Bár nehéz egy párt belső életét kívülről igazán pontosan átlátni, a Jobbikon belüli „radikálisok” és a „mérsékeltek” közötti rivalizálás jó ideje húzódik. Már a 2010-es parlamentbe kerülés idején felvetődött, vajon a magát radikálisként meghatározó szélsőséges párt miként viszonyul az intézményes politizálás új helyzetéhez. A Jobbikon belüli és Jobbik körüli nagyon sokrétű szélsőséges világ ugyan azóta is tovább kavarog, de kialakult egy másik beszédmód, ami már elsősorban nem befelé akar megfelelni. Ha a kormányra kerülés, vagy akár csak a szavazótábor komolyabb bővítése a cél, akkor ésszerű, ha egy párt nem kivárja, amíg eltalálnak hozzá a választók, hanem maga kezd változni.
A Jobbik eddig is több ilyen változáson átesett már. Vona Gábor 2006-os pártelnökké választását követően jött a rettenetes „cigánybűnözés” kampány, és a Magyar Gárda életre hívása. De már a 2010-es kampányban is meghatározó volt a „politikusbűnözéssel” kapcsolatos üzenet, erős elitellenességgel, korrupció-ellenességgel és rendszerváltás-kritikával, mármint az 1989-1990-es rendszerváltás következményeinek kritikájával egészítve ki a Jobbik karakterét. A szélsőséges gondolatok nem feltétlenül koherens rendszere mellett elkötelezett szavazói mag mellett már ekkor meghatározó volt a célzás a szociális elégedetlenségre. 2014-re kirajzolódott a szélsőséges magszavazók és a hozzájuk csapódó százezrek közötti különbség. Persze, ez a magra és héjra tagolódó szavazói bázis azt is mutatta, hogy a Jobbik rasszista, rendpárti, fenyegető politikai felütése nem gyakorol taszító hatást. Inkább találkozik a gyakori nacionalista, idegenellenes, tekintélyelvű, szegényellenes és cigányellenes választói gondolkodással. Legitimálja a kirekesztést és ebbe az irányba orientálja a válaszokat kereső szavazókat.
A változás újabb fázisa a „néppártosodás”, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy a kormányképesség megszerzésének ambíciója – ahogyan ezt a francia Nemzeti Front, a Fini-féle egykori olasz neofasiszták vagy éppen a Szerb Radikális Párt esetében is történt vagy történik. A Jobbiknak nemcsak a szavazói csoportok rokon- és ellenszenveit kell figyelembe vennie, hanem például azt is, hogy az orosz és török kapcsolatrendszeren kívül legalább beszélő viszonyba kellene kerülnie a nyugati országok diplomáciai testületeivel, és gazdasági befektetői csoportokkal. Nem feltétlenül ezek finnyássága a probléma – bár nekik legalább a kötelező gyakorlatok erejéig meg kell felelniük a saját referenciaközegük elvárásainak – hanem, hogy vajon bíznak-e egy potenciális kormánypárt adott szavában, vagy úgy vélik, az bármikor kész minden szabály felrúgására. Emellett, az országot valóban kormányozni is kell, ehhez pedig programokra és azokat előállító személyzetre van szükség. Olyan emberekre, akik idővel névvel is vállalják a Jobbikot.
Ehhez változnia kell a pártnak – vagy a képnek, amit magáról közvetít. Minimum kétséges, hogy a nyugati (eddig sikertelen) kapcsolatkeresés leértékeli-e az orosz relációt a párt külpolitikai irányvonalában, vagy hogy az igazán menő öltönyök és kosztümök mögött megszűnik-e az egyenruhás-masírozós szervezetek támogatása. A helyzetet jól jellemzi, hogy a kirúgásra ítélt alelnökök helyét a kormányképesség bizonyítása érdekében polgármesterekkel töltik fel.
Még csak azt sem lehet mondani azonban, hogy ez a politika ne találkozna a magyar választók jelentős részének rokonszenvével. Meg azt se mondhatjuk, hogy sokban különbözne a kormány, meg számos nem jobbikos városvezetés gyakorlatától. A Jobbik nem a sötétben tapogatózik, amikor egy rendpárti, tekintélyelvű, korrupcióellenes, elitellenes, egyre inkább Orbán-ellenes, menekültellenes, szegényellenes, cigányellenes, atyáskodó, kegyosztó és büntető állam környékén keresi a politikai centrumot. Azzal, hogy ezt teszi, ezeket az attitűdöket meg is erősíti, vagy mondjuk úgy, ezeket a Jobbik is megerősíti. Túlzás lenne azt mondani, hogy a Jobbik csak homlokzatot, beszédmódot cserél, mert a homlokzat és a beszédmód részei a politikának. A Jobbik áramvonalasabb, okosabb, tudatosabb politikai formációvá vált, és ez jelentős változás. Ugyanakkor ez a modern tekintélyelvűség semmivel sem kevésbé ijesztő, mint a gárdamellénybe bújtatott, harsány, teli szájjal gyűlölködő régi.
A politikai újratervezés irányítója személyesen a pártelnök, aki a pártján belül is tekintélyelvű politikát folytat. Máskülönben miként lehetne joga arra, hogy megvétózza a házon belüli jelölés és versengés eredményét. A radikális-mérsékelt ellentétet, mint kézre eső magyarázatot érdemes talán úgy árnyalni, hogy
Jelzésértékű, hogy Novák Elődből csak a panasz árad, de az nem merült fel, hogy elnökké választatva magát kerekedjen felül: erre valószínűleg nem volna esélye. Vona nagy eséllyel érvényesíteni tudja az akaratát.
A Jobbik „néppártosodását” a Fidesz egy évre jelentősen lefékezte a menekültellenes kampánnyal, amikor is a kormánypárt nem a „közepet” állta el riválisa elől, hanem a szélen tartóztatta fel – még inkább a jobbszél felé rántva az egész hazai közéletet. Ugyanakkor a szétesett kormányzás, a Jobbik által is nagy figyelemmel kísért tiltakozások és a színes-szélesvásznú korrupció tovább roncsolja a kormánypárt hitelességét. Az továbbra is szinte kizárt, hogy a fanatikus Orbán-hívők belátható időn belül más pártra szavazzanak. Ám az nem mindegy, hogy a Fidesz hagyatkozhat-e majd másokra az amúgy tekintélyes méretű törzsszavazói bázisán kívül. A Jobbik azért verseng, hogy idővel szóba jöjjön az eddig a Fidesz felé ingadozók lehetséges pártjaként.
S történik még valami. Ha igaz, hogy az időközi választások alkalmával a választók többnyire a legesélyesebb nem fideszes jelöltre voksolnak, akkor a Jobbik számára a demokrata ellenzék zavaros állapota és bennük csalódott, vagy őket elunó szavazók szimpátiája sem közömbös. Ha a Jobbik erősíti „szociális” és enyhíti szélsőséges vonásait, akkor a Fidesz-ellenes átszavazási hajlandóságot erősítheti. S ha netán a baloldali és liberális pártok a büntető szegénypolitika vagy a menekültellenesség terén maguk is a próbálkoznak a közhangulat nyomába eredni, azzal maguk csökkentik az őket a Jobbiktól elválasztó távolságot.
