Krizsó Szilvia: Néha ki kell mondani, hogy elég!

Dömping lesz interjúkönyvből a karácsonyi piacon. Itt A vak komondor országa kitűnő kollégánktól, Nagy Józseftől, de könyvet ad ki megint Kálmán Olga is. Miért kellett ennyi ideig várni arra, hogy megjelenjen a 10 bizalmas beszélgetés, hogy könyvben leírd azt, amit a Radnóti Színházban csinálsz?

Ezek sokkal inkább élő beszélgetések, mint interjúk. Hangulatképek. Kiragadott pillanatok. De, ha rajtam múlik, lehet, hogy még most se lenne könyv a Libikókából. Több kiadó is kapacitált, hogy írjak náluk, több ötlet is felvetődött, de mindig ódzkodtam, mondván, nem vagyok író. Aztán végül köztes megoldást választottam. A radnótis talk show-im beszélgetéseit szerkesztettem meg úgy, hogy kiegészítettem őket benyomásaimmal, érzéseimmel, arra törekedve, hogy visszaadjam a színházi hangulatot.

Ahogy olvastam, azon gondolkodtam, hogy pont azok az emberek vannak benne, akik általában egy hasonló könyvben benne szoktak lenni. Az nem volt szempont nálad, hogy olyan arcok is benne legyenek, akik nem olyan ismertek vagy népszerűek, mint mondjuk Kulka, Stohl vagy Kokó? Mi volt a rendezési elv, amikor kiválasztottad ezt a tíz nevet?

A megérzéseim. Meg a korlát, hogy csak tíz lehet. A Kossuth Kiadó kérte, hogy ennyi legyen, én meg úgy voltam vele, hogy ők értenek ahhoz, hogy mi fér bele egy könyv kereteibe, de kapásból fel tudnék sorolni még vagy húsz embert, hogy még kit tettem volna bele. Úgy válogattam, hogy sokféle hangulat jelenjen meg, és bár tényleg ismertek a szereplők, ebből a könyvből szerintem egész más oldalukra lehet rácsodálkozni. Mert mondjuk, Csernus Imre is elmond magáról olyan dolgokat, amiket máshol még soha, és ugyanez igaz akár Stahl Juditra vagy Jaksity Györgyre, aki úgy beszél a saját drámájáról, hogy abból más is erőt merít. És ez köszönhető annak az intim közegnek is, ami a Radnóti Színházban létrejön. A nézők szinte együtt lélegeznek velünk, kiszólunk hozzájuk, ők válaszolnak, vagy éppen kommentálják, amit hallanak. Például, most legutóbb Koltai Robiról kiderült, hogy Kern András megunt zakóiban jár, és mikor felvetettem, hogy ez azért furcsa, mert egyáltalán nincsenek egy súlycsoportban, hogy megy egyáltalán rá, a közönség felhördült, hogy nincs igazam. Szóval kicsit olyan érzés, mintha a nappalimban beszélgetnék ismerősökkel, ismerősök között.

230 néző valóban tud egy ilyen intimitást hozni egy kis színházban. És rájuk nagyon is hat, amit ott látnak. De Krizsó Szilvia, az újságíró, a politikai riporter nem akar egy ennél nagyobb közegre hatni?

Szerintem az is nagy dolog, ha csak egy emberre tudsz hatni. Én mostanában a kommunikációs tréningjeimen túl coaching folyamatokat is vezetek, és hihetetlenül jó érzés látni, ahogy a szemem előtt változik valaki, nekem is köszönhetően. Amire te célzol, az másik terep.

Amikor Az Estében dolgoztunk és olyan műsorokat csináltunk, amiket több százezren néztek, akkor azokkal nyilván máshogy hatottunk.

Utánamentünk komoly ügyeknek, szembesítettük a politikusokat, megpróbáltuk kinyitni a szájukat, hogy beszéljenek, ott ez volt a dolgom. A Radnótiban viszont az, hogy a vendégeim szívét nyissam meg. És oda meg ezért jön a közönség. Hiszem, hogy rájuk is, de rám is nagyon pozitívan hatnak azok a történetek, azok a gondolatok, amik – megint csak nekem is köszönhetően – kikívánkoznak a beszélgetőtársaimból.

De nagyobb tömegre nem akarsz már hatni?

Van, amikor igen. Olyankor írok nálatok egy-két szösszenetet… Többre nem vágyom. Figyelj, ha nagyon akarnék, megtehetném, mert az elmúlt időszakban több megkeresést is kaptam, hogy megint tévézzek….

De nem tévézel. Pedig abból a legendás csapatból mindenki képernyőn van. Simon, Rábai, Baló, csak Krizsó nincs. Te miért menekültél el? Miközben ehhez igazán értesz.

Mert megcsömörlöttem. És azt gondolom, az ember azt tudja jól csinálni, amit szenvedéllyel csinál. És bennem nincs most meg ez a szenvedély.

Nem szeretnék politikusokkal találkozni és abból készülni, hogy melyikük, mit talált ki már megint a szórakoztatásunkra.

Az életem értékes perceit olyan emberekkel szeretném tölteni, akikről komolyan azt gondolom, hogy fontos dolgot tesznek, amiket meg kell ismernie másoknak is. A politikai beszélgetések pedig untatnak már. Szinte előre le tudnám írni, hogy ki, mit fog mondani mantraszerűen. A politikusok jól megtanulták, hogyan kell kijönni a kommunikációs csapdahelyzetből, hogyan ne árulják el magukat. Kevés esélyed van, hogy éppen nálad történjen ez meg. De ha mégis, nincs következménye. Talán ezért is nem érdekel ez most engem, bár azt nem tudom kizárni, hogy egyszer még fog.

Azért a szakmát követed?

Sokkal kevesebb televíziót nézek, kevesebb újságot olvasok.

A kollégáidat követed? Amikor Az Estét csináltad, akkor lehetett tudni, ki az a mondjuk négy ember a csúcson. Most meg tudod mondani?

Van egy rangsorom, de soha nem szeded ki belőlem! Viszont benne vagyok a Príma Junior zsűrijében és a jelöltek között például volt egy-két nagyon ígéretes fiatal újságíró. Bennük felfedeztem azt a szenvedélyt, ami bennem jelenleg csak pislákol. Ilyen értelemben nem temetném a szakmánkat. Persze, azt nem lehet tudni, hogy mondjuk tíz év múlva nem állnak-e át ők is másik pályára, ahogy én tettem. De ez mindenkinél benne van a pakliban. Én eleve is sokat váltottam életemben, hiszen dolgoztam szállodában, kereskedelemben, bankban, aztán tévében. De például az is érdekes, hogy 2001 szeptemberében meg csatornát váltottam. Az akkori Dunából mentem az MTV-re, amitől pedig mindenki óvott, mondván, biztos kormányváltás lesz, ne kísértsem a sorsom, hogy kirakatba kerülök, mert majd jól elküldenek. Akkor is, mint ahogy mindig és mindenben, a megérzéseimre hallgattam, hogy mennem kell. Most meg azt érzem, még várnom kell.

Mire?

Nem tudom. Ihletre, amiből fogok tudni építkezni, és annak lehet a vége egy televíziós műsor.

Ez a pont nem akkor jön el, amikor már nem érzed azt, amit egy interjúban mondtál, hogy „derékba törték a karriered”?

Azt régen mondtam. Most is ezt gondolom, egyébként, de mindenféle érzelem nélkül. Elengedtem a múltat, nem rágódom rajta egyáltalán, mert jól vagyok. Nem foglalkoztat, hogy mi és miért volt.

Nem érzel dühöt akkor sem, ha most bekapcsolod az M1-et?

Nem kapcsolom be. Na, jó, néha igen, de aztán gyorsan el is kapcsolok. Pont most mondtam valakinek, hogy én soha nem mondtam rosszat az MTV-ről, mert azt gondoltam, hogy abba a fészekbe… és mindenki befejezheti a mondatot. Most se fogok rosszat mondani, bár már simán tudnék, mert a tartalom miatt semmilyen közösséget nem érzek azzal az intézménnyel, ami valaha szinte a második otthonom volt. Ha valamit elvettek tőlem, az ez az érzés. A valahova tartozás érzése. Mi Az Estében nem csak kollégák voltunk. Szakmai műhely volt, egyben baráti társaság, ahol vállvetve dolgoztunk azon, hogy jó irányba menjenek a dolgok. Ahol voltak valódi kérdések, és ahol kikényszerítették a valódi válaszokat. Ezt vették el. És ebben nemcsak a politikusok vannak benne, hanem azok is, akiknek nem ugyanazt jelenti a közszolgálatiság, mint amit nekünk jelentett.

Távolságtartó, objektív újságírói magatartást. Mi abban hittünk és hiszünk.

De közben meg találkozol azokkal az emberekkel, például a Príma Junior zsűriében, akik most is MTVA-s vezetők.

Az élet arról szól, hogy találkozol olyan emberekkel is, akikkel nem szeretnél. De ezt emelt fővel kell kezelni. Udvariasan köszönök, és nem kérdezem meg, hogy hogy van, mert nem érdekel. Jó, udvariasságból lehet, hogy megkérdezem. Ha meg a sors úgy hozza, hogy egy grémiumban kell tevékenykednünk, akkor a feladatra koncentrálok. Megpróbálom a magam szakmai szempontjait érvényesíteni és eközben nem foglalkozom azzal, hogy mi is volt. Ha foglalkoznék vele, magamat büntetném. Miért cipeljek teherként olyan dolgokat a vállamon, amik már semmit nem jelentenek nekem?

Oké, akkor vissza a politikához. Azt mondod, hogy „a politikusok már megtanulták, hogyan kell a kommunikációs csapdahelyzetből kijönni”, vagyis, hogy a magyar politikai élet megváltozott, mióta te nem kérdezel politikusokat. Amikor a Radnótiban ott ül a Stumpf István meg Kéri László, akkor kérdezed tőlük, hogy ezt akarták-e, mint a két oldal befolyásos emberei?

Miközben a Radnótiban nem kerül szóba a politika, az ő esetükben ez nem volt megkerülhető kérdés. De köztünk szólva, a politikusok felelősségét nem lehet rátolni a háttérben lévő ideológusokra. Ők adott esetben elmondják a véleményüket, de hogy ezek mennyire hatnak, már nem rajtuk múlik. De igazad van, valóban nagyon megváltozott a helyzet. Totálisan egypólusú lett, ami nemcsak a politikusok sara, hanem a magyar társadalomé is.

Egy a jövőjéről felelősséggel gondolkodó embernek, függetlenül attól, hogy hova teszi az x-et négyévente, néha ki kell mondania, hogy elég.

Nem lehet mindig szemet hunyni, vagy a „mieinknek” mindent elnézni, mondván, a cél szentesíti az eszközt. Szerintem emiatt nem tud a mi szakmánk sem igazán működni, mert a többség nem várja el, sőt, nem is szereti, ha az „övéit” piszkálják, kérdésekkel szembesítik.

Te mikor voltál utoljára tüntetni?

Soha az életben nem voltam tüntetni. Nem vagyok az a típus.

Akkor miről beszélünk, amikor a közös felelősséget emlegetjük?

Mindenkinek magának kell tudnia, hogy neki mi dolga van, mikor, hogy tud tenni azért, amit fontosnak gondol. Én dolgozom például olyan rendezvényeken, ha tetszik, odaállok ügyek mellé, amelyekről úgy érzem, ott a helyem. Például a közeljövőben civilszervezetek képviselőivel beszélgetek a migránsokhoz kapcsolódó szerepvállalásukról. Vagy segítem a Mosoly Otthon Alapítványt, amely autisták életét próbálja megkönnyíteni. Vagy… Sok vagy van. És komolyan gondolom, hogy – bár próbálod rajtam számon kérni, hogy miért nem a tévében kérdezek – azzal is teszek, ahogy a Radnótiban a Libikókát vezetem. Vagy, hogy megjelentetem ezt a könyvet, amelyben szerintem nagyon sok olyan mondat kapott teret, ami sokaknak adhat erőt, útravalót és útmutatót.