Frei Tamás éppen Amerikában egy sokszínű, nemzetközi társaságban tartózkodik, és arról ír, hogy egyre inkább kacérkodik a gondolattal, hogy magyar helyett inkább finn nemzetiségűnek vallja magát, hogy elkerülje a megvetést, lesajnálást.
„Manapság viszont magyarként már különböző nyelvekre váltva csatározok az adott körben a finneknek azonnal kijáró, legalább semleges kíváncsiságért, hogy a társaságban ne én legyek a rögtön félretolt, nem is igazán kultúrembernek tartott magyar, valahonnan a Balkán-szerű mélységből” – derül ki a cikkből.
„Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen jó is volt régen Puskás, a Rubik-kocka és az 56-os szabadsághősök országából valahová megérkezni…” – írja.
Kiderült, hogy a harminc év alatt, amióta a világot járja, még soha nem volt ennyire kínos magyarnak lenni, mint most, még a kommunizmus idején sem.
Az európai uniós szerepünkkel kapcsolatban is egyre nehezebb védeni a “mundér becsületét”. Egy üzletember például azt a kérdést tette fel: „mit szólnának annak a cégnek a vezetői, melyben a részvények kevesebb mint egy százalékát birtokló irinyó-pirinyó tulajdonos mindig mindenbe belepofázna… …Pattogna és belepofázna, ahelyett, hogy örülne, hogy egyáltalán meghallgatják, és az ő vállalatába kiszervezett munkát előre kiszervezik?”
Frei a Balkán-vonalat is folytatja. A Balkán ugyanis az ő értelmezésében az a hely, ahol a vezetők lépésről lépésre aláássák a működőképes demokrácia alapjait. „Mi már a Balkán vagyunk, nálunk kezdődik s Törökországig tart” – írja.
