Hat-hét éve beszélhettünk utoljára, épp akkor kezdtél éhségsztrájkba. Lett foganatja?
A Csehországba tervezett amerikai katonai bázis elleni nemzetközi tiltakozó akció része volt. A helyi kormányok döntése alapján az USA egy rakétavédelmi- és kilövő bázist telepített volna Cseh- és Lengyelországba, ami az egész európai légteret lefedte volna. A kampánnyal azt akartuk elérni, hogy kerüljön az EU elé ez az ügy, és hogy EP-döntés nélkül ne lehessen ilyen súlyú európai kérdésben döntést hozni. És végül jól alakultak a dolgok: hol a cseh alsóház, hol a felsőház szavazta meg a bázist, de a kettő együtt sohasem, a cseh kormány pedig végül belebukott egy korrupciós ügybe.
Akkor még nagyon fiatal voltál… milyen esemény kell ahhoz, hogy egy srác playstationözés helyett a cseh alsóház döntéseit figyelje?
Az iraki háború. És az, hogy miközben a magyar lakosság döntő többsége elutasította a részvételt, a négy parlamenti párt egységesen támogatta a beavatkozást. Ami be is következett, ENSZ-felhatalmazás nélkül, annak tragikus következményeit pedig még ma is érezni, lásd: Iszlám Állam. Ez indított el azon az úton, hogy ha valami nem tetszik, akkor próbáljak meg tenni ellene. Csatlakoztam a Humanista Mozgalomhoz, amelynek évekig a tagja voltam.
Fotók: Berecz Valter
Csak a külpolitika érdekelt?
Nem, hiszen sok mindennek, így az iraki háborúnak is volt belpolitikai aspektusa, például a legitimáció hiánya, amely ellen tiltakozva 2004 májusában szórólapokat szórtunk le a parlamenti karzatról. De ebben az időszakban is számos akcióban vettem részt, törvénytelen fakivágás, korrupciós botrányok, ingatlanpanamák, TB-privatizáció elleni tiltakozások. Ebben az országban mindig lehetett olyan ügyet találni, ami ellen érdemes fellépni.
Merre tartottál a humanisták után? Tagsági könyv szintjén tartozol valamilyen szervezethez?
Nem. Van olyan időszak, amikor fontos, hogy milyen szerveződéssel vállalsz azonosságot. De tekintve, hogy 2010 óta mindenféle politikai mechanizmus kizárólag a kormánypártok kénye-kedve szerint működik, így az intézményesített tiltakozások kerete is kötött. Nézzük a választásokat: nem úgy zajlanak a dolgok, ahogy nekünk frankó? Sebaj, átírjuk a választási törvényt! Nem véletlen, hogy a legutóbbi tiltakozások résztvevői sem elsősorban stabil szervezeti háttérrel rendelkező emberek, hanem sokkal inkább véletlenszerűen összeverődött aktív állampolgárok.
De hogy verődnek össze? Kívülről annyi látszik, hogy van egy szikra: a netadó vagy egyéb szemét húzás; aztán pár óra múlva már érkeznek a meghívók a különböző tüntetésekre. De hogy indul el? Körtelefon? A jól értesültek szerint ilyenkor a „tudjuk kik” mozgatják a szálakat.
Persze, tudjuk, hogy a Bajnai-Soros György tengely áll minden mögött, nyilván. Én a netadós tüntetésekről tudok beszámolni, hiszen azokban vettem részt. Én majdnem kimaradtam az egészből, merthogy személyes okokból nagyon nem értem rá. Gulyás Balázs többször kért segítséget, pusztán az alapján, hogy olvasta a blogomat, neki ajánlottam aktivista barátaimat, mondván ők biztos szívesen segítenek. De mivel saját ismerősi körömből javasoltam a neveket, persze, hogy az lett a dologból, hogy egy laza szombati sörözésre indulva netadó elleni tüntetés megbeszélésébe csöppentem. De visszatérve arra, hogy ki mozgatja a szálakat: az elmúlt 25 év szereplői, akár a Fidesz, akár az MSZP-SZDSZ egykori potentátjairól van szó, szívesen sugalmazzák, hogy valakik a háttérből irányítják az embereket. Az igazság ezzel szemben az, hogy nem: senki nem áll a tiltakozók mögött.
És hogyan jellemezhetők maguk a tiltakozók?
Az első netadós tüntetés előtt épp ez volt a legizgalmasabb: lehetett tudni, hogy nem a korábbi – mondjuk millás – tüntetéseken megszokott arcokra lehet számítani, hanem mindenkire. Szélsőbalosokra. Szélsőjobbosokra és ultrákra. Liberálisokra. Plusz olyan emberek tömegeire, akik napi szinten nem fogyasztanak politikát, de ez az ügy még az ő ingerküszöbüket is elérte. Érdekes volt elgondolni, hogy milyen hangulat alakul ki egy politikai beállítottság szempontjából ennyire különböző elemekből alkotott elegyben. És semmilyen konfliktus nem volt. És bizony, ha a baloldali aktivisták és a szélsőséges futballszurkolók a saját meggyőződésüket félretéve képesek összefogni egy konkrét ügyben, akkor az azért eléggé jelzi az elégedetlenség mértékét. Szerintem mindez pont azt mutatja, hogy tévedés lenne a szervezők személyében keresni a tüntetések sikerének vagy kudarcának az okát. A mostani megmozdulások sokkal kevésbé egy-egy emberre építenek, és sokkal inkább a széles tömegek hangjára.
A széles tömegek felháborodásának köszönhető a netadó eltörlése? Mert ugye tudjuk, volt egyéb magyarázat is.
Biztos, hogy sok összetevője volt, de az is biztos, hogy ez volt az első eset, amikor a kormány közölt egy döntést, a tömeg erre tiltakozott, aztán a hatalom végül teljes visszavonulót fújt. És ez nagyon-nagyon fontos megerősítése annak, hogy akár egy partikuláris cél érdekében is van értelme szerveződni. Mert az nemcsak a cél megvalósulásával járhat, hanem azzal is, hogy az emberek megerősödnek, hiszen érzik, hogy hatást tudnak gyakorolni. Eddig nem voltunk erre szocializálva: az utóbbi időben nem volt rá precedens, hogy ha valami nem tetszik, akkor szólaljunk fel. Mert ha felszólalunk, akkor más is fel fog. És ha elegen vagyunk – akkor akár változást is elérhetünk. Kicsit olyanok vagyunk, mint egy beteg ember, aki ágyban töltötte az elmúlt évtizedeket. Aki ahhoz, hogy megerősödjön, rehabilitációs folyamaton kell, hogy átessen. És szerintem most ez zajlik. Kár lenne azt várni, hogy az ágyból való felkelés másnapján betegünk maratont fusson, de ha egyedül kislattyog a folyosóig, az már siker, és innen kell tovább építkezni.
Személy szerint elégedett vagy a beteg állapotával?
Ebből a szempontból rég mutattak ennyire jó irányba a dolgok. Erős meggyőződésem, hogy az ország hosszú távú sikeressége sokkal kevésbé múlik azon, hogy épp milyen kormány milyen intézkedéseket hoz, mint azon, hogy az emberek mennyire érzik saját felelősségüknek, hogy kiálljanak a érdekeikért egy bármilyen színű-szagú kormányzat ellenében. Nem arra várnak, hogy valaki segítsen rajtuk, hanem megpróbálnak maguk lépni.
A megmozdulásokat mégis sok kritika érte, és nem csak a kormánypártok irányából.
Őszintén szólva, ez nagyon jó motiváció. Amikor Kocsis Máté és Kuncze Gábor egyszerre nevezi tarthatatlannak, amit tömegek csinálnak – na, az igazán összekovácsoló erő.
Mi lesz 2018-ban?
Nyilván örülnék, ha nem csak a kormánypárt és a korábbi ellenzék, valamint a szélsőjobb közül lehetne választani, de ez nem 2014 kérdése. Látjuk a mostani KSH adatokon, és a költségvetési törvényben épp eltörölt segélyeken, hogy az ország egy szociális katasztrófa felé robog. Jó lenne, ha létrejönne egy olyan mozgalom, ami a gyakorlatban képes lenne megmutatni, mit jelent az, hogy szolidaritás, társadalmi háló, egymásra odafigyelés, döntéshozatalba való bevonás. Ebből aztán persze kinőhet egy olyan politikai erő, amely nem az elmúlt évek levitézlett szervezeteinek alapjaira épül, vagy támogatást jelenthet egy ilyen erőnek, nem tudom, mint mondtam: ennek a kérdésnek 2014-ben szerintem nincs aktualitása.
Ehhez mire van szükség? Vezetőre?
Nem. Ez szépen lassan, de már történik. A Közfelháborodás Napja több tucatnyi városban zajlott egyszerre – ilyesmire nem volt példa az utóbbi években. Ráadásul nem egyetlen konkrét ügyben nyilvánítottak véleményt, hanem a felháborodásuknak adtak hangot országszerte. Tehát ez a folyamat zajlik. Az emberek elkezdtek aktivizálódni. Kialakulhatnak csoportok, amelyek aztán elkezdik egymással tartani a kapcsolatot. Időre, szándékra és emberekre van szükség. Én azt látom, hogy 3 és fél évvel a következő választások előtt mindenre van idő, és minden jel szerint szándékban és emberben sem lesz hiány
Zárjuk le pozitív kicsengéssel? Optimista vagy?
Mondjuk úgy, hogy óvatos optimista.
