Mostanában akárhányszor megyek, mindig meg van kapálva a sír. És friss krizantém csokor is van. Nagyanyám nem szólt semmit, törte a diót. Csend volt, a kutyák lustán henteregtek az őszi napsütésben. „Biztos a Julis….!” – sziszegte a fogai közt kis idő múlva. A szavak ijedten szétugrottak a kopott téglajárdán és bebújtak a fáradt színű fűbe. Az indulatos félmondat után az ellenszenv megélesítette a fényeket.
A Julis. Akivel a mama lánykorába’ összeveszett a biciklipedálon. Lánykorába’, azaz több, mint ötven évvel ezelőtt. Azóta nem állhatják egymást, a mama az onokáinak se köszön. A papa kedvelte a Julis nénit, hogy az öregasszony a kölcsönös rokonszenv, vagy a mama bosszantása miatt ápolja a sírt, sosem jöttem rá, a mamát meg nem is érdekelte, ő a zsigereiben érezte, tudta és könyvelte el végleg, hogy a vén dög őt akarja idegösíteni.
Fotók: Pál Anna Viktória
Azt soha nem kérdeztem meg, hogy a fenébe lehet a biciklipedálon ötven évre szólóan összeveszni, mert vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. A Julis lányonokája tőlem pár évvel idősebb, kerek arcú, nevető szemű töltött galamb. Szimpatikus nő, mer élénk színű ruhákat viselni, jól is áll neki. Tán óvónő lehet, vagy dajka, gyerekek közt dógzik, az a biztos és a mama szerint ugyanolyan hülye, mint az öreganyja. Biztos olyan ügyetlen is, mer’ a Julis is kétbalkezes volt. Meg csámpás is.
Hogyne lenne alkalmas az ellenzéki jelölt, a nagyapja tiszteletreméltó polgára volt városunknak, egy köztiszteletben álló ember! – fordul felém döbbenten a helyiekből álló társaság egyik tagja, mikor kissé pikírten megjegyzem, talán alkalmasabb embert is találhatott volna magának az úgynevezett ellenzék. Egyből eszembe jutott a mama, meg a Julis.
Az apák és a bűneik. A nagyapák és az ő onokáik. Meg a tovább örökített vélt vagy valós sérelmek. A feldolgozatlan bántalmak, az elhallgatott bűnök, a meg nem gyónt tettek. És nem kell ide kitelepítés, marhavagon, kuláklista vagy ötvenhat. Nem kellenek hozzá halottak, kettétört sorsok, elég egy kritikus mondat, amit visszamond a szomszédasszony, elég, ha véletlenül meghalljuk, a tanárnő lehülyézte a gyerekünket, bezzeg a fogorvos fia akkora hatökör, hogy hét faluban nincs hozzá fogható, azt bezzeg nem buktatták meg tavaly se, mert be voltak szarva, mi lenne. Elég, ha az urunkat kitette a szemét, hát ivott, de a munkahelyre részegen sose ment be. Elég, ha mindenki tudja, honnan volt az tisztelt (muhaha) polgijelölt apjának első milliója. Elég egy biciklipedál.
A sértett önérzet. A sosem volt tartás sérülése. Az igazságérzet, ami mindig kettős mércével párosul. Csipetnyi dögöljön meg a szomszéd tehene is életérzés, akármilyen sértődötten tiltakozunk ellene. Az önbecsülésnek hitt megalkuvás. A konfliktuskerülő személyiségnek hazudott beszariság, ami miatt soha nem álltál ki magadért, de most végre közvetve belerúghatsz abba a szemétládába. Az is valami, ha elképzeled, a Csongor, a nagy balos, hogy fog állni a szája széle holnap, hehehe.
Így szavaztok ti. Így szavaznak az onokáitok. Nem egy eszme, nem egy gazdaságpolitikai elgondolás, nem a program a döntő. Nem is a város, a falu jelene, jövője. Nem az a fontos, tíz év múlva lesz-e Bivalybasznád, vagy eltűnik a térképről, nem fontos, hogy a polgármester mennyit lop magának, a pártkasszának meg a haveroknak. Nem fontos, hogy lesz-e munkahely, nem fontos, felszámolják-e az óvodát. Nem fontos, hogy látod-e felnőni az onokádat, vagy a végletekig elkeseredett fiad, akivel nem is érted, mi lett, régen mindig a társaság bohóca volt, a központ, most meg csak morogni hallod, fogja magát és nekimegy a világnak.
Semmi nem fontos, csak az, hogy a rohadt komenista utolsó írmagja is pusztuljon. És ha ehhez az kell, hogy a másikra szavazzunk, akkor arra szavazunk. Semmi nem fontos, mint hogy annak a nyikhaj fideszfannak a szarvát letörjük, majd nem lesz akkora pofája. És ha ehhez az kell, hogy a jobbikosra szavazzunk, akkor arra szavazunk.
Vagy arra se, mert az meg az iskola hülyéje volt. Emlékszel, a gimiben, harmadikban? Mindenki rajta röhögött, mikor megbukott kémiából. Szerencsétlen nyomorult senkiházi, nem is tudom, hogy került oda, azért a mi sulink mindig is a helyi elit gyerekeinek volt, érted. Mindenki, akit felvettek és ide és járt legalább két faktra, az tovább tudott menni. Az ilyen hülyék, mint ez, mentek a tanárképzőbe. Hát ki ez? Nem ismeri senki. Szóval, akkor már tényleg inkább a Fideszes Zoli, mondjuk, azt is utáltam mindig, pökhendi köcsög volt világéletében, de az legalább meg tud fogalmazni két értelmes mondatot. Meg legalább jön a pénz föntről, úgyis a Fidesz nyer, nem? Amúgy meg leszarom, nekem most éppen fut a szekér, olyat csinálok, amihez a politikusok hülyék, nem kell félni, hogy valakinek a tyúkszemére lépek, aztán húzok innen, majd két-három év múlva, mikor itt maradnak a nyuggerek, a cigányok meg a munkanélküliek, akkor lehet majd pislogni.
