Az abcúg írása.
A BTM, vagyis a beilleszkedési, tanulási és magatartási problémákkal küzdő gyerekek kategóriájába tartoznak a diszlexiások, diszgráfiások és diszkalkuliások, akik valamilyen tanulási nehézséggel küzdenek az olvasás, az írás vagy a számolás terén. Míg egy sajátos nevelési igényű gyermeket, tehát például egy érzékszervi vagy értelmi fogyatékossággal élő tanulót a Nevelési Tanácsadó gyógypedagógusok kiküldésével fejleszt, addig a diszesek örülhetnek, ha egyáltalán van az iskolájukban fejlesztő pedagógus. A 2014-2015-ös Közoktatási Statisztikai Évkönyv szerint a BTM-kategóriába körólbelül hetvenezer gyerek tartozik, akiknek az ellátásuk és fejlesztésük az adott intézmény jó szándékára van bízva.
Csillag Ferenc közoktatási szakértő szerint óriási szakmai visszalépést jelentett, hogy a 2011-es köznevelési törvény nem határoz meg végzettséget a fejlesztéshez, tehát gyakorlatilag bárki végezheti. Ez alapján logikus lenne, hogy akkor az általános pedagógus foglalkozik a gyerekkel, de a közoktatási szakértő úgy látja, hogy ezek a pedagógusok nincsenek felkészítve arra, hogy fejlesszék a tanulási nehézséggel küzdő diákokat, ezért mindenki úgy csinálja, ahogy tudja. Már ha akarja csinálni. Nem kell fejlesztő, de a fejlesztés kötelező. Ha a pedagógiai szakszolgálat megállapítja egy tanulóról, hogy a BTM-kategóriába esik, akkor ezzel a gyerek jogosulttá válik a fejlesztésre, ha van fejlesztő az iskolában, ha nincs.
Egy iskolapszichológus azt tapasztalta, hogy az általános pedagógusok úgy állnak hozzá az ilyen tanulókhoz, hogy a fejlesztés csak egy javaslat, amire nekik nincs idejük, ezért inkább kegyelem kettessel tovább lökdösik a diákokat. De még ha igyekeznek is a pedagógusok, akkor sem tudják, hogy hogyan segíthetnének a gyerekeknek, mert a képzésükben nem szerepel, hogy egy BTM-es tanulót hogyan kell tanítani. Van olyan eset, amikor egy adott iskolában a fejlesztő a szabad idejét feláldozva belső továbbképzést tart az általános pedagógusoknak, ahogy például a budapesti Gárdonyi Géza Általános Iskolában is teszik. De az országos kép azt mutatja, hogy míg Budapesten nem is olyan rossz a helyzet, addig egy falusi általános iskolában a tanároknak fogalmuk sincs a BTM-ről vagy a fejlesztésről.
Azokban az iskolákban, ahol van keret egy fejlesztőre, ott sem fenékig tejfel az élet a diszlexiás gyerekeknek. Mivel egy iskolába általában egy fejlesztő jut, ezért túl sok gyerekkel kell foglalkoznia, így az egyéni fejlesztésről le is lehet mondani. A gyerekeket a tanórákról hordják el, hogy jobb esetben 3-4 fős csoportokban, rosszabb esetben 5-6 fős csoportokban fejlesszék őket. Szabó Mónika Szamóca, a Szamóca Diagnosztika vezetője és az állami ellátó rendszerbe tartozó, az egyik kerületi Nevelési Tanácsadó munkatársa azt mondja, hogy ez a fejlesztési mód többszörös zsákutcába vezet. Egyrészről ezeknek a gyerekeknek a tanulási nehézségek miatt iskolafóbiájuk van, ezért egy alapvetően stresszes környezetben, egy pad mellett fejleszteni nem a leghatásosabb mód. Másrészről minden gyereknek egyéni fejlesztésre lenne szüksége, hiszen a problémák is egyéniek, nem minden gyerek számára ugyanaz a módszer fog segítséget hozni, ez pedig elvész egy csoportos foglalkozáson.
Állami feladat az ellátás. Ellátjuk, de ez érdemben nem arról szól, aminek az egyéni megsegítésnek vagy a mentorálásnak szólnia kell. Mert ott, ebben a formában lehetetlen
– mondja Szabó Mónika a közoktatásban való csoportos fejlesztésről.
Tehát hiába van akkora szerencséje egy iskolának, hogy tud fejlesztőt alkalmazni, ez még nem lesz elegendő, mert a fejlesztő pedagógus is beleszakad a munkába, a gyerek fejlődésében pedig nem érnek célt. A közoktatási szakértő szerint a nevelési tanácsadók igen nagy bajban lennének, ha a köznevelési törvény kimondaná, hogy a BTM-s gyerekeknek is kellene gyógypedagógust biztosítani, és nemcsak a sajátos nevelési igényűeknek, ugyanis őket is éppen csak el tudják látni.
Az állami szféra, amit ad a diszeseknek, az olyan, mint az állami egészségügy: abszolút protokollszerű, hivatalos, felmentéseket ott tudsz elérni. Ezzel szemben a magánszféra az alternatív gyógyászat, ami a hátteret is feltárja és holisztikusan kezeli a problémát
– magyarázza nekünk Szabó Mónika, aki a Szamóca Gyermekházban egyéni fejlesztéseket tart minden korosztálynak.
Móni, a kisfiával az ölében ülve mondja el, hogy a közoktatásban való fejlesztésnek még az is egy nagy hátulütője, hogy a BTM-es gyerekeket a tanórákról elkérve viszik fejlesztésre. Mivel a fő tantárgyakat nyilván nem hagyhatják ki ezek a tanulók, ezért a készség órákról viszik el őket. Csakhogy a rajz, technika, énekóra azok az órák, ahol a diszes gyerekeknek sikerélményük lehetne, hiszen ott nem lennének tanulási nehézségeik. Éppen ezért ezek a diákok nagyon frusztráltak és stresszesek, ha az iskoláról van szó. Móni szerint hiába kap a diák egy dolgozatnál 30 százalékkal több időt a feladatok megoldására, mert már az első öt percben leblokkol, és nem tudja, hogy kezdjen neki.
Móni ezért a fejlesztés legfontosabb részének a stresszmentes környezet kialakítását tartja, amit néhány nagyon egyszerű játékkal ér el. Például színes papírokat tart a gyerek elé, miközben kérdéseket tesz fel az iskolával kapcsolatban, a gyereknek szín alapján kell megmondania, hogy milyen érzést kelt benne az, amire rákérdeznek. Ebből Móni számára már sok minden kiderül, de egy diszgráfiás gyerek esetében úgyis fejlődés érhető el, hogy írás közben figyeljen az ékezetek kihelyezésére, hogy a szünetben egy pingpong labdát kell dobálnia maga előtt, és követnie a szemével. Ez a mozdulatsor emlékeztetni fogja írás közben arra, hogy az ékezet nélküli betűk fölé is irányítsa a figyelmét.
BTM-es gyereknek lenni stigma. Stigma egyrészt az osztályközösség részéről, rosszabb esetben a szülők és a tanárok részéről is. A szülők szégyellik, hogy az egyébként egészséges, sokszor magas IQ szintű gyerekük tanulási nehézséggel küzd, ráadásul a kései felismerés, ugyanúgy a szülő felelőssége is, ezért az önvád is szerepet játszik. Azt, hogy az osztály milyen elutasító tud lenni azokkal a gyerekekkel, akiket elhordanak a tanórákról fejlesztésre, Móni kisfia is jól mutatja. Mikor Konit az anyukája megkérdezi, hogy ő szokta-e piszkálni azokat a gyerekeket, akiket fejlesztésre visznek, akkor a kisfiú azt feleli, hogy csak azokat, akiket utál, mert hülyék és hülyeségeket mondanak. Ez a hozzáállás nemcsak a gyerekek részéről van meg, a diszes gyerekeket a tanárok is nagyon sokszor félanalfabétának vagy butának titulálják.
Ugyanezzel a stigmatizációval kellett szembenéznie Sóky Bernadettnek, aki magyar nyelvű szlovák állami iskolákban küzdötte végig az iskolai éveit. Berni első osztályos korától kezdve diszlexiás, diszgráfiás és diszkalkuliás, és bár az elejétől kezdve voltak tünetei, vizsgálatra mégis csak 5. osztályban jutott el, ezért az alsó osztály számára pokol volt. Mikor kiderült, hogy tanulási nehézségei vannak, egy súlyosan fogyatékosokat oktató szegregált iskolába akarták elküldeni, de az anyukája kiharcolta, hogy maradhasson. Ekkor kezdődtek az igazi megpróbáltatások, Bernit támadni kezdték a diákok és a tanárok egyaránt.
Az egyik tanárom azt mondta, hogy már pedig diszlexiás gyerek nincs, csak hülye és lusta
– mondja Berni, aki ezt a mondatot soha életében nem fogja elfelejteni.
7. osztályig elszenvedte magát, anélkül, hogy bármilyen segítséget kapott volna, de a tanárok a diákokat eddigre már olyannyira Berni ellen hangolták, amiért bizonyos feladatok alól felmentést kapott, hogy Berni inkább otthagyta az iskolát, és egy nyolc éves gimnáziumba ment. Ott sem látták szívesen, a tanároknak könyörögnie kellett a dolgozatoknál a könnyítésért vagy a plusz időért. Volt olyan, amikor a matek dolgozat egyedül neki sikerült jól, a tanár mégis az osztályt dorgálta meg, hogy hogy lehet, hogy még Berni is meg tudta írni ötösre, ők viszont nem. Az iskola vezetősége sem tűrte a jelenlétét. Az egyik év végén mindenből 4-esre állt, mégis minden tárgyból megbuktatták.
Ekkor az édesanyja több iskolai szervhez is fordult, feljelentéssel fenyegette az igazgatót, aki azonnal vissza is vonta a szavait, és nem buktatta meg Bernit. Berninek az őt ért attrocitások miatt nem volt más választása, mint magántanulónak menni. Az érettségin sem adtak neki ötöst, csak négyest, hiába tudott minden kérdésre felelni. Az igazgató az érettségi után elkapta a folyosón, és azt mondta neki, hogy ne legyen nagyon elkeseredve, ha nem veszik fel egy egyetemre se. Ehhez képest ma Berni az ELTE-BTK kommunikáció és médiatudomány mesterszakos hallgatója, ahol a tanárai minden segítséget megadnak neki ahhoz, hogy sikeresen végezhesse az egyetemet.
A diszlexiás gyerekek tehát nem hülyék, csak nincs elegendő fejlesztő és rossz tanárok a hozzáállása.
