PETI; Kimúlt: 1998. április 05.; Oka: selejtezés erekciós zavar miatt
GÁSPÁR; Kimúlt: 1998. július 12.; Oka: impotencia generandi
EASY; Kimúlt: 1998. szeptember 29.; Oka: heresorvadás.
Bakonszegen vagyunk, egy igazán potens hajdú-bihari községben. Igen, ez az a falu, ahol az a bizonyos királyjelölt, a fotosoppal koronázott Déri Sándor Salamon is indul a polgármesteri posztért. Mindjárt megszólaltatjuk őt, de elébb indokoljuk, mit keres riportunk legelején néhai Peti, Gáspár és Easy.
Kosok voltak mindannyian, favorizált tenyészjószágok, csodás életen kérődzték végig magukat: éveken át dús legelők gyapjas jerkéit fedezték, míg utol nem érte őket a végzetes lankadás, ami ebben a szakmában bizony véres következménnyel jár.
Easy és társai awassi fajtájú juhok voltak, idehaza egyedül Bakonszegen honosak. „Nagytermetű, lógófülű, erősen kosfejű, zsírfarkú, többnyire barna-fehér foltos állat, birkatermészettel megáldva, nőstényei igazi tejcsárdák”, ezt írja róluk a szakirodalom. A csúcson kétezer-ötszáz jószágot számlált a nyáj, híre a fővárosig szállt, olyannyira, hogy számos miniszterelnök is megfordult a telepen.
A legkiválóbb hímek emlékére kopjafás dombot emelt a hálás gazda, büszkeségei kifőzött trófeáit oszlopra szegezte, nevüket táblába gravíroztatta, mi is onnan másoltuk ki az adatokat. S hogy komplett legyen a szakrális körítés, annak idején plébános szentelte meg a koskegyhelyet. Ha innen nézem, hagyomány, ha onnét, píár, mindenhogyan jó, még ha mára zuzmó lepte is a csavaros szarvakat.
Kőhajításnyira a kopjáktól kerekezik komótosan hazafelé Déri Sándor Salamon. Berettyóújfaluból érkezik, kampányanyagot fénymásolni járt a városban. Elmúlt hatvan, minimum tízet letagadhatna – diétás étkezés és laza sport, ez a titka. „Másfél millió szívdobbanásod van, azzal kell gazdálkodni, ha nem viszed percenkénti hetvenkettő fölé, elélhetsz nyolcvan évig.”
Nem hajol be a fogyasztói társadalomnak, ínséges időben kijön havi két-háromezer forintból, „annyi pont elég kenyérre, lisztre”. Kedvence a csalánleves, „tisztítja a vért”, vegetációban mindennap elrágcsál egy húszforintosnyi diólevéldarabot, „hajhullás ellen”, ülepítve issza a csapvizet, „nézni kell, hol megy fölfelé a cső, és onnan kell venni”, magának főz, „több helyről szerzem be az alapanyagot, ki ne figyeljen és meg ne mérgezzen valaki”, ébredéskor önfejmaszírozással kezd, „a csakrák miatt”, majd harmatos fűben sétál. Régebben volt egy pávája, hajnali fél négykor kiállt vele az udvarra, „rajta található meg a világ legtöbb színe, kommunikál a Szíriusz csillagképpel, és ha ott vagy mellette, történni fog veled valami, és ez igaz”.
Déri Sándor Salamon mezőgazdasági szakközepet végzett, „kiváló eredménnyel”, aztán rendőrnek jelentkezett, nem vették föl, téeszekben dolgozott, „szarvasmarha-tenyésztő voltam, egyszer nagyon megdicsért egy szaporodásbiológus, mert nálam nyolcvannyolc százalék volt a produktivitás… amúgy kevésszer dicsértek meg életemben, mert ha észreveszik az emberek, hogy jobb vagyok, rögtön irigyek lesznek”. Sokáig minőségellenőr volt egy zárgyárban, végül pár évig gazdálkodott, de hogy nem jött be a vállalkozás, „inkább visszafogtam a fizikai munkát és az idegeskedést, így a végtelen szabadság elve tudott érvényesülni bennem”. Azt mondja, a megtakarításaiból él, „és gyógynövényt gyűjtök be, kamillát, bodzát”.
A minap meg polgármesterjelölt lett belőle. Győzelemre készül, s ha bizonyít Bakonszegen, úgy tervezi, megpályázza előbb a Biharország királya címet, majd Magyarország királya kíván lenni. „Közvetlenül Áder János fölött lennék, ellensúlynak, nekem is alá kellene írnom a törvényeket, tudnám húzni az időt, a hazánk így nem ugrana bele rossz gazdasági döntésekbe. Minden nap keményen lobbiznék, politikai és gazdasági szaktanáccsal látnám el az országot. Van jogom a trónhoz, hiszen prodigiumom volt… Nem tudod, mi az? Isteni kinyilatkoztatás. Még 2005 nyarán kimentem fát vágni a kertbe, épp a birsalmafa és a diófa között álltam, amikor egyszer csak villámok fogtak körbe. Tíz-tizenöt másodpercig tartott. Éva anyánk ugye birsről szakajtotta a tudás almáját, a dió jelentése pedig Isten. Egyértelmű jelzés ez nekem.”
Van már programja is. „Déli tizenkettő után minden településen térzene lenne, hogy javítsam az embereket pszichológiailag, mert nagyon le vannak törve. Ezen felül napelemes rendszert telepítenék minden házba. Hatalmas politikai tapasztalatom van, hiszen éltem ebben a rendszerben, éltem a kommunisták alatt, és érintkeztem grófokkal.”
Bizony, grófokkal. Meséli, szülei barátságban álltak Bakonszeg nagy alakja, Nadányi Zoltán költő famíliájával, olyannyira, hogy, ha jól értjük, Déri úr édesapja a „bihari trubadúr” balkezi fia volt. Sőt akadnak egyéb neves ősök is. „Anyu úgy mondta, Szent László király leszármazottja vagyok. Francia vonal is van, felmenőnk XVI. Lajos kardinálisa, Rohan herceg, ráadásul kapcsolatban állok a Buckingham-palotával, ott is van egy kis rokonság, Vilmos herceggel és Kate-tel futáron keresztül levelet váltottunk, elküldték a fényképüket, és megerősítették, hogy jár nekem a királyi pozíció, de felhívták a figyelmemet, viselkedjek rendesen, mert a viselkedés fontos. Ha eljön az ideje, meg is mutatom azt a levelet.”
Déri Sándor Salamon amúgy eredetileg Brumár Sándor, közel két évtizede változtatott nevet. Magyarázza, honnan jön a Déri Sándor, de sajnos nem értjük, a Salamont viszont igen: Salamon napján született. Lett is belőle baja, ugyanis páran lezsidózták miatta szegényt. Mi több, miután most a kampányban kitette első plakátját, amin a Szent Koronával látható, állítólag megfenyegette pár kopasz. „Gyorsan lecseréltem, de nem félelemből, csak nem szeretném, ha szavazókat tántorítanék el magamtól.”
„Bakonszeg a bakonszegieké” – ez a szlogenje. Lubickol a korteskedésben, olyannyira, hogy ha csupán egyetlen alkalomra is, de szakított absztinenciájával: vásárolt pár üveg sört a boltban, és néhány választópolgárral elfogyasztotta a szabadban. “De persze nem azért, hogy rám szavazzanak, ismerem én a törvényt! Mondtam is nekik, nehogy rám szavazzatok!” Hát akkor miért? „Rám ne mondja senki, hogy nem iszom!”
Boldog ember, isten éltesse.
„Aki ráhúzza az ikszet Salamonra, nézesse meg magát, ha nem is Csernussal, legalább a körzetivel” – egy másik polgármesterjelölt, Csongrádi Péter minősíti így riválisát. Majd ekképpen folytatja: „Mindenkinek jut hülyeség, csak az nem mindegy, mennyi. Nekem is jutott.”
Csongrádi portáját csoda rend uralja. A frigóban katonásan sorakozik ásványvíz, üdítő, energiaital, odakint a gyöp frissen nyírva, a műhelyben elvágólag a szerszámok, odébb kuglizott tüzelő, fölötte pozdorjára applikált pucérnő kapaszkodik posztere nyírfájába, „ne legyen már csupaszon”, mármint a fal, a sarokban meg ponyvázott donor dekkol. Hogyhogy milyen donor? A gazda vett magának egy autót, vett a feleségének is egyet, plusz mindkettőhöz vett egy-egy azonos típusú kiselejtezett példányt néhány tízezerért. Míg az egyik donor ugye sátorlap alatt koncentrál a bármikori szervkivételre, a másik a telet várja, ugyanis Csongrádi úr házilag hókotróvá barkácsolta a járművet. „Feltámasztom a lapátot, fölteszem a hóláncot, és már mehet is.”
A jelölt igazi közösségi ember, ingyen, szívjóságból tolja le a környező utcák havát, ha van mit. „A másik gyöngém a szemetelés. Budicsésze, lökhárító, kibelezett hűtő, préselt szőlő! Árokba hajítanak itt mindent az emberek, én meg, bár nem vagyok egy grínpíszes, nem tudok elmenni mellette, megállok, föl az utánfutóra, viszem a telepre. A múltkor négy abroncsot találtam a faluvégen, véletlenül tudtam, kié, ott voltam, amikor vásárolta. Behajítottam a csomagtartóba, becsöngettem a tulajdonosához, kérdeztem, mi van a gumikkal, azt mondja, áh, szálszakadtak, kidobtam, kérdem, hová, mondja, az árokba, mondom, nem ott van annak a helye, elszégyellte magát, mondta, kimegy érte, mondtam, nem kell, tessék. Többet ilyet nem csinál. Egyik haverom kérdezte, minek szedegetem a mocskot, hát a következő hónapra úgyis ott lesz megint. Én meg visszakérdeztem, hogy akkor a seggedet minek törlöd ki, hisz szaros lesz az legközelebb is.”
Harmincnégy esztendős Csongrádi Péter, öt éve lett bakonszegi. Benzinkutat vezet Berettyószentmártonban, hat beosztottat irányít, jó iskola az a polgármesterséghez. „Észnél kell lenni nagyon. A múltkor jött egy kamion, kilencvenkétezerért telekongattuk, imádkoztunk, legyen kredit a kártyáján, hát nem volt. Azért megoldottuk, nem ez az első ilyen esetünk, vettem én már el zálogba pótkeréktől vonóhorogig sok mindent, csak tudni kell bánni az emberekkel.” Abban meg nála nincs hiba. „Harminckét támogatói aláírás kellett a polgármester-jelöltséghez. Délben felvettem az íveket, és este hatra megrúgtam, nemhogy a kötelezőt, még többet is, hogy legyen puffer!”
Félig-meddig elégedett a falu mostani vezetésével, különösen a közbiztonsággal, dicséri a polgárőrséget, s megjegyzi, „szerencsénk, hogy nincs egy darab feketénk sem”. Viszont! „Sajnos a rosszabb körülmények között létező településeken is több a fejlesztés, mint minálunk. Itt még ATM sincs! És nem tudok vezetékes internetet köttetni, mert Bakonszegen az még a huszonegyedik században sincs!” E hiányból nőtt ki programja: ha győz, hozna netkötő vállalkozót, és pályázik ledes közvilágításra is, „kell az infrastruktúra, különben elöregszik a falu, most kell fejleszteni, amíg dől az országba az EU-s pénz, mert ha az elfogy, nézünk, mint hal a szatyorban”. Támaszkodna a közmunkásokra, „van föld, vetünk bele, abból termény lesz, a terményt begóréznánk, azt a jószágok megeszik, és lenne hús”, ez a remélt jólét logikus algoritmusa.
Csongrádi politikussá válása előtt a legnagyobb akadály a hivatalban lévő polgármester, Gara Péter. Ő negyvenhárom éves, vegyész szakközepet végzett, aztán egy takarmánygyártó cégnél dolgozott, munka mellett sportegyesületet alapított (megye háromban nyomják, tavaly másodikak lettek a bakonszegi ezüstlábúak, sőt a fair play-díjat is elhozták), civilszervezetet gründolt, pályázni segítette a gazdákat. A polgármesterséget négy éve azzal kezdte, hogy megelégszik a nettó száznyolcvanezres fizetéssel, saját autóval jár, ő a költségtérítésről, hattagú testülete a tiszteletdíjról mondott le. Illő is spórolni itt, hiszen 1995-ben, egy elbénázott beruházás miatt Bakonszeg volt az első csődbejutott magyarországi település, s közel egy évtizeden át kimaradt minden fejlesztésből.
„Amikor átvettem a hivatalt, a huszonmilliós mínuszon kívül némi túlzással csak egy leégett kisflex meg egy öreg fúrógép volt az önkormányzat vagyona. Azóta az adósság egy részét visszafizettük, a többit az állam vállalta magára, beindítottuk a közmunkaprogramot, van traktorunk pótkocsival, mezőgazdasági gépsorral, vettünk szövőszéket, varrógépet, söprűkötő gépet, brikettálót, működik egy asztalosműhelyünk” – sorolja Gara, kinek célja az „önellátó falu”, ami ugyan nem éppen űrkorszaki gazdasági idea, ám a munkanélküli keleti végen legalábbis félmegoldás. Zöldséggel, tojással, hússal, mézzel az önkormányzat látja el az óvodát, az iskolát, az idősek otthonát és a közkonyhára szorulókat, a minap alapított szociális szövetkezet pedig hamarosan eladásra is termel.
Önkormányzati választáson Bakonszegen sem divat pártkolonccal/kolomppal a nyakban indulni, de Gara most mégis bevállalta a Fidesz logóját. „Nem vagyok tag, csak támogatnak. Keresni kell, ki segíthet a településnek, és mivel fideszes a legközelebbi város polgármestere, és fideszes az országgyűlési képviselő is, adta magát, hogy elfogadjam a felkérést… Ma sokkal másabb polgármesternek lenni, mint tizenöt-húsz éve. Az igazgatási feladatok zömét a kormányhivatalokhoz rendelte az állam, így az önfenntartó falu vezetőjének lenni olyasmi, mint a rendszerváltás előtt a téeszelnök volt.” Praktikus.
Négy kihívója van Gara Péternek, kettőről már tettünk említést, s írnánk a másik kettőről is, de ők nem kérnek a nyilvánosságból. Tóth Gáborné kocsmában szolgál ki, a pultnál leptük meg, „nem kíván részt venni a bolondozásban”, és szintén elzárkózik Halics Attila, róla annyit tudni, hogy közmunkás az önkormányzatnál.
Na de ha már őket nem ismerhetjük meg, gyógyírként keressük föl Bakonszeg nevezetességét, az egykori Nadányi-Miskolczy kúriában működő „szedd magad” múzeumot – nincs sok ilyen ebben a hazában. A ház jó ideig az awassi birkászat központja volt, juhászmúzeum működött benne, de aztán pár éve csődbe ment a cég, s az új tulaj, pontosabban egyik alkalmazottja, Kardos Angéla kezdett rendezkedni a kiürített szobákban. A környékbeliek között híre ment, hogy itt otthonra találnak a „lomok”, s csomagtartószám hordták a tornácra a régiségeket. Profi muzeológus be nem tette ide a lábát, katalogizálásról, tudományos rendszerezésről szó nem esett, minden a botcsinálta, ám nem tehetségtelen gyűjtő, Angéla asszony érzékenységén, munkaidőn túli munkabírásán múlott, abban meg szerencsére nem volt hiány.
Olyan csuda eklektikát rittyentett, hogy Déri Sándor Salamon sem találna ki különbet. Kezdjük ott, hogy e házban találták meg Kölcsey Ferenc végrendeletét, ami – hogyan máshogyan? – fénymásolatban tekinthető meg. Ez az a hely, ahol Nadányi Zoltán (tudják, a bihari trubadúr) lírai sarka remekül rímel testvére, Nadányi Ágnes diszkoszvető falfelületére, valamint a „bihari remete”, a Mária Terézia testőrségét öregségére bakonszegi magányra cserélő Bessenyei György tablóira. Találni itt fél évszázados újságokat, originális Amo szappan szettet, félig szívott Cohibát, csuda falvédőket (ezekből hamarost önálló galériát állít össze Neményi kolléga), világháborús német eszcájgot, szúette parasztbarokkot, porcelánba álmodott nippgyűlést, szóval mindent.
Magunk sem értjük, hogyan, de e falak között érvényes Bakonszeg naiv festője, Jolánka néni oeuvre-je, és valamiért a szintén egy helyi elhalt asszony hagyatékából idekerült babakollekció sem vág úgy mellbe, ahogy elvileg mellbe kéne vágjon.
Ha erre járnak, ki ne hagyják! Ínyenceknek eláruljuk, hogy Kardos Angéla egy „Ne idd meg, mert tengervíz!” feliratú palackkal is büszkélkedhet.
Na, ha már így megmártóztunk a szerethető abszurdban, hadd hívjuk fel a figyelmet az ismeretlen erők gerjesztette helyi kerítéskavalkádra, valamint szót kell ejtsünk Bakonszeg közterületeiről, pontosabban azok elnevezéséről is. A „múltat végképp eltörölni” kormányzati akarat pár éve száműzni írta elő az államszocialista világ utcanévtábláit. Mostanság jár le a határidő, s Bakonszeg törvénytisztelő testülete költséget nem kímélve, s humorérzékről tanúbizonyságot téve Nadányi térré keresztelte a Lenin teret, Ágnes utcává a Sallai Imre utcát, Kölcseyvé Marx Károlyt, Kádár vitézzé a Vörös hadsereget. Egyetlen gyanús név maradt, mely előtt tanácstalanul áll a községi grémium: a Micsurin utca. Az a helyzet, hogy még maga Gara polgármester sem tudja eldönteni, önkényuralmi jelképnek minősül-e a kommunista növénynemesítő. De persze erre is akad megoldás: a napokban állásfoglalást kérnek a Magyar Tudományos Akadémiától, maradhat-e Micsurin. Mindenesetre mi szurkolunk neki.
De most ne tekintsünk a rjazanyi kormányzóságig, még csak a budapesti Széchenyi térig se, találunk szomorkodni valót Bakonszegen is. Fönt már említettük, hogy az awassik miatt számos miniszterelnök megfordult Bakonszegen. Ám azt még nem mondtuk, hogy egyikük, Gyurcsány Ferenc 2007 novemberében itt is aludt a településen, méghozzá az ország legeslegelső hivatalosan is falusi turizmusos házában, Kovács Vincééknél.
Nem tudtunk nem becsöngetni Kovácsékhoz, és elnyerjük jutalmunkat, ugyanis ennyi év távolából érdekes momentumokat ismerhetük meg arról a híres látogatásról. Például azt, hogy egy vérmes kakas komolyan veszélyeztette a kormányfői pihenést. „Nem tudom, mi lelte, de minden éjfélkor rákezdett kukorékolni, abba nem hagyta volna hajnalig – emlékezik Kovács úr. – Eluntam, átmentem a szomszédhoz, szóltam, pár nap múlva érkezik a Gyurcsány, csináljanak valamit.” És? „Eltökintették.”
Vagyis ment a levesbe, ha jól értjük.
A miniszterelnök pedig nagyot horpasztott a manzárdban. „Kedves ember, az egyik gyereknek plüsscsacsit hozott, a másiknak meg plüssmalacot. Velem pedig este háromnegyed órát beszélgetett.”
Volt miről, hiszen Kovács úr annak idején az Awassi Zrt. egyik részvényese volt. Futott a szekér, egymilliárdot ért a cég, ám utóbb egy félrekezelt tartozás maga alá temette a vállalkozást, s vele a család jólétét. „Maradtam alkalmazottnak az új tulajdonosnál, de ez se tart soká, hisz’ nemrég lejártak a régi állami földbérleti szerződések, és hiába pályáztunk, egyetlen hektárt sem kaptunk meg a régi háromszázból. A nyertesek többségét csak a hektáronkénti évi hetvenezer forint uniós támogatás érdekli, a földet hagynák nekünk legeltetni, de úgy meg nem éri meg. Így aztán a gazdám fölszámolja az állományt.” Oda lesz hát a híres awassi, zuzmó lepi hamarost nemcsak a kopjás trófeákat, hanem a juhtelepet is. “A kutyát sem érdekli.”
„De miért is jöttek?” – kérdi Kovács úr, miután kibúslakodjuk magunkat. „Hát a polgármester-választás miatt.” „Nincs azon mit morfondírozni, egyetlen komoly jelölt akad. Salamon még a saját háza előtt sem nyírja a füvet, a benzinkutas pár éve került ide, a közmunkás semmit nem tett le az asztalra, a kocsmáros nőről jobb nem is beszélni. Gara viszont dolgozik, itt él az emberek között, tökös gyerek. Peti fog győzni.”
Hiszünk Kovács úrnak, mi mást tehetnénk, tapasztalt ember, ő még látta Gyurcsányt.
