A trianoni békediktátum sokkolta Magyarországot. A “Szent István-i állam” Horvátország nélküli területe 282 ezer négyzetkilométerről kevesebb, mint harmadára csökkent. A magyarajkú népesség egyharmada került az új határokon kívül, a város- és vasúthálózat összeomlott, az ipari létesítmények zöme maradt, de a nyersanyagot szolgáltató területeket levágták. Az elcsatolt területekkel a magyar történelmi, kulturális örökség hatalmas része veszett el.
Ilyen mértékű veszteséget nem lehetett megemészteni, az 1945-it terjedő időszakot törvényszerűen határozta meg a revíziós politika, a “Mindent vissza!” eszméje. És sikeres volt: visszatért a felvidék magyarok lakta sávja, Észak-Erdély, Kárpátalja és jelentős délvidéki területek.
Tehetetlenül
Az ára viszont túlontúl magas volt: egyre nagyobb német befolyás, és a háborúba való belépés. Ahogy a vereség közeledett, egyre nyilvánvalóbb volt, hogy semmi jóra nem számíthatunk. A végső percben pedig Magyarország ismét passzív, elszenvedő alanya volt a győztesek döntésének, szemernyi esélye, lehetősége nem volt érdekei érvényesítésére.
Pedig nyugatról többször figyelmeztették a politikai elitet: a háború végén mindent az dönt majd el, ki, hol és mit csinált.
Bár a magyar remények megvoltak az igazságosabb határokra, a nagyhatalmi érdek – és az utódállamok sikeres lobbitevékenysége – a párizsi béke megismételte Trianont. A határkérdésnél szerepet játszott például Besszarábia kérdése is: a szovjetek mindenképp vissza akarták szerezni Romániától, cserébe Erdélyt ajánlották…
Magyarország rendkívül rossz pozícióból indult, és csaknem két év alatt gyakorlatilag semmiféle “engedményt” nem tudott elérni. A végső szöveget, vagyis a párizsi békeszerződést 1947. február 10-én írták alá. Brutális feltételeket tartalmazott.
Trianon, plusz három falu
Magyarország határait az 1937. december 31-én érvényes állapotok szerint húzták meg, vagyis amit Trianonban meghatároztak. Sőt, még azon felül is három, Pozsony közelében fekvő falut, Horvátjárfalut, Oroszvárt és Dunacsúnt át kellett adnunk Csehszlovákiának. Ez volt az úgynevezett pozsonyi hídfő, ami a Duna jobb partjának biztosításával a jelenlegi szlovák főváros katonai védelmét hivatott erősíteni.
Óriási, 300 millió dolláros – mai értéken sok milliárd – jóvátételt kellett fizetni: 200 milliót a Szovjetuniónak, 70 milliót Jugoszláviának, 30-at pedig Csehszlovákiának. A haderő létszámát 65 ezer főben maximalizálták – ezen az egyetlen ponton volt Párizs enyhébb, mint Trianon.
A békeszerződés aláírásával a nemzetközi jog szerint Magyarország visszanyerte szuverenitását, csakhogy a béke egyik cikkelye kimondta:
a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erők tartására, amelyre szüksége lenne ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.
A Szovjetunió pedig élt is ezzel a jogával messze azon túl is, hogy már nem volt szükség kapcsolatot tartania az ausztriai övezettel, merthogy az 1955-ben megszűnt.
