A Pesti Színházban bemutatott Kvartettet a szerző komédiának szánta, mivel szereti, „ha a nézők a nevetés és a sírás közötti hajszálvékony sávban sírva vígadnak”. Spiró már 1996-ban sem egyfajta Kádár–kor-siratónak szánta, hiszen „a modern világ a jelek szerint bárhol hasonló sorsokat produkál”. Mint mondja: a szocializmust sirató nyugdíjas melós „szövegei kis módosítással akár szélsőjobbos szövegek is lehetnének”, bár a történet húsz évvel ezelőtti.
„Vagy szabadság van, vagy egyenlőség”
Kicsit kellemetlen ugyanakkor, hogy ma egy kicsit még aktuálisabb, néhány 1996-ban „túlzásnak tetsző szöveg mára valósággá vált. A nyugdíjas munkás egymillió munkanélküliről és százmilliós palotákról beszél, ez már akkor is igaz volt, de a négymillió szegény még nem.” Darabja szereplői fölösleges emberek, hisznek valamiben, saját igazságuk is van, de nem lehet igazuk. „A francia forradalom fogalmai – szabadság, egyenlőség, testvériség – egymást kizárják. Spiró nem finomkodik. „Vagy szabadság van, vagy egyenlőség.”
Lenyúlják a lenyúlókat
A magyar társadalom nyolcvan százaléka „ki van hajítva a szemétre, a kétötöde pedig még embernek sem számít”. A társadalmi piramisban a rendszerváltás nyertesei „a gúla felső harmadában tanyáznak, a valódi hatalommal rendelkezők pedig a piramis legfelső öt-tíz százalékát adják. Óriási a feszültség az ilyen struktúrájú társadalmakban”. Spiró történelmi példákat idéz, amikor arról beszél, hol tartunk Kelet-Európában.
Piramisjáték
Ott, hogy a közösségi vagyon korábbi lenyúlóit most kiszorítják az új lenyúlók. Ez nem elitváltás, mert az egyfajta szellemi vezetést is jelentene, amiről szó sincs. „A néhai elit be lett darálva, és nincs helyette új”, csak állandó vagyonváltás folyik. Félreértik a folyamatokat, akik az állam túlságos hatalmáról beszélnek. „A nemzetállam fejlettebb állapot volt a maihoz képest. Most egy visszafelé fejlődő, feudalisztikus, széteső világban élünk.”
Kiút? Hova?
Spiró György nem akar reményt adni, nem hiszi, hogy neki kellene valamilyen kiutat mutatnia, különösen, ha ilyet nem is lát. Azt ábrázolja, ami van. Gondolkodása elég drámai, a konfliktusokat nem oldja fel, de ennek – szerinte – nincs köze a pesszimizmushoz. Meggyőződése, hogy „egyes alapvetően fontos intézmények, és kollektív tapasztalatok a mai rossz helyzet ellenére sem múlnak el nyomtalanul, noha minden folytonosság éppen elveszni látszik”. További részletek a legfrissebb 168 órában.
