Négy éve kezdte el a kokárda készítést, minden évben összesen öt-hatszáz darabot, és ezt mind el is tudja adni.
“Tavaly nem fix árakon árultam, hanem becsületkassza volt, és akkor mindenki fizetett a kedve szerint, voltak olyan emberek akik belemarkoltak és vitték is, csak ugye nekem is van benne pénzem. Tavaly a „Talpra magyar” volt a mondatom, idén ezt találtam.”
“Nagymamámmal árultam legelőször négy éve. Heves megyéből járt fel, régi magyar népviseletben, sajnos ő már nem él. Én öltönyben, kalapban álltam mellette, 15-én is így fogok felöltözni, megadom a módját. A nagymama negyven évig árulta a kokárdákat minden évben. Olyan hazafinak is tartotta ezt a dolgot, ő becsületkasszásan csinálta, fontosnak tartotta. Jóleső érzés amikor emberek odajönnek hozzám és kérdezősködnek, rám mosolyognak és ugye a magyarság is azért.
Van, aki elég csúnyán néz rám, azokkal nem foglalkozom. Nagyon sok jó szót is kapok, lelkileg sokat adnak, egy mosoly, egy jó szó, egy kedves szó. Ilyenkor érezni, hogy a magyarok azért csak össze tudnak tartani. Mondjuk sok minden kellene még ehhez, de azért próbálnak összetartani.
Voltak olyan fiatalok is, akik megkérdezték tőlem, hogy most ezt miért kell, miért jó, kitűzni a kokárdát, olyan érthetetlen nekik, hogy ez nem divat. Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy lényegében ez nem keresztény dolog, hanem hagyomány, nyugodtan fel lehet vállalni azt, hogy magyarok vagyunk, nem kéne ezt szégyennek tartani.”
Gézu egy Heves megyei kis faluban született, közel van hozzájuk Recsk, ahol a kényszermunkatábor volt, gyakran részt vett az ottani megemlékezéseken.
Odalép egy néni kérdezősködni a nemzeti ünnep programjairól:
“Tessék már mondani holnap is itt lesz? A Várban mi lesz?”
Gézu válaszol neki, majd a hölgy kijelenti, hogy a kávé is olyan drága, máshol meg 400-ért látott kokárdát, így inkább holnap visszajön és tőle vesz magának és a fiának is. A hölgy még folytatja:
“Mondom, annyi mindent hallottam, azt mondja nekem valaki, most már csak a fideszesek tűzik ki a kokárdát, hát nehogy már, nehogy már!”
– válaszolja Gézu.
“Az ész megáll, nem? Hát a gyerekeket is arra tanítjuk amikor óvodásak, hogy kokárdát tűzünk rájuk, nehogy már egy nemzeti ünnepen ne tehessen ki valaki kokárdát”
-fejezi be a társalgást a néni.
“Olyan is van, hogy idejönnek hozzám, nézik a kokárdákat és látom rajtuk hogy nincs pénzük, azoknak ingyen szoktam adni.”
Felküldtek az irodába, otthagyták a pénzt
A patinás kávézóban hat éve dolgozik. Tudják, hogy az ünnep idején kokárdákat árul, öt nap szabadságot kap ilyenkor. Egyedül varr.
“Édesanyám, édesapám roma, én roma magyarnak vallom magam. A cigányságot is úgy élem meg, hogy nem az a cigány aki… Szóval az a baj, hogy sokan a cigányokat is egy kalap alá sorolják be. A cigányságot meg lehet élni gyönyörűen, nagyon szépen és kulturáltan vinni tovább, próbálva a hagyományokat megőrizni. Szűkösen, de becsületesen amilyenek mi vagyunk a mindennapokban, de nem lopni, nem csalni, nem próbálni meg hazudni hanem beilleszkedni a magyar társadalomba, hogy elfogadjanak minket. Én hálát adok az istennek, hogy bárhová megyek, bármilyen munkahelyem volt is, óvodás koromtól kezdve, soha nem kaptam negatívumot a cigányságom miatt, soha. Mindenhol tiszteltek, megbecsültek.”
“Én vagyok egyedül cigány szakács. Ami szerintem nagyon jó, ha kiindulok abból, hogy a származásomra való tekintet nélkül elfogadtak egy ilyen hírességű étteremben. Bekerülni ide könnyű volt, mert a tudásom meg volt hozzá, az okozott nehézséget hogy saját magamat elfogadtassam, az nagyon nehéz volt. Próbára tettek milliószor, felküldtek az irodába, pénzt hagytak előttem, ott hagytak egyedül, árut vetettek át velem. Nagyon sok ilyen próbatételem volt, mire észrevették, hogy ez a srác tulajdonképpen nem is roma. Szóval hogy nem az a fajta vagyok, aminek gondoltak ők.”
