szinten a versenyképességet ásná alá. Egyúttal uniós szinten szétzilálná a hosszú ideje épített gazdasági kapcsolatokat.
Bár jól hangzik az ötlet, a bérunió gyors megvalósulása egyet jelentene azzal is, hogy olyan béremelkedés következne, hogy azzal elszakadnánk a gazdaság teherbíró képességétől. Mert a termelékenység növekedésénél jobban emelkednének a bérek. Vagyis a vállalkozások versenyképessége romlana. Ahogy az ilyenkor szokás, a vállalkozások a profitabilitásuk megőrzése érdekében kompenzálhatják a hatékonyságromlást munkaerőt megtakarító beruházásokkal. Ebben az esetben ez elbocsátott munkaerőt jelent – legalábbis rövid távon. A leginkább érintettek a viszonylag magas hozzáadott értékű, elsősorban exportra termelő vállalkozások, amelyeknek eleve a legkevesebb a lehetőségük az áremelésre. Így az valószínűsíthető, hogy az érintett vállalkozások továbbállnának, áthelyeznék tevékenységüket egy másik, alacsonyabb bérköltségű országba. Ez pedig az elhagyott országban növekvő munkanélküliséggel járna.
Eljátszva azzal a gondolattal, hogy a bérunió igen rövid idő alatt valósulna meg, a lehetséges hatások bemutatásához nem kell nemzetközi szintre mennünk. Magyarországon régiós szinten is nagy bérkülönbségekkel találkozhatunk: a 2015-re vonatkozó KSH adatok alapján a bérek a Nógrád megyei 175 ezer forintos havi bruttó keresettől a budapesti 320 ezer forintig terjednek. Ezek a bérek alapvetően piaci folyamatok eredményei, de nagyságukat a minimálbér-szabályozás is befolyásolja. Mi lenne, ha ezentúl minden bolti eladó a budapesti béreket kapná, feltéve azt is, hogy ez a bérkülönbség fennállna a bolti eladók viszonylatában is? Vélhetően az, hogy a Nógrád megyei kiskereskedelemmel foglalkozó, kevésbé tőkeerős vállalkozások csődbe mennének, mert nem tudnák kitermelni a magasabb bérköltségeket, hiszen Nógrád megyében a vásárlóerő érdemben kisebb, mint Budapesten. Ez a lépés aligha segítené Nógrád megye felzárkózását a budapesti szinthez. Mindebből látszik, hogy még egy kis országon belül sem igazán lehetséges a bérkiegyenlítés, és azt feltételezzük, ezzel a Jobbikban is tisztában vannak. Ennyit a dolog gazdaságpolitikai oldaláról.
De érdemes kitérni magára a béruniót – és így a Jobbikot – népszerűsítő felületre is, a „nemjobbikos” jobbikos kampányra. A plakáttörvény azontúl, hogy részlegesen kijátszható, mégis inkább kedvező a Fideszre nézve, mert olyan politikai kezdeményezések és témák futnak a többi közt Simicska Lajos hirdetési felületein is, amelyeknek jelen szakaszban nincsen gazdájuk. A MAHIR-felületeken kint lévő béruniós plakáton ugyanis nincsen feltüntetve az európai polgári kezdeményezés gazdája. A politikát és a Jobbik kezdeményezéseit szorosan követő számára egyértelmű lehet, melyik párt projektjét népszerűsítik a plakátok, de azok számára, akik részlegesen vagy kevésbé aktívan követik a jobbikos megszólalásokat, azalatt a három másodperc alatt, míg autóval elhaladnak a plakátok előtt, aligha jut eszükbe, hogy felkeressenek egy jobbikos standot. Már csak azért sem, mert hirtelenjében logó híján még csak megerősíteni sem tudják magukban, hogy arról van szó, amiről mintha már hallottak volna Vona Gábortól. Amellett tehát, hogy a Fidesz a plakáttörvénnyel nem érte el teljesen a célját, a „gazdátlan” plakátok nem segítik elő az ellenzéki versenyképesség-növelés „tervezhetőségét” sem.
A „nemjobbikos” béruniós plakátok további sajátossága a színviláguk, amelyik inkább hasonlít egy fideszes hirdetményhez, mint a Jobbik korábbi karakteres, nemzeti színben játszó plakátjaihoz. Ráadásul a főüzenet, az „Európával az európai bérekért” probléma nélkül elférne egy DK-s molinón is.
Mindezek tükrében adja magát a kérdés: mi célja lehet a Jobbiknak a kezdeményezéssel? Egyebek mellett a szürke zónás adatbázis-építés. Ne legyünk naivak, kevés olyan aláírásgyűjtési kampány volt az utóbbi időben, amelynek nem ez volt célja nem függetlenül a politikai és médianapirend befolyásolásától.
A Jobbik a bérunió kérdésével láthatóan nem a magyarokat kívánja megszavaztatni az EU-tagságról, hanem immáron „párbeszédben” kíván lenni Brüsszellel. Ezt a „beszélgetést” bérügyben kezdi, és ez a téma Magyarországon mindig az embereket leginkább foglalkoztató témák között van.
A címből ismert „Aludj csak, én álmodom” című filmet 1995-ben mutatták be, a film szlogenje: „Történet a szerelemről második látásra”. A Jobbik most azon van, hogy a 2009-2010-es Jobbikba szerelmesedés után, most azok is beleszeressenek, akiknek akkor és aztán éveken át a Jobbik szélsőséges, kormányzóképtelen és felelőtlen pártnak látszott.
Ma még az sem biztos, hogy erről 2018 dönt majd.
Böcskei Balázs politikai elemző
