– a szervezet vezetőinek felkérésére – mondott volna beszédet a Magyar Újságírók Szövetségének megemlékezésén az ’56-os forradalom 60. évfordulóján. Nem fog beszélni. Akkor döntött így, amikor a Népszabadság teljesen nyilvánvalóan politikai indíttatású kivégzésének napján a MÚOSZ elnöke azt nyilatkozta, a lapot nem politikai, hanem gazdasági okok miatt zárta be tulajdonosa.
Nem mond beszédet az ünnepségén, de a legfrissebb Élet és Irodalomban megjelent az ELMARADT BESZÉD.
Vásárhelyi Mária előre jelzi, hogy beszéde nem olyan, mint ami elvárható egy olyan szövegtől, amit az ember ’56. október 23-a 60. évfordulóján mond, de több mentsége is van. Leírja a miérteket, amelyek egyike, hogy „azok közül, akik a forradalom aktív résztvevői”, gyermekkora, gondolkodása, értékrendje meghatározó szereplői voltak, már alig valaki van közöttünk. Pedig neki ők voltak „a mérték, a menedék és a vigasztalás.”
De nehéz ezen a napon ünnepi beszédet mondani azért is, ami magával az ünneppel, az 56-os forradalommal a társadalmi emlékezetben történt. A Kádár-korszak idején nemcsak hogy hallgatás övezte a forradalom tényét és évfordulóját, de jól emlékszem, hogy október 23. környékén egyszerre csak megszaporodtak a rendőrök a köztereken, a temetőkben és a nyilvános szórakozóhelyeken. A mi házunk közelében is rendre megjelentek, és szorgosan vizslatták a környéket sem azelőtt, sem azután soha nem látott, feltűnően civilnek álcázott személyek. (…) Aztán a rendszerváltás idején volt néhány év, amikor azt gondolhattuk, hogy 1956 emléke végre a helyére kerül a közgondolkodásban, a forradalom bevonul a magyar történelem egyébként nem túl számos dicsőséges eseménye közé, a hősöknek és áldozatoknak megadjuk a végtisztességet, és az utókor büszkén gondol rájuk. (…) Ám ahogy a forradalom gyorsan elbukott 1956-ban, a rendszerváltást követően rövid idő alatt szertefoszlott annak a reménye is, hogy a forradalom elfoglalhatja az őt megillető helyét az utókor emlékezetében. (…) És megkezdődött a 35–40 évvel korábban történtek aktuálpolitikai szempontok által vezérelt kisajátítása, a történelem átírása is.
Vásárhelyi Mária szerint a forradalom 50. évfordulójának eseményei a rendszerváltás óta eltelt időszak legsötétebb lapjaira valók. A 2006. október 23-án történteket csak a következő generációk történészei tudják pontosan feltárni. Ő most úgy véli, a szélsőjobboldal meggyalázta a forradalom emlékét, és a tíz évvel ezelőtti események nyomasztó árnyéka még sokáig hosszabb lesz, mint 1956. október 23-nak az emléke.
Ráadásul mára elbukott mindaz, ami ’56. október végének néhány napján egységbe kovácsolta a népet. A magyarok még meg sem tanultak demokrataként, szabadon és szolidárisan élni, amikor már szét is foszlottak a modern, demokratikus Magyarországról szőtt álmai.
Abban pedig, hogy a magyar társadalom ilyen könnyen feladta az ezekért folyó küzdelmet, mindenkinek megvan a saját felelőssége, nemcsak a jobboldalnak, hanem a történelem és a nemzeti identitás kérdései iránt teljesen érzéketlen baloldalnak és a liberálisoknak is. A forradalom évfordulójára emlékezés a jobboldalon a pártpolitikai haszonszerzés eszközévé, a baloldalon és liberálisok körében pedig afféle letudandó „muszfeladattá” vált.”
Írása végén Vásárhelyi Mária tesz bizakodó megjegyzéseket. Emlékeztet rá, hogy a forradalom kitörése még annak későbbi vezetőit is váratlanul érte.
Nem volt ember, aki akár előtte egy nappal is sejtette volna, hogy az elégedetlenség és a szabadságvágy olyan hatalmas tömegeket fog az utcára vinni, hogy az elsöpri a Rákosi-rendszert.
A változások a történelem során mindig a legváratlanabb pillanatokban indultak el. A rendszerváltásnál is érezte mindenki, hogy rogyadoznak az eresztékek, de szerinte ’87‑ben sem sejtette senki, hogy egy évvel később összeomlik az örökkévalónak tűnő szovjet birodalom.
Minden okunk megvan rá, hogy úgy érezzük, 1956 eszményei, a demokrácia és szabadság ügye ismét elbukott Magyarországon.
Vásárhelyi Mária abban bízik, hogy a legváratlanabb pillanatban egyszer csak újra betelik a pohár, és tömegek mennek az utcára demokráciát követelve. „Ahogyan ez 1956 őszén történt.”
