Pelyhes állú ifjú nyakába szakadt egy birodalom

Ferenc József osztrák császár és (1867-től) magyar király mindössze 18 évesen lépett trónra 1848-ban, és egészen haláláig, 1916. november 21-éig vezette birodalmát. Roppant idő ez a 68 év, nemzedékek nőttek fel közben, a világ óriásit változott, hogy az első világháborúval végleg kiforduljon a sarkaiból. A magyarok eleinte gyűlölték, az aradi hóhért, a terror irányítóját látták benne, az 1850-es években talán csak Haynau számított nála gyűlöltebb figurának Magyarországon.

Aztán ahogy múlt az idő – a körülményeknek és részben Erzsébet királynénak köszönhetően – a politikában és a lelkekben is megindult az enyhülés, megszületett a kiegyezés és a máig kissé alulértékelt gesztus mindkét részről: a koronázás. A századforduló után pedig már ő volt Ferenc Jóska, a magyarok jóságos királya.

Manhercz Orsolya történészt, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Történeti Tanszékének adjunktusát kérdeztük: milyen ember volt Ferenc József?

Magyarul is tanult, a latint nem szerette

Egyrészt ízig-vérig bürokrata, ahogy ő fogalmazott, a birodalom első számú hivatalnoka. Ideje túlnyomó részét akták olvasásával, rendeletalkotással, audienciákkal, “megbeszélésekkel” töltötte: minden ügyet, folyamatot igyekezett megismerni, véleményezni, és természetesen mindig ő mondta ki a végső szót. Másrészt viszont hatalmát Istentől eredeztette, megkérdőjelezhetetlennek tartotta, ezáltal a kiválasztottság érzésével viselte hivatalát.

Nem is csoda, születésétől uralkodónak nevelték, pedig nem született trónörökösnek. Napjai már hároméves korától szigorú rend és beosztás szerint teltek, ami a legtöbb gyereknél komoly lelki törést okozott volna. És okozott is: Ferenc József fia, utóda Rudolf ugyanezen neveltetés miatt komoly lelki gondokkal küzdött, felnőttként önkezűleg vetett véget életének.

Ferenc József viszont alkatilag bírta, sőt később már igényelte, ő maga szorította mindennapjait a legpontosabb napi beosztással szigorú szabályok közé. Nála tehát sikeresek voltak édesanyja, Zsófia főhercegnő módszerei.

Tanulóévei hasonlóan teltek, mint a mai “diákoké” azzal a különbséggel, hogy természetesen magántanuló volt, és 15 éves korára már elsajátította a középiskolai tananyagot is. Jó eszű gyerek volt, nem voltak gondjai az anyaggal, egyedül a latint és a görögöt nem kedvelte, nem volt bennük túl jó. Megtanulta a monarchia népeinek nyelvét, beszélt magyarul is: fennmaradt egy iskoláskori gyakorlófüzete, ahol tollbamondás után írt magyarul. A német anyanyelvűek esetében tipikusnak számító hibákat ejtett csak – tér ki rá a történész.

Szerető anya, meghitt légkör

Zsófiát – főleg magyar szempontból – negatívan szoktuk megítélni, de édesanyának kitűnő volt. Szerető, bensőséges családi légkört teremtett a gyerekeknek. Bálokat szervezett nekik, családi rendezvényeket, amelyekre rendre meghívta a kor “hírességeit”: az egyik zsúron például Liszt Ferenc zenélt, a másikon Andersen, a nagy mesemondó szórakoztatta a gyerekeket.

Ferenc József nagyon szoros kapcsolatot ápolt édesanyjával egészen annak 1872-es haláláig. Ő töltötte be az “apa szerepét” is, Ferenc Károly nem igazán vett részt sem a nevelésben, sem a gyerekek életében.

Ferenc József 13-tól 18 éves koráig írt naplójából kiderül, az apa számára kevésbé volt fontos személy, édesanyját viszont szerette, tisztelte, anyaként és tanácsadóként tekintett rá. Testvéreivel is jó volt a kapcsolata, de nevelése hatására felsőbbrendűséggel közeledett hozzájuk, éreztette, ő a “kiválasztott”.

Hirtelen kellett felnőnie

Felsőfokú tanulmányait háromévesre tervezték, ám már nem jutott a végére: az utolsó évben, 1848 tavaszán egy csapásra véget ért a boldog gyermekkor, az év végén, 18 évesen pedig vállára szakadt a Habsburg Birodalom vezetésének terhe.

Ebben az évben a család többször is menekülni kényszerült, a forradalmak hatására úgy tűnt, a Habsburg dinasztia számára eljött a vég, elvész a birodalom. Ferenc Józsefnek hirtelen kellett felnőnie, ami talán túlzottan is megkeményítette őt, és biztos, hogy ez uralkodóként nem vált az előnyére

– emeli ki Manhercz Orsolya.

Gyakorlatilag gyerekként szakadt rá a család helyzetének megingása és egy európai szintű birodalom irányítása. “Normális esetben” 18 évesen nagykorúvá nyilvánították volna, önálló lakosztályt és apanázst kap, kinevezik csehországi helytartónak, és lassan, évek alatt beletanul élete hivatásába, az uralkodásba.

Amikor a szabadságharc utáni években a magyarok Kossuth-szakállt növesztettek a Ferenc József elleni tiltakozás kifejezésére, az uralkodónak nemhogy szakálla nem volt, a bajsza sem pelyhedzett – 23 éves korában “tudott” legalább bajuszt növeszteni. Külsejében is gyerek volt még, nem csak lelkileg.

Nem szerette a magyarokat, de azok sem őt

De határozott és “dühös” gyerek, ez pedig erősen rányomta bélyegét magyar alattvalóival kialakult kapcsolatára. Hiába intették külföldről és sokan a környezetéből is, túlzott kegyetlenséggel számolt le a magyar szabadságharcosokkal, és indokolatlanul kemény megtorló gépezetet szabadított rá az országra.

Nyilván nem nevezhetjük bölcs magatartásnak, de egy 18-19 éves “fiútól” ez nem is igazán elvárható. A Habsburg családi hagyomány is tele volt, de Ferenc József tanulmányai során is találkozott a lázongó, nyakas magyarokról szóló történetekkel, sőt személyes tapasztalatokkal is rendelkezett: az Európán és a monarchián végigsöprő forradalmi hullám, különösen az erős magyar ellenállás következtében szinte az is kétségessé vált, hogy lesz-e birodalom, ami felett uralkodhat.

Nem tudta megemészteni azt sem, hogy neki, a katonaság megszállottjának szégyenszemre a cár segítségét kellett kérnie, ráadásul Görgeivel az élen a magyar csapatok, ha csak tehették, tudatosan az oroszok előtt tették le a fegyvert.

A fiatal császár személyesen is harcolt a magyar honvédsereg ellen, ágya fölött pedig élete végéig két olyan festmény lógott, amelyek az osztrákok számára tragikus jeleneteket ábrázolnak. Amikor 1852-ben hosszú magyarországi körutazást tett, rendre felkereste az 1848/49-es ütközetek helyszínét, emlékműveket állíttatott az elesett császári és cári katonák tiszteletére, ami nyilvánvalóan bántotta a magyarok érzékenységét. 1848/49 kettős (császári és magyar szemszögű) emlékezete uralkodása végéig jellemző maradt.

Eleinte a magyarok mély ellenszenvvel figyelték a császár és kormányzata működését, és egyértelmű, hogy Ferenc József sem viseltetett gyengéd érzelmekkel a bajkeverő, rebellis nemzet iránt.

Cikkünket Ferenc József magánéletével, szerelmeivel folytatjuk, és belesünk a szobájába is – sorozatunk második részét ide kattintva olvashatja.