Emlékeznek, mikor a magyar vidék felvirágoztatását még nem úgy képzelték el, hogy Felcsút lesz az új szellemi központ, hanem úgy, hogy Magyarországot a termál- és gyógyvizek országává teszik? Igen, abban az országban volt ez elgondolás, ahol évente negyed fogkefe fogy per fő, de hát voltunk már mi a vas és acél országa, miért ne lehetnék a spa és welness bölcsője, ugye, gondolták az elvtársak.
Na meg, erre volt euspénz, erre lehetett kérni. Így hát a büdösbütykösi önkormányzattól kezdve a nagyobb és közepes tanyaközpontokon át mindenki gyógyvíz, de legalább termálvíz után kutatott, mert azt képzelte, hogy ő lesz a második Hévíz és az osztrákok csak úgy özönlenek majd. Régi szép idők.
Pár éve ugyanez van, csak most turizmus a vezényszó. Komolyan mondom, mintha eneszká nyugdíjasokat megszégyenítő időskorúak járnák az országot teleszkópos túrabottal és kétgyerekes családok vágnának neki a hegyeknek hétvégén bakancsos turistaként. De legalább mintha ebben az országban nem élnének másfélmillióan a létminimum környékén. Bárki, aki az öreganyjától örökölt egy valamirevaló vályogházat, felcsap falusi vendéglátónak és várja a turistákat.
Vagy pályáz harmincmillió euspénzt, kibiggyeszti a három napraforgót, leigazolja, hogy itt tavasszal kettőt körözött a kerecsensólyom meg a szomszéd tanyárúl a Pista látta a csodaszarvast is legalább egyszer, és itt voltak a kisiskolások megnézni a búgatást. Utána mindenki lűhetett kettőt az íjjal meg egyet a lékpuskával. No, ennyi elég is ahhoz, hogy a hivatal békén hagyjon mindenkit, az eu meg csak nem jön ide megnézni, ki lakik az ingyé épített házikóban.
Erről mesélek most. A tízmillió hobbikert és telektulajdonos országában.
A hobbi és a telek a hetvenes-nyolcvanas évek alapvető szükséglete. Nem volt ez más, mint a városi ember csápszerűen kinyújtott karma a tőkefelhalmozás iránti elkeseredett vágy és irigység keveréke. Aki számított, annak volt hobbija, telke vagy hétvégi háza. Az igazán különleges helyzetben lévőknek nyaralója a Balatonon, de én annyira alacsony kasztból származom, hogy ilyen embert 16 éves koromig nem is láttam. Hogy miért volt jó az embereknek, hogy a heti nyolcóramunka után hétvégén kimenjenek a hobbiba, ott dolgozzanak és ezt HOBBINAK hívják, nos, ez egy másik cikk témája, ígérem, megírom, mert a tömeglélektan eléggé foglalkoztat. De akkor hogy kerül ide.
Hát úgy, hogy a hobbiba és a telekre került ki minden, ami otthon már nem kellett. Mert törött volt, csorba, repedt. Mert kiment a divatból, mert vettünk újat, mert kicsit kopott, mert a mamáé volt és úgy szerette és a halála után anyu sajnálta kidobni. Mert csak lássuk meg, hogy az a makramé egyszer még újra divat lesz, hiába vihogunk most idétlenül. Annak a pokrócnak sincs semmi baja, hát igaz, hogy takarózni nem lehet vele, mert szúr, mint a rosseb. A pohárkészlet, amiből a Dezső összetört szilveszterkor egyet, na az is mehet ki, mert oda jó lesz. A kicsitszar fűrész, a kicsitszar búvárszivattyú meg a zoknik, amiknek olyan a talpa, mint a szita. A hobbiba meg a telekre jó lesznek.
Na. A magyar konyhához hasonlóan világhírű nemzeti szíveslátás ezen az alapon nyugszik. Ezért fordultam szembe a férjemmel december 22-én este, jobb markomban a csorba bögrét szorongatva és sziszegtem azt a mondatot, amiről megfogadtam, hogy én aztán a büdös életbe’ nem mondom ki:
Nekem, persze. Ez a harmadik karácsony, hogy becsomagoljuk a dugóhúzót, a nem-annyira-ünneplős-de-azért-az étkészletet, az otthoni vizespoharakat, az eszcájgot, az univerzális reszelőt meg a kelesztőtálat. Meg a magyalágas konyharuhát meg a nokedliszaggatót meg az öntöttvas serpenyőt. Nyáron nem viszünk magyalágas konyharuhát, de nagyjából ugyanezzel indulunk útnak és a harmadik napon bebizonyosodik, hogy én vagyok az, aki ugye megmondtam, hogy vinni kell.
Mert vinni kell. Mert én tudom azt, amit a szállásadó nem. Hogy a kedves vendég akkor érzi magát otthon egy magánszálláshelyen, ha kinyitja a konyhaszekrényt és van legalább kettő egyforma pohár. Bögre. Tányér. Nem a kandallótól, a csicsás cserépkályhától meg a fantasztikus panorámától, nem a rózsakerttől meg az ingyenbiciklitől érzi otthon magát, hanem attól, hogy le tud-e ülni nyugodtan zabálni.
A konyhában, ami az étkező egy sarka. Vagy a szobáé, attól függ, honnan fotózták. És ha van külön konyha, még mindig izgulhatunk. Hogy van-e normális tűzhely, vagy kettő darab gázégős rezsó várja a kedves vendégeket. Nem mindegy és illik feltüntetni a csudaveboldalon. Értem én, hogy a magyar lélekben rendületlenül lobog az úttörőtáborok tábortüzének lángja, de lehet, hogy a pihenés ideje alatt nem főznék szabad tűzön, bográcsban minden nap.
Aztán a szemét. Hogy az legyen megoldva. Ne én legyek kínban és ne én ódalogjak be sötétedéskor a helyi temetőbe és dobjam ki ott a hat éjszaka alatt felhalmozott háztartási hulladékot, mert sem a szálláshelyen, se a faluban nincs kuka. És ha van, akkor írják ki, mikor viszik, kihúzom én, csak tudjam, mikor. Persze úgy nehéz, ha a kuka oda van láncolva egy betonoszlophoz, csak jelzem.
Legyen törölköző, vécékefe és a fürdőszobában szekrény, ahova befér a tusfürdő-sampon szentkettesség. Ha két hétre foglalok szállást, férjen bele legalább négy vécépapír a megkezdett egy helyett, mire elfogy, megtalálom a helyi kisboltot és veszek, esküszöm. És ha kisgyerekkel érkezem, szóljanak, ha a fürdőben nincs fűtés.
És a kutya. A kutyát visszük magunkkal, akarom mondani, vinnénk. Mert az esetek többségében a vendéglátóhely csak addig volt kutyabarát, míg meg nem jelent az első kutyás vendég. Négy évvel ezelőtt. Az első kutyás vendég vitte Prüntyőkét is magával, jaj, de kis cuki. Aztán, mikor Prüntyőkéék távoztak, a szállásadó rádöbbent, hogy Prüntyőkeszőrös az összes ágynemű, a heverő, a díszpárna, a szőnyeg, de még a függönykarnis is. Na, ide kutya többet be nem jön, az biztos, határozza el a Szállásadó. De a csudaveboldalra, ahol mindig tavasz van és gyönyörű a kert és minden szoba negyven négyzetméteresre van fotózva, na pont oda nem tünteti fel, ezért feleslegesen telefonálgatok, mikor kutyabarát helyre szűrök.
Hogy a gyerek mikor ingyenes, az Isten tudja. Ha nem töltötte be a hármat. Vagy az ötöt. Vagy a négyet. Hogy télen a fűtésért kell-e fizetni, az a meglepetés erejével ér minket, mert az ötvenhét helyen, ahova ingyenesen regisztrálni lehetett, még a ’97-es adatok szerepelnek.
Mindez olyan árakon, amennyit csak lehet kérni úgy, hogy a pofáról nem sül le a bőr. A kedvencem idén egy északi parti présház volt, a hegyen, „szőlővel övezve, romantikus környezetben” 22 ezer fő per házért. Meg az a keszthelyi bácsi, aki kapcsolattartóként volt feltüntetve a maga 86 életévével.
Még azelőtt, hogy Ráhel jön, és a GYES közepén hirtelen rendet tesz, ahogy ők szoktak. Vagy el lehet menni. Horvátba. Montenegróba. Albániába. Ahol, kárikittyom, mégis marad fél pénzünk.
