A nyóckerben nincs fingreszelés

Képviselőjelöltet még nem hallottunk úgy köszönni, hogy:

szevasztok, dobok egy sárgát, aztán jövök!

Pityinger László, Dopeman az első ilyen forma, s ezzel kétségtelenül új színt hoz a közéletbe.

A pisi itt, a gettóban központi kérdés, az összes indulónál szóba kerül, hol úgy, hogy „behugyoztok, mi megy itt”, hol úgy, hogy „reggelente azzal nyitnak a kisboltosok, hogy hipózzák a portájuk előtt a hajléktalanok összevizelte flasztert”, hol meg úgy, hogy „uniós pénzből közvécék épültek, de zárva tartják őket, mert Kocsis Máté polgármester nem akarja odaszoktatni a homleszeket”.

Ha valaki nem tudná, önkormányzati képviselőválasztás lesz vasárnap, öt aspiránssal: a szocik támogatta rapper, Dopeman, a kormánypárti alpolgármester, Sántha Péterné, az LMP, az Együtt, a Párbeszéd és a Liberálisok favorizálta Románné Bolba Márta evangélikus lelkész, a jobbikos Huszár Péter és a kommunista Konczos László próbálkozik.

Az időközi oka, hogy a százhuszonöt ház bő kétezer lakásában élő ötezer-háromszáz választásra jogosult Magdolna telepi eddigi képviselője, a fideszes Balogh Szilveszter január végén lemondott.

Állítólag sajátjait lopta meg: azt hazudta önkormányzati ingatlanok bérlakóinak, hogy ő talpalta ki számukra a kecót, s ezért hol ötven-, hol háromszázezer forintot gombolt le a szerencsétlenekről. (Jó, jó, majd a független magyar bíróság eldönti, igaz-e a pletyka, B. Szilveszter tényleg akkora tetű, mint mondják, az első fokig tekintsük ártatlannak őt.)

Mondjuk Dopeman nem szívbajos, azt mondja:

Úgy hallom, havi nyolc kilót újított tisztán a csávó. Abból azért el kell karistolni, még akkor is, ha időnként beszívsz és megbaszol egy kurvát. Csakhogy ez a Szilveszter gépezett, és a gép mindent elnyel, már Vegasban megmondták, hogy mindig a ház nyer.

Magunk közt szólva a kutyát nem érdekelné ez a választás, sőt, gyanítjuk, a Magdolna-telepiek többsége is tesz rá, hiszen B. Szilveszter 2014-ben megrendítően alacsony részvétel mellett hatszázvalahány szavazattal bő ötven százalékot szerzett. Csakhogy most itt van ez a Dopeman, tősgyökeres gettóceleb, ismertebb, mint Kocsis Máté polgármester.

Halál laza, nem aggódik, kérdés, elhiszik-e róla, hogy a rapen túl a politikában is jó.

Elképzelnek vele egy testületi ülést? Ő elképzelte.

„Új szelek fújnak a világpolitikában, új hangokat hallani, új arcok jelentek meg, ott van például a Trump, bár vele nem szívesen vállalok közösséget. Nem szégyellem, engem itt a szocik támogatnak, fiatal csapat, van bennük stenk, überprofik, adják mögém az infrastruktúrát, nem akarják fésülgetni a dumámat. Érdekes politikai teszt, hogy a szoci szavazókon túl, akiket csókolok, az eddig inaktívak is eljönnek-e szavazni. Ha igen, akkor eztán nem úgy lesz, hogy öltönyös emberek megtanulva a testbeszédet nyitott tenyérrel hazudoznak, hanem érthető nyelven megfogalmazom a frankót, nincs kamuzás, nincs fingreszelés.

Arról nem beszélve, hogy ha én fölveszek egy inget, jobban mutatok benne, mint egy átlagpolitikus, szép szárd arcom van, mint egy gladiátornak, gyönyörű váll, széles mellkas, nem egy ilyen nép vérén élősködő pióca.

Ha rám néznek, látni, új seriff érkezett a városba.”

Dopeman tényleg serifes, a Mátyás téri cukrászda galériáján ülünk vele, kesztyűzésből jön, „bunyózok masszívan, tizennegyedik éve a ringben élek, heti hármat-négyet edzek, ha bekattanok, hatot is”; kell a kalória, tejes gyümölcsteát kér, hozzá sült szalonnás szendvicset, „ezt kibbbbaszott jól csinálják itt, világbajnok”.

Említjük neki, hogy Kocsis Máté szerint Dopeman nem érték, hanem a probléma maga.

„Engem saraznak, firkálnak? Velem kapcsolatban nagy titkot nem lehet már feltárni, tudni, gengszterrapper vagyok, nem rózsalovag. Én lettem milliárdos az elmúlt két évben? Én járok Kis Grófóra helikopterrel? Én afterozok Ibizán? Hát nem. Pedig vihetnének magukkal, szívesen rágnám ott a számat, de inkább tipegek a két lábacskámon. Jó, nem panaszkodom, szeretnek a nők, kamáznak az emberek, ha bemegyek egy plázába, tizenöt-húsz fotót csinálnak velem sacperkábé.”

A probléma, így Dopeman, az, hogy a Fidesz alatt „ramaty lett Józsefváros, Patyomkin kerület, a házakat kívülről lelocsolták festékkel, az utcáról úgy néz ki, mintha rend lenne, de bent dohos lakásban ülnek az emberek lekapcsolt villannyal, a gyerekek utcán kóricálnak, lefújták a tűcsere programot, nyáron, amikor papucsban mászkálsz, vigyázz, nehogy hepatitiszes vagy AIDS-es tűbe lépj. Visszafejlődés van, pedig Józsefváros még akkor is kulturális Mekkának számított, amikor, működött a vigalmi negyed.

Mentem az iskolába, nyitott ablaknál Szakcsi gyakorolt, a száztagú mind itt lakott, kutyát Rajhona Ádámmal sétáltattam, a pornópápáról, Koviról ne is beszéljek, a mai napig itt nyomul, de mehetnénk vissza József Attiláig meg a Pál utcai fiúkig.

Ma meg szegényellenes apartheid van, a négyeshatostól befele elgettósított vidék. Én vagyok a rosszfiú? Lehet, de a rosszfiút zavarja, ha a gyerekek dohos szobában nőnek fel, a polgármestert meg nem zavarja. Szóval ki a jófiú? Kocsis Máté biztos nem.”

Ha valamiben, hát ebben, mármint a polgármester címkézésében Dopeman egyetért Bolba Mártával.

Az evangélikus lelkipásztor asszony szerint:

„Kocsis Máté nincs. Ő egy kampánypanelekből összerakott ember, a Fidesz által felnevelt, önálló személyiség, autonóm gondolatok nélküli pártkatona. Az ember, aki ott se volt. A mai hatalomnak ilyenekre van szüksége, ebben a rendszerben a párthűség és a gátlások levetkőzése az előrejutás egyetlen szempontja.”

A lelkész asszony nyomdakészen dühös.

„Undorító, ami megy. A nagypolitika folyamatosan leveri a biztosítékot, kádéenpés teheráni atomegyezmény meg Paks kettő meg CEU meg civil törvény. És a mi kis helyi választásunkon is visszaköszönnek az országos kommunikációs panelek, Kocsis Máté naponta elmondja, hogy a deviánsok pártján állok, hazug vagyok, Soros-ügynök, álcivil, megtévesztett és sajnálni való veszélytelen. Kommunikációját gátlástalanul tisztítja meg a valóságelemektől, szavai nem értelmeződnek a moralitás talaján, a becsület, az igazság számára lényegtelen, nem zavarja, nem érdekli az sem, hogy egy civil szerveződés élén három éve közügyekkel foglalkozom. A kampányban eljátssza a jóságos politikust, heti ötvenezer példányban megjelenő önkormányzati lapban terjeszti magáról a velejéig hamis képet. A hajléktalan Jézus-szobor előtt könyörgést olvasnak fel, közben mennek a tömeges kilakoltatások, miközben ezer önkormányzati bérlakás üresen áll. Hogy fér ez össze? Ilyen fokú embertelenségre nincs mentség. Spirituális lesz, amit mondok: ez a rendszer gonosz.”

Meséli, egy kerületi általános iskolában összeveszett két elsős kölök, egyikük roma, másikuk török, előbbi édesanyja bement, és bocsánatkérésre utasította fiát.

„Mire a gyerek így fakadt ki: nem állok szóba egy migránssal! Az anyuka szégyenében alig bírt megszólalni, annyit mondott, hogy ez nem az ő nevelése. Rettenetes. Már a hatévesek lelkét is megmérgezte a mocsok, amit a politika önt ránk a plakátokról meg a tévéből. Kocsis Máté mintapéldánya a fideszes politikusnak, nem együttműködésre buzdít, hanem szembefordít, a játszótereket körbekeríti, őrizteti, betiltja a labdázást, a biciklizést. Szervezhetnénk programokat, lehetne szociális munkás, aki kiad játékszereket, segíti az esetleges konfliktusok feloldását.”

Bolba Márta felháborítónak tartja, hogy üresen áll számos önkormányzati ingatlan. Szerinte Kocsis „lakosságcserét akar”. Dopeman is ezt mondja, csak gettókompatibilisebben: „Bemész egy házba, látod, a harminc lakásból öt ajtaja lefalazva, mit gondolsz? Nem azt, hogy az önkormányzatnak titkos terve van a kéglikkel? Kocsis tán úgy tervezi, hogy mint Keith Richards-nak a vérét kétévente lecserélik, itt meg embercsere lesz.”

Abban is közös a véleményük, hogy aki keresztbe tesz a Fidesznek, megy a levesbe. Íme két idézet, nem áruljuk el, melyik kié, alapfokú feladvány, plusz stílusgyakorlat.

Az egyik:

„A politikai kiállásommal, azzal, hogy belerúgtam a hungarocell-Orbán fejébe, jól seggbetosztam a karrieremet. De nem rágódom a múlton, nem merengek a jövőn, utólag lényegtelen, hiba volt-e.

Fricska volt, gurult felém egy fej, én pedig megmutattam, mi a kedvenc sportja a vezetőnek.

Markánsan pozicionált a dolog, bizonyos ajtókat bezárt, másokat kinyitott, egyesek szemében hőssé avatott, másokéban sátán fiává. Mióta politizálok, senki nem mer hívni fellépni, az RTL Házon kívülbe még beférek, de arra, hogy milliókért főzzek, vagy beöltözve duettben énekeljek Boney M-et, semmi sansz. Azért lesz még nekem koncertem, ha kicsit szabadabbá válik a világ.”

A másik:

„Aki szembeszáll az uralkodó politikával, ne számítson pályázati sikerre. Csakhogy a lelkiismeret és az egyház szava akkor sem eladó, ha a kiállásunkkal kiesünk a kiváltságosok köréből. Sajnálatos, részben érthető, hogy az egyházak zöme mostanában szeret a kiváltságosok oldalán maradni, hiszen tisztában van vele, az állam csak az együttműködőknek ad egyházi státust.”

Ennyi nézetazonosságnak akár örülhetnének is az ellenzéki győzelemben bízók. A gond csak az, hogy két erős ellenzéki indulóból nem tud más kinőni, mint kormánypárti triumpf. Értsd: tán egyiküknek érdemes volna visszalépni (ahogy nem mellesleg az Együtt jelöltje, Király Éva tette az utolsó pillanatban).

Bolba Márta szerint, nem lepődünk meg, ő az alkalmasabb ellenzéki induló.

„Dopeman általánosságokat mond, én konkrétumokat. Ő azt kínálja, hogy beszól, erős lesz és hangos. De hát én is erős vagyok, bár másfajta erő az enyém, az együttműködés, a közösségszervezés ereje, mert csak így, centiméterről centiméterre foglalható vissza az ország.

Dopeman Kálmán Olgánál azt mondta, én csupán kávéházi okoskodó vagyok, és arról beszélt, hogy bátorság kell ám bemenni a józsefvárosi házakba. Üzenem neki, lehet, hogy én is szabadon mozgok.

Az aláírásgyűjtés óta járom a körzetet, szó szerint lila az ujjam a sok kopogtatástól. Nemcsak lelkipásztor, hanem lényegében ingatlanmenedzser is vagyok. Az egyházközség tulajdonában lévő épületben lakom, itt a templom, a gyülekezeti terem, a közösségi ház, a menekültszolgálat öt szociális munkással, élnek itt menekültcsaládok, betegek, egyetemi hallgatók, összesen hatvanegy fő. Mindenki egységesen huszonötezer forintot fizet, mégis rentábilis a ház, nincs szükség kilakoltatásra, nem dől a fejünkre a tető, vagyis tudom, miről beszélek, mert én már most csinálom.”

És mit felel erre a rap?

„Mondja a Márta, lépjek vissza a javára. De miért? Hogy ne nézzen rám szomorú bociszemekkel? Nekem az emberek azt mondják, küzdjek. Mérjük meg magunkat mindketten, én biztos nem a második helyre hajtok. Mondtam Mártának, ha nyerek, támogatni foglak.

De az a helyzet, ha te mondasz valamit, négy-öt liberális sajtótermék foglakozik vele, és nem történik semmi, viszont ha én ütöm a tamtamot, jön a reflektorfény. Na most akkor kinek van nagyobb haszna?

Jött aztán a Márta azzal, hogy vitázna velem nyilvánosan, üzentem, nem én vagyok az ellenfél, hanem a fideszes. Üljünk le marni egymást, legyen úgy, mint az országos politikában, ahol Orbán mosolyogva nézi, ahogy a sok hülye üti egymást?”

Dopeman tehát nem híve az összefogásnak, az országos politikában sem.

„Különösen utálatos, amikor az egyszázalékos kispártok diktálnak. Mintha mondjuk a Shannon Briggs-nek szólna pár amatőr, hogy gyere, verjük szarrá a Klicskót, mennek is, a Klicsko persze jól eltángálja őket.

Ahogy vánszorognak ki a ringből, a törpe odaszól Briggs-nek, hogy te, köcsög, miattad szétbaszott bennünket ez a buzi Klicsko, micsoda egy fasz vagy. És a Shannon Briggs kezd összemenni, a törpe meg nő, pedig a törpe elverve sem lesz nagyobb egyszázalékosnál.

Azzal lehet egyezkedni, akinek megvan az öt százaléka. Ez egy háború, ahol a kispártok nemhogy a győzelemért nem tettek semmit, de még azért sem, hogy legalább jól nézzen ki a csata a vereségig. Meg hát kivel is fogjanak össze előre a szocialisták? Gyurcsánnyal? Személyesen nincs vele bajom, de hát lejárt brand, mintha szaros cipővel mennék bálba. Ellenzéki oldalon ma egyetlen komoly embert látok, a Botkát, komolyan mondom, neki fasza van. Hát nem?”

Dopeman nyolcpontos programot írt. „Bézik, érthető mondatokkal. Nem vagyok versmondó, de tudom fejből: a nyolcadik kerület legyen biztonságos, legyen ifjúságvédelem, de ne kriminalizálással, hanem sporttal és tanulással, legyen free wifi, bemegyek a Google-ba, elintézzük. Az egyik legfontosabb, hogy a képviselői fizetésem egy részéből nem viszkikólát veszek magamnak, hanem Dop-ösztöndíjat hozok létre, két tehetséges hátrányos helyzetű ötödikest támogatok majd, de addig, amíg tartja a szintet, mert nem azért adok, hogy jó karmát gyártsak magamnak, hanem hogy segítsek.”

A vasárnapi választást „erődemonstrációnak” szánja, „ha nyerek, megcélzom a polgármesteri posztot; huszonhárom évesen rapsztár lettem, ötvenhárom évesen akár Magyarország királya is lehetek, a jeget már most megrendelem a Dunára”.

Azt se bánja, ha Bolba Márta győz. „Ha úgy lesz, hétfogásos vacsorát intézek neki a Nobuban, Andy Vajnánál, jó a kaja, haverom a cukrász, de természetesen kuponnal megyünk, nem vagyok hajlandó kifizetni az egészet.”

És ha a kormánypárti viszi a mandátumot? „Ha az emberek ennyire mazochisták, hát tessék. Nekem így is, úgy is jó az életem, nem ragaszkodom semmihez, de nem adok föl semmit. Szerintem nyerek. Hallom az utca hangját, ez a kerület általam lett híres, általam fonták össze a rapzenével, nekem itt örökös tagságom van. Ezt a többiek nem értik, ők csak vendégek, hiába lakik itt három vagy akárhány éve, ejtőernyősök.”

Föltűnt valakinek, hogy a Fidesz-KDNP jelöltjéről egyetlen szót sem ejtettünk, és a kormányoldalról kizárólag Kocsis Máté van műsoron? Van oka az eddig tartó diszkriminációnak.

Megszokhatatlan, hogy évek óta az összes választási riporton az jön szembe, hogy minden induló, kommunistától radjobbosig, zöldtől rozéig, álfüggetlentől függetlenig lelkesen nyilatkozik, csak a kormánypártit rejtik el a sajátjai, mindenféle passzívagresszív „kommunikációs vezető”, aki még azt is igyekszik titokban tartani, hogy a főnök hol szórólapozik vagy lakossági fórumozik; mintha debilt rejtegetnének.

Alighanem úgy megy ez, hogy a választásos narancskáderek országszerte kommunikációs egységcsomagot kapnak, melyben az az első pont, hogy egy fideszes, legyen az a miniszterelnök vagy községi önkormányzati képviselőjelölt, a saját sajtónak tollba mond, a nem saját sajtót pedig elhajtja. Ami a maguk szempontjából praktikus, hiszen az „üzenet” áttolható a házi tévében, házi rádióban, házi lapban, élő emberrel beszélgetve viszont bezavarhatnak a kérdések, csak hát nem erről szól a demokrácia meg a pluralizmus meg a tök tudja, micsoda?

Mi persze rendre végigműsorozzuk a szokásos köröket, asszisztálunk az üveges tekintetű kioktatáshoz, a „küldje át e-mailben a kérdéseit”-hez, amire persze nem érkezik válasz, vigyorogva bólogatunk ahhoz, hogy a „természetesen mindig állunk a médiák rendelkezésére, de hát annyira elfoglalt a képviselő/polgármester/alpolgármester asszony/úr, hogy egy héttel előre be kell jelentkezni, ja, hogy már csak három nap van a választásig, sajnáljuk”.

Pont ez volt most Józsefvárosban: mindenkit utolértünk, kivéve a fideszes jelölt Sántha Péternét.

Idekopizhatnánk az alpolgármester asszony nacionáléját, de nincs kedvünk fingreszeléshez.

–

Inkább idézzük a jobbikos indulót, Huszár Pétert, aki Sántháné dicséretétől a mondat végére a revizionizmusig jut:

„Alpolgármester asszony a jobbikosokkal kifejezetten kedves, igaz, már két éve javasoltuk, hogy legyen Trianon-emlékmű a kerületben, de csak most megy a pályáztatás. Ötvenhatos helyünk már van, negyvennyolcas is, de ha Trianonra akar emlékezni egy józsefvárosi, nincs hová mennie, ez tűrhetetlen.”

A Huszár családban pártpolitikai homogenitás uralkodik: mindkét házastárs tagja a Jobbiknak. Előbb a férj lépett be, aztán az asszony is. „Meglepett vele, egyszer csak megjelent a taggyűlésen” – így emlékezik Huszár úr.

Olyannyira sikeres a projekt, hogy Magdolna-telepen 2014-ben Huszárné Kőváry Szilvia Éva indult, s gyűjtött bő tizenegy százalékot, most pedig az ura áll sorompóba. „A feleségem igazából nem is akart bejutni, elég biztos munkahelye van egy biztosító cégnél.”

Huszár Péter autószerelő iskolát végzett, jó néhány évet a szakmájában töltött, vállalkozott saját műhellyel, aztán volt üzletvezető, nyugdíjkézbesítő postás, dolgozott motoros futárként, pizzát szállított házhoz, utóbbit most is űzi „beugróként”.

2002-ig Fidesz-szavazó volt, 2003-ban állt a Jobbik mellé, eleinte azt hitte, együttműködhetnek Orbánékkal, „de hamar rájöttem, ott ütnek bennünket, ahol csak tudnak, és Fidesz-MSZP egykutya”.

Csillaghegyen nőtt föl, ma is ott él, 2010-ben csillaghegyi önkormányzati képviselőjelöltként kezdte választási karrierjét, tizenkét százalékot hozott, cserébe pártja a közeli Óbudára delegálta állásba az ottani városháza közbiztonsági káeftéjébe. Aztán, hogy a Jobbik 2014-ben átszabta józsefvárosi szervezetét, Huszárt a nyóckerbe vezényelték, s lett főállásban a helyi közbiztonsági közalapítvány kurátora.

Hogy mi ott a feladat? „Közbiztonsági kérdéseket tanácskozunk meg, közrendvédelmi oktatásokat szervezünk, hetente ülésezünk, főszezonban hat-hét napirendi pont is van.”

Huszár úr origója a rendpártiság, „a pártom is az, és ez sosem fog megváltozni, pont olyanok vagyunk, mint régen, talán a megjelenésben és a megszólalásban lettünk kicsit mások”. Hajléktalanoknak nem barátja, nem költöztetne be egyet sem az önkormányzat üres lakásaiba, különösen hogy „zömük vidékről jön, Józsefváros hülye lenne, mondjuk, egy miskolcinak lakást adni”.

A kommunisták a kizökkenthetetlen Konczos Lászlót indítják, aki a mivel foglalkozik kérdésre azt mondja: „Próbálok megélni.” Olyan, mit egy sporthorgász, outfitjében sál, „fázik a nyakam”, terepszínű combtáska, „praktikus” és sejtelmes félmosoly.

Nyíregyházi férfi ő, műszerésziskolát végzett, anyagbeszerzett a honvédségnél, aztán vitt saját kis tévészerelő műhelyt, becsődőlt, örült, hogy megszabadult tőle, „soha többé vállalkozást”.

Isteni indusztriálkonteói vannak, az egyik szerint valamelyik lapostévégyártó világcég készülékeinek RAM-ját „profi német hekkerek tavaly feltörték, és kiderült, hogy visszaszámláló ketyeg benne, vagyis kódolva van, hogy tönkremenjen, és újat kelljen venni”.

Pártnak tizenéve lett tagja, barátai csábították le egy gyűlésre. Egyszer, sok éve, már maga sem emlékszik, pontosan mikor, indult képviselőjelöltnek, azt mondja, viszonylag szerény sikerrel. Pártkarrierre nem tör, mert „olyan kicsike ez a párt jelenleg, hogy nem vagyok vezető poszton”.

Kérdezzük, mostanáig mi volt a legmagasabb pártposztja.

„Tag.” A nap mondata.