„Hozta nekem a háromszázezret, de én mondtam neki, hogy engem nem érdekel a pénz. Csak segítsen valamit, hogy legyen lakás, ház, bármi, ahova mehetünk, vagy csak simán ne vegyék el a gyerekeket. Neveljük mi őket tisztességesen még ezen a nyomortelepen is. Csak ezen jár az eszem, hogy hova tudunk menni.”
Melinda hét gyereket terelget az apró, penészes lakásban, miközben mesél, élettársa, Dániel az ajtóban áll, néha közbeszól. Mind a hétnek az iskolában lenne a helye – van is –, ma mégsem mentek, úgy volt, hogy jön haza Melinda húga a kórházból a csecsemővel, szóval vele kellene foglalkozni, nem lenne idő értük menni. Ha megérkezik, döntetlenre áll majd a két testvér, mindkettőnek négy gyereke lesz. És akkor már tizenegyen laknak majd itt. Márciusban menniük kell.
A családot már szeptemberben is megpróbálták kirakni, miután az önkormányzat nem hosszabbította meg a szerződést, és ezzel bérlőből jogcím nélküli lakóvá minősítette át őket. Akkor A Város Mindenkié aktivistái és más civilek jöttek élőláncot alkotni, sikerrel: párszor rájuk nézett a rendőrség (ki sem szálltak a kocsiból), a végrehajtó pedig el sem jött. Most szóltak a családnak: ahogy lejár a kilakoltatási moratórium, jönnek vissza. Ezt már biztos nem ússzák meg: nem valószínű, hogy visszatér egy élőláncnyi civil, ha mégis, a rendőrség azóta – pár utcával arrébb – már megmutatta, hogy ha kell, szétszakítja őket.
Az önkormányzat úgy van vele, hogy a Noszlopy utcaiak A Család, Akiknek Semmi Sem jó – ideje tehát azokon segíteni, akik azt igénylik is. Melindáék 2007-ben kapták a lakást, „szerény, de megfelelő állapotban”. Húga a gyerekeivel csak később jött utánuk, tíz ember pedig már a puszta jelenlétével is rombolja az ingatlant: párásodik, penészedik, sem fűteni, sem szellőztetni nem lehet jól. „A csempe már magától esik le, bármit ragasztok fel, úgy jön le, mintha ott sem lett volna soha” – mutatja a konyhát Dániel, a családfő. A gyerekek sorban lettek betegek: asztma, fertőzések, megfázás.
Tartoztak is, persze – munka nincs, a családi pótlék semmire sem elég –, az utolsó csepp pedig az áramlopás, azaz önkormányzatiul „szabálytalan áramvételezés” volt, ezért 240 ezer forintos kötbért kaptak. „A vagyonkezelő járt ki ide és belekötött mindenbe” – így Dániel. „Jöttek az áramosok is, az meg szétszedette az egész órát. Korábban festettük a konyhát és eltört a biztosíték, erre azt mondta, lopjuk az áramot.” A családfő szerint ő – mármint a vagyonkezelő – megmondta kerek perec, hogy cigányember itt lakáshoz nem fog jutni, ha rajta múlik.
A kőbányai hivatal közleménye szerint két cserelakást is felajánlottak már akkor, amikor – a tartozástól függetlenül is – biztos lett, hogy dózerolják a Noszlopy utcai telek házait. „Csak egyről volt szó, kijjebb, ott, ahol a szipusok laknak. Meg is néztük, ki van írva a falra, hogy meghaltok, cigányok. Na, mondom, én ide gyereket nem hozok.” Az önkormányzat ítélete: „Tudomásul kell venni, hogy vannak olyan ügyfelek, akik bár minden támogatást, segélyt, adósságkezelést, Hálózat Alapítvány általi támogatást kimerítettek, mégsem tudnak a lehetőségekkel élni.”
Szeptemberben úgy tűnt, megmozdul valami: az élőlánc mellett adomány is érkezett, nem is kevés. A Város Mindenkié 330 ezer forintot gyűjtött össze a családnak. Melinda szerint úgy kellett megküzdeniük még ezért is, „közölték, hogy az nem is minket illet, meg akarták mondani, mire költsük, anyaotthonba akartak küldeni, hát szép kis szervezet ez”. „Volt nagy veszekedés, a kelleténél talán kicsit hangosabb is” – teszi hozzá Dániel. Megkérdeztük a civileket: az adományból 300 ezret egy személy ajánlott fel, azzal, hogy azt a család valamilyen tartós lakhatási megoldásra költse: bérelhetnek új lakást, mehetnek otthonba, bárhova, csak gondoskodjanak fedélről. Melindáék ekkor még úgy voltak vele, mennek vissza vidékre, várja őket ott lakás, az anyaotthon kizárva, zsúfolt, félt, hogy szétszakítják őket. Elmondásuk szerint viszont A Város Mindenkié nem adta nekik a pénzt, amíg alá nem írják, hogy arra költik, amire a nagylelkű ajándékozó szánta. Végül csak leültek, aláírtak, meg is kapták a pénzt fillérre, a szervezet pedig úgy döntött, a feszültségeket elkerülendő többé nem vállal közvetítői szerepet, legfeljebb összeköti az adományozót és a rászorulót.
A pénz pedig rögtön el is ment. „Étel kellett, gyógyszer, kabát. És még így sincs vastag holmija a gyerekeknek, rám is szóltak az iskolából – de hát miből? Az a kis családi pótlék semmi, jön haza a kicsi, a hűtő üres, pelenka sincs.” Munka meg pláne nincs, évtizedek óta, hiába jöttek Pestre. Melinda eredetileg borsodi ugyanis, „egy nyomoronc kis falu, Prügy volt a mienk, mutatták még a Megasztárban is”. Átmentek albérletbe Dániel rokonságához Szabolcsba, munka ott sem lett, de ők összekerültek. Dániel mindenes, „papír nincs, de megcsinálok akármit, régen akadt is mindig valami, főleg kőművesmunkák. Most semmi. Itt vagyok hatvanévesen, asztmásan, nem kellek sehova, csak a fiatalokat viszik, meg hát fulladnék amúgy is. Meg ugye ahogy meglátják, hogy cigány vagyok, hirtelen valahogy minden állás megtelik”.
Jöttek Pestre a fekete vonattal, már együtt, még gyerek nélkül. Lakcím nem volt, mondták, hogy be lehet jelentkezni hajléktalannak, azt nem tették hozzá, hogy úgy viszont biztos nem lesz meló, még közmunka sem. „Tudatlanok voltunk, most meg már ez van.” Dániel kukázik, vasazik, viszi vissza az üvegeket meg amit csak talál, bejáratott köröket ró Kőbányán. Melinda főz, ha van mit, ha nincs, megy ő is össze-vissza. Ilyenkor nincs mit tenni, elviseli, hogy a gyerekek a szokásosnál is rosszabbak, „követelik a kaját, én meg, hát mit tegyek, kihúzom az ágyat korábban, feküdjenek le akkor inkább”. Lopni viszont sosem loptak, „nem mertünk mi olyat, mi lesz a gyerekekkel, ha bevisznek”. Rendőrségi ügy nincs, nem is volt sosem.
A legnagyobb Melinda, tizenegy éves, énekes lesz, példaképe Nótár Mary, akit ugye Bódi Guszti „csinált meg”, ő pedig Nagyecsedről jött, akárcsak Dániel. Amíg azonban Melinda be nem fut, a család sztárja a hipnotikus tekintetű, gyönyörű, autista Rikárdó, aki Calvin Klein-modelleknek taníthatná, hogy kell a lencsébe nézni. Hát velük kéne valahogy együtt maradni, bárhova is mennek – innen pedig biztosan menni kell, már csak a bontógépek miatt is, a romos kerítés túlfelén épülnek a sorházak, van fürdő is, találtak termálvizet, szóval jönnek a gazdagok. „Hogy velünk mi lesz, arról fogalmunk sincs. Azt csak az önkormányzat tudja.”
