Bár készül a tranzitállomás és igyekeznek kiterelni a menekülteket a józsefvárosi II. János Pál pápa térről – tudják, ahol Kocsis Máté polgármester késelést, köztéri székelést, verekedést és a békés magyarok folyamatos molesztálását vizionálta –, még mindig százan-százötvenen élnek ott.
Igen, élnek: a padokon száradó ruhák, a füvön piknik, a gyerekek buborékot fújnak, a suhancok labdáznak, egyébként mindenki heverészik az árnyékban. Gyorsan intézzük is el Kocsis vádpontjait:
Verekedés: Nem volt és nem is tűnt úgy, hogy lesz / szokott lenni.
Késelés: Semmi.
Az ott élők zaklatása: Csak egy-két nem menekült sétált át a téren (a többség láthatóan kikerüli, nagyon kifejező volt például a tér szélén, kiskutyával tanácstalanul álldogáló lány, aki nem tudta, hogy most merjen-e sétáltatni), ők viszont zavartalanul.
Kakilás: Emberi lények, tehát bizony előfordul. A szag alapján főleg a bokrokban – mobilvécé híján még mindig ez a legértelmesebb megoldás –, de bizony meg-megcsapta az orrom a szarszag a tér más részein is. (Igaz, Budapesten vannak sokkal durvább helyek is, a Margithíd pesti hídfőjénél, a parkban például elviselhetetlen a szag, de szomorú látvány a Dunakorzó is. Oda pedig nem menekültek kakilnak évek óta.)
A tér egyébként már eleve neuralgikus pont volt már az egész menekülthiszti előtt: a négyes metró átadására nagyon szépen felújították ugyan, de ettől a hajléktalanok és a seftesek még nem tűntek el, sőt, a „Pápa” alkalmasabb lett az ”életvitelszerű használatra”, mint valaha. Arról nem is beszélve, hogy a felújítástól a helyiek még nem tették magukévá egyik napról a másikra az európai kutyaszarszedési kultúrát, ami az új füvön és burkolaton bizony nagyon meglátszott. De hát ez most már mindegy is, mert itt vannak a menekültek, akik miatt az itt élők állítólag nagyon rosszul érzik magukat, kivéve, aki nem.
Oké, akkor mit csinálnak?
Röviden: semmit. A felnőttek sétálnak, heverésznek, játszanak a gyerekkel, a gyerekek pedig mindennel, ami a kezük ügyébe akad – buborékfújó, zacskó –, a kamaszok kéziznek. Sokan önkéntesekkel szedik a szemetet – a kukák mondjuk már rég megteltek, az önkormányzat pedig nem rakott ki plusz szeméttárolókat –, a köztéri csap körül pedig kisebb tóba rendeződött a szappanos víz, ugyanis turnusokban fürdenek, mosnak, a ruhákat a padokra, kerítésekre teregetik.
Csak pár közterületist láttam, megnézték, mi a helyzet, de nem avatkoztak közbe. (Nem is lett volna mibe.) Nagyon jó a hangulat, mindenki barátságos, mosolyogva, hagyták, hogy fotózzak, akik nem rajongtak a helyzetért, azok is vállrándítással nyugtázták: aki több ezer kilométert gyalogolt, annak már nyilván nem számít, meg hát meg is szokták a felhajtást, hála a polgármesternek.
Csak egy ideges arccal találkoztam, miután angolul, a fényképezőmet széles mozdulatokkal lóbálva kértem engedélyt a fotózásra az éppen hajat mosó csapattól. „Szerinted ezt értették?!” – förmedt rám egy a szemétszedést egyébként nagy elánnal koordináló nő, testbeszédéből kiderült, hogy szerinte nem értették. „Én magyar vagyok, engem bezzeg nem kérdeztél meg”, dobott be egy mindent elsöprő érvet, hozzátéve, hogy le ne merjem fotózni. „Mi van, állatnak nézel minket, vagy mi van?” – itt már úgy izzott a levegő, mint egy kocsmai verekedés előtt, amikor pedig, amennyire tudtam, békésen válaszoltam, hogy egyrészt fogalmam sincs, miből gondolja ezt, másrészt riporter vagyok, végezném a munkámat, szerencsére rövidre zárta a vitát annyival, hogy
„hát nagyon örülök, hogy a fotósoknak ennyi idejük van”.
Ennek egyébként én is nagyon örülök, úgyhogy maradtam még egy kicsit. Jól tettem: a téren a menekültek közt, a kánikulában több a pozitív energia, mint a Margit-szigeten egy tavaszi, napsütéses-kutyasétáltatós hétvégi délutánon.
