Belföld

“Kisfiam, végeztem anyáddal, de te ne aggódjál!”

“Kisfiam, végeztem anyáddal, de te ne aggódjál!”

El akartak bújni a világ elől, megszégyenítették őket, környezetük ujjal mutogatott rájuk. Juli és Tibor hat gyermeket nevelnek Szegeden, három közöset, kettőt Tibor első házasságából és Juli tízéves öccsét, akit örökbe fogadtak. Egy nap Julit és családját a 60 km-re tőlük lévő mélykúti rendőrfőnök hívta fel. A Bács-Kiskun megyei Mélykúton éltek Juli szülei, itt történt az a tragédia, amire senki nem számított: a fiatalasszony édesapja érthetetlen okokból megölte feleségét. A kalapácsos gyilkosként emlegetett férfi állítása szerint ördögöt űzött ki feleségéből. Azon a napon minden megváltozott a család életében, a fiatal párnak – a személyes tragédián, illetve annak feldolgozásán túl – sincs könnyű dolga, Boldizsár Tibor jelenleg dolgozni sem tud. A mai napig magukba zárkóztak történetükkel, képtelenek voltak beszélni róla bárkinek, három év távlatából idézik fel az eseményeket.

Fotó: Pál Anna Viktória
Fotó: Pál Anna Viktória

“Jót cselekedtél, fiam”

Juli és Tibi friss házaspárként önállóan éltek Szegeden, örömmel vállalták első közös gyermeküket, mindig is nagy családot szerettek volna. Váratlanul érte őket a tragédia, Juli így emlékszik vissza arra a napra:

2013. szeptember 20-án délután hívott fel minket a mélykúti rendőrfőkapitány, hogy azonnal menjünk, mivel édesapám megölte édesanyámat. A párom vette fel a telefont, hirtelen a sokk hatására nem fogtuk fel, mi történt, én elájultam, az anyósom kapta ki a kezemből az akkor 3-4 hónapos Amirát. Nyomatékosította a főkapitány, hogy nem, édesanyám nem kórházban van, hanem édesapám kalapáccsal hatszor-hétszer úgy fejbe verte, hogy meghalt.

A hírek szerint G. Józsefet, a kalapácsos gyilkost “démonok” zaklatták, belső képek és víziók gyötörték. Vallomása szerint maga a Jóisten kérte őt, hogy felesége fejéből szabadítsa ki a gonosz szellemet. A belső hang azt ígérte a férfinak, hogy az általa kiontott vér megtisztulva visszaáramlik majd az asszonyba és a család újra boldog lesz. Ezért addig verte feleségét a kalapáccsal, amíg a szerszám az asszony állkapocs és arccsontja közé szorult, majd levetette véres ruháit és a mosógépbe tette, aztán meglátogatta az akkor nyolcéves fiát az iskolában, hogy elköszönjön tőle:

Ide figyelj kisfiam, végeztem anyáddal, de te ne aggódjál, most nem fogjuk egymást egy darabig látni, de majd jön érted a Tibi meg a Juli. 

Ezután betért a templomba imádkozni, és elmondása szerint ekkor jött rá, hogy valójában nem isten, hanem a sátán vezérelte tettét. Hazament, és amikor vérbe fagyva találta otthonukban feleségét, saját maga értesítette a rendőrséget.

A helyszínre érkező fiatal házaspárt azonnal kihallgatta a hatóság. Így szereztek tudomást egy gyülekezetről, ahová József és felesége rendszeresen jártak, és amelyet Juliék szektának neveznek.

Fotó: Pál Anna Viktória
Fotó: Pál Anna Viktória

 A faluban a nyári tanoda ablakán keresztül kihallatszott, hogy szintetizátorral, dobbal énekeltek, de nem az istenről, hanem a sátánról. Édesapámat a gyerek előtt lefektették a földre, körbeállták és kiűzték belőle az ördögöt. Ez a gyülekezet a mai napig működik Mélykúton a Jókai utcában, pont édesanyámék háza mögött

– állítja Juli.

A rendőrök a főpapot idézték be József tárgyalására.

Édesapám ült a kihallgatószéken, a lelkipásztor a vállára tette a kezét, és azt mondta neki: Jót cselekedtél, fiam. Isten szándéka vezérelt

– idézi fel saját elmondása szerint emlékeit az asszony.

Később egy olyan elmélet is napvilágot látott, miszerint József felesége tudott férje szándékáról. A szóbeszéd alapján Elvira egy gyülekezeti szertartáson megkapta az utolsó kenetet, amelyet haldoklóknak szokás felkenni régi keresztény szertartás szerint. Juli kétségek közt kezeli ezt a feltételezést. Azt mondja, talán édesapjától kaphatna választ, viszont a vele való kapcsolata azóta nagyon terhelt, rendes körülmények között beszélgetni sem tudnak. Józsefet a budapesti Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben tartják kényszergyógykezelés alatt, ahol felveszik a beszélgetéseit.

Bement az iskolába, és elmondta

A nyolcéves kisfiú hónapokon keresztül magába zárkózott érzéseivel, egy év alatt jutott el odáig, hogy valamennyire beszélni tudjon arról a napról, amikor apja meglátogatta őt az iskolában. Orvosok kezelték, pszichiátriákra vitték, hangulatjavító gyógyszereket kapott. Egy kérése volt csak, vigyék el őt Mélykútra, hogy saját szemével győződhessen meg róla, nincsenek már ott a szülei. Rettenetes volt a szembesülés, Tomi már tudott olvasni, és a temetőben látta meg a fejfán édesanyja nevét. Juliék szeretettel és gondoskodással veszik körbe, de ennek ellenére azóta is szorong, tördeli a kezét.

Úgy kerültem Tibiékhez, hogy apu megcsinálta, ami történt, bejött az iskolába, és elmondta, én meg azt hittem, hogy viccelődik. Aznap reggel elindultunk apuval az iskolába, és amikor ott voltunk a piacnál, mondta anyunak, hogy „meglepetés vár rád”. El sem tudtam képzelni, hogy milyen meglepetésre gondol, talán arra, hogy kap valamit. Délután már anyunak a barátnője jött értem az iskolába

– emlékezik vissza a kisfiú.

Fotó: Pál Anna Viktória
Fotó: Pál Anna Viktória

Már nem járunk orvoshoz, mivel sajnos nem tudtak rajta segíteni, ezért inkább úgy voltunk vele, hogy akkor majd mi, a magunk módján segítünk, és azóta lett jobb neki. Ha mi, az egész családunkkal nem fogunk össze és nem próbáljuk őt terelgetni, akkor nem itt tartanánk ma. Akkor a gyerek be volna zárva valahová. Hála istennek, jár iskolába, jó tanuló, ő a legszorgalmasabb itthon is, elsőként segít Tibinek a ház körül

meséli Juli.

A családfő egy percig sem hagyta magára feleségét, közösen intéztek minden hivatalos ügyet, igazi, összetartó családként együtt élnek meg fájdalmat és örömöt egyszerre. A férfi együtt érez párjával, mégis úgy véli, hiába támaszkodhat rá Juli, az anyját sosem fogja tudni pótolni.

Nekem édesanyám a mindenem volt. Valljuk be őszintén, nekem már megvolt a kislányom, de attól függetlenül, ha én gondoltam egyet, akkor fogtam magam, felültem a buszra és elmentem, ha csak egy napra is beszélgetni, kiönteni a szívemet. Nekünk annyira nagyon szoros volt a kapcsolatunk, pici gyerekkorom óta, hogy nekem ő volt a legjobb barátnőm, nem csak az édesanyám

mondja Juli.

Fotó: Pál Anna Viktória
Fotó: Pál Anna Viktória

Szia Tibi, Jóska vagyok

Háromhavonta vizsgálják felül a lélekhasadásban és elmebajban szenvedő József állapotát, havonta egyszer telefonálhat, mialatt büntetését tölti.

Én vettem fel a telefont, amikor először telefonált: „Szia Tibi, Jóska vagyok.” Bennem még a vér is meghűlt. Kész döbbenet. Egy percen keresztül teljes csönd következett. Hogy hogyan maradt meg a telefonszámunk a fejében, elképzelni sem tudom

– meséli Tibi.

Többször jártak bírósági tárgyaláson azóta, rettegéssel és kíváncsisággal várták az apával való találkozást. Hiába szerették volna látni őt, azzal kellett szembesülniük, hogy apjuk nem ugyanaz az ember, akire emlékeztek. A gyógyszeres kezelés hatására meghízott férfira rá sem ismertek, egyedül a hangja volt a régi. Az ügyésznő kihallgatásra idézte Tomit is, ám ezt a család nem engedélyezte.

Ha lehet, akkor a gyereket nem szeretnénk ebbe belerángatni. Itt vagyunk mi. Rángassanak meg hurcoljanak meg minket, ahogy eddig is meghurcoltak, a József hülyesége végett. Mert nem csak egy családot tett ám tönkre. Megtörtént, ami megtörtént, egy egész család tönkrement. De sokan elfeledkeznek mirólunk is, hogy itt is van ám egy család, és ennek a családnak az élete is felbomlott, mert nincs az a régi kerékvágás, ami volt

 – mondja Tibor.

Az egyik tárgyalás után József beszélni szeretett volna a fiával, kapott rá engedélyt. Bilincselt kezekkel húzta őt magához, de a fiú eltolta magától és szorosan közelített nevelőapjához, Tibihez.

Legutóbb, mikor a börtönből telefonált az apa, Tomi kérte a kagylót:

 Apa, te miért csináltad ezt édesanyámmal? Miért vetted el tőlem az anyámat?

Beteg vagyok kisfiam

– érkezett a vonal másik végéről a válasz.

Ezt ne fogd rá a betegségre. Egy anyát nem lehet elvenni egy gyerektől. Figyelj ide, elég nagy vagyok már, hogy felérjem ésszel ezt az egész dolgot, soha többet ne keressél, nem vagy az apám, nekem a Tibi az apám, anyám meg most már a Juli.

Mit vártál apu, hogy majd szeretünk és becsülünk továbbra is? Anyánkat vetted el, nem egy idegent öltél meg!

 zárta le a beszélgetést Juli.

Fotó: Pál Anna Viktória
Fotó: Pál Anna Viktória

Nincs valódi segítség

Hosszú kálvárián van túl a család, mostanra sikerült részben nyugalmat találniuk. A gyámügy képviselőivel sokat beszélgettek arról, hogyan maradhat náluk Tomi véglegesen. Féltek attól, ha az apa egyszer szabadlábra kerül, visszaveheti magához a fiút, ám ezt a törvény nem teszi lehetővé. Juli megkérte édesapját, ne is jöjjön a közelükbe.

A nehéz élethelyzetbe került család többfelé is fordult segítségért, Szegeden a Sás utcai családsegítő foglalkozásán jártak egy alkalommal. Segítők, gondozók és védőnők hadával találkoztak, akik egy hosszú listát írtak arról, miben tudnak javítani a család helyzetén. Valódi segítséget azonban végül nem kaptak.

Fotó: Pál Anna Viktória
Fotó: Pál Anna Viktória

Nincs olyan, hogy nem mennek iskolába

Aznap, amikor otthonában mesél a család lapunknak itteni életükről, kiderül, két kislányukkal azért nem indultak el reggel az óvodába, mert a házból látták, hogy razzia történt a Cserepes soron. Rendőrök toloncolták be a férfiakat az autókba, mindenkit, akit kint találtak. Egész családok vitték gyerekeiket óvodába, iskolába, de csak a nőket hagyták továbbmenni a gyerekeikkel. Az egyenruhások nincsenek itt tekintettel senkire sem, így cigányként küzdelmes a mindennapok megélése ezen a környéken – mesélik. Boldizsár Tibor büszke arra, hogy sosem voltak még rendőrkézen, és hogy erre nem is adott okot, de tudja, ez a környék nem gyerekeknek való. Tisztességesen neveli gyerekeit, és arra tanítja őket, hogy soha egy tűt se lopjanak, addig tanuljanak, amíg szakmát nem szereznek.

Fotó: Pál Anna Viktória
Fotó: Pál Anna Viktória

Nálunk nincs olyan, hogy nem megyünk iskolába, még csak föl se hozzák azt, hogy nincs kedvük menni, szépen mennek minden áldott nap.

Azért, mert cigány vagyok

Tibor a Cserepes soron született, errefelé ismerik őt is, a családját is. Ha bemennek a nagyobb üzletekbe vásárolni, köszönnek nekik az eladók, tudják, őket nem kell követnie a biztonsági őrnek. Szobafestőként dolgozik, elmondása szerint származása miatt dupla annyit kell bizonyítania, mint másoknak.

Úgy véli, sokszor úgy vannak vele az emberek, ha eltűnik valami, rögtön a roma lesz a bűnbak.

Nem lehet elmondani, hogy milyen érzés az, amikor téged gyanúsítanak lopással. Ez a világon a legrosszabb érzés, és csak az tudja, aki cigánynak született.

Fotó: Pál Anna Viktória
Fotó: Pál Anna Viktória

Amíg élünk

Tibor fél évvel ezelőtt favágás közben erős fájdalmat érzett a hátában, azóta nem tud dolgozni. Mire beutalót kapott a röntgenvizsgálatra, kiderült, hogy kisebb lett volna a baj, ha időben felfedezik, két csigolya között ugyanis becsípődött egy idegszál. Az orvos szerint két választása van, ha nem vállalja a műtétet, a bal fele teljesen lebénulhat, viszont ha a műtét nem sikerül, akkor deréktól lefelé fenyegeti bénulás. Tibi azonban pozitív a műtétet illetően, úgy véli, minden az orvosokon múlik.

Éjszakákat  fent vagyunk és azon beszélgetünk, hogy mit főzünk holnap, vagy miből. Vagy, hogyan bírjuk csinálni a kis dolgunkat, hogy jó legyen. A gyerekeinket nem is avatjuk bele ebbe, nem, a gyerek azért gyerek, hogy legyen gyerek. Nekünk legalábbis ez a szlogenünk

– vallja Tibi.

Fotó: Pál Anna Viktória
Fotó: Pál Anna Viktória

Megpróbáltatások hada érte őket az elmúlt években, most úgy érzik, szó szerint a szakadék szélén állnak. Önhibájukon kívül kerültek jelenlegi kilátástalan helyzetükbe. Bizakodnak, de nap mint nap elveszítenek valamit, legutóbb a mosógépüket, ami meghibásodott, így azóta kézzel mosnak. A negyedéves vízszámlájukat december elejéig kell kifizetniük ahhoz, hogy a szolgáltató ne kösse ki a folyóvizet. Mégis a műtétet látják a legkisebb problémának, gyerekeik a legfontosabbak számukra.

Akárhogy akarom, nem tudok többet nyújtani. Ha már egyszer vállaltuk a Julival a gyerekeket, akkor kutya kötelességünk őket felnevelni. Nemcsak addig, amíg iskolába járnak, hanem utána is, amíg élünk.

Olvasói sztorik