Tavaly Magyar Bálint bevezető tanulmányával és részben szerkesztésében megjelent „a Magyar Polip – A posztkommunista maffiaállam”. A könyv alaptétele, hogy a Fidesz által létrehozott társadalmi-gazdasági rendszer egy maffiaállam modellje. Hamarosan megjelenik a Magyar polip második kötete. Ennek kapcsán Magyar Bálint most úgy látja, hogy az ellenzék még nevén sem tudja nevezni a rendszert, amely ellen küzd, így nem tud ellene hatékonyan küzdeni. Meg kell teremteni a nyelvet a jelenlegi magyar helyzet, az orbáni rendszer leírására, mert amíg „nem tudjuk, hogy mi ellen küzdünk, nem tudjuk nevén nevezni”, addig nem is tudunk hatékonyan harcolni ellene. Árnyékbokszolás folyik, mintha a Fideszen éjjellátó szemüveg lenne, a többiek csak sötétben csapkodnak – érzékeltette a helyzetet Friderikusz Sándornak az egykori Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) egyik alapítója.
Azok a kategóriák, amelyeket az ellenzék használ a helyzet leírására, „nem illenek erre a rendszerre”, ezért hatástalanok. Magyar Bálint példaként hozta fel, hogy nem érdemes általában antidemokratikus, illiberális államról beszélni, mert sokféle autokrácia van. Noha hihetetlenül erősnek, kritikusnak tűnik ez a minősítés, még ha igaz is, valójában nem jelent semmit. Nem írja le a magyar rendszer sajátosságát. „Olyan, mintha egy lovagi tornára körömreszelővel próbálnék odamenni” – érzékeltette ezen bírálatok Fideszre gyakorolt hatását. Ugyanakkor jelezte, ennél is rosszabb, amikor az ellenzék „mutyizást, államosítást, pártkatonákat” emleget. Ezek a kifejezések félrevezetőek, nem írják le pontosan a helyzetet. Például a mutyinál „vannak olyan mögöttes feltevések, amelyekkel senki nem számol”. Nem csak az a gond a kifejezéssel, hogy kedélyeskedő, a minőségi különbséget az elmúlt huszonöt évhez képest gyakorlatilag „önlefegyverző módon megszünteti”.
Forrás: ATV
A szó veszélyes fegyver (lenne)
Pontos kifejezések híján a rendszer leírása teljesen hamissá válik. A trafikmutyi például azt feltételezi, mintha a nyertesek önállóan, egymástól függetlenül, korrumpáltak volna hivatalnokokat, noha totálisan másról volt, „egy központilag szervezett akcióról”. Az „államosítás” szó használata azt feltételezné, hogy a rendszer ideológiavezérelt. Magyar Bálint szerint ez akkor lenne igaz, ha a jelenlegi hatalom az állami tulajdont hatékonyabbnak tartaná bizonyos területeken a magántulajdonnál, ezért nemzetgazdasági érdekből államosítana. A helyzet nem ez, a motiváció teljesen más. „A maffiaállam jellegzetessége, hogy a hatalomkoncentrációt a vagyoni, a személyes vagyoni koncentráció kíséri, és a vagyoni koncentráció nyomán kisajátít tulajdonokat, azokat – sokszor az államosítás közbeiktatásával – újraosztja. Az államosításnak tehát más funkciói és típusai vannak. „Hideg államosításnak” nevezi Magyar Bálint azt, amikor a hatalom nem veszi el a tulajdont, csak a gazdasági környezetet államosítja körülötte, zsarolhatóvá teszi politikai értelemben. Szerinte a „fosztogató államosítás” példája volt a magán-nyugdíjpénztári vagyon csalárd elvétele, és „piacfoglaló államosítás” a trafikkoncessziók leosztása. Ezen kívül azonban több kategória is van.
„A posztkommunista maffiaállamban már egyértelműen érvényesül, hogy az a főnök, aki a riválisát a törvényhozás, az adóhivatal, az ügyészség vagy a rendőrség bevetésével törvényen kívül tudja helyezni. Az nevet a végén, aki hatalmi eszközökkel ki tudja iktatni a másikat a rendszerből.” (Magyar Bálint)
Magyar Bálint szerint Orbán Viktor rendszere azért maffiaállam, mert nem írható le egyszerűen a korrupt rendszerek váltógazdaságával, ahol különböző politikai erők oligarchái küzdenek. Magyarországon a Fidesz monopolizálta hatalmát, felszámolta ezeknek az oligarcháknak a relatív autonómiáját és betagolta maga alá. Már nem a gazdaság felől érkezik a megrendelés, nem a gazdaság befolyásolja a politika szerepelőit, hanem a maffiaállam. Egy politikai vállalkozás vált ugyanis gazdaságivá, maga alá hajtva az állam, a közhatalom teljes eszköztárát. Magyar Bálint azért használja analógiaként a maffiát, mert az is egy patriarchális rendszer családfőjének jogosítványait terjeszti ki illegitim módon. Az olasz maffia harcol az állammal, a maffiaállamban azonban a patriarchális családfő a legfőbb közhatalmi jogosítványok birtoklója is. A miniszterelnök keresztapaként viselkedik, „nem kormányoz, rendelkezik”. Vagyonról, státuszról, emberi helyzetről. Magától értetődően teszi ezt, amire egy szimpla diktatúrában – Magyar Bálint szerint – nem lenne meg a legitimációja.
„Poligarcha az, aki legitim politikai hatalomból, politikai vállalkozásként szerez magának illegitim gazdasági vagyont. Míg politikai hatalma nyílt, gazdasági hatalma, vagyona rejtett.” (Magyar Bálint)
Simicskának esélye sincs
Simicska Lajos az oligarchák belső körébe tartozik: azok közé, akik nem egy vagyonnal léptek be a rendszerbe, hanem színtiszta politikai kapcsolataikkal alapozták meg vagyonukat. Az egykori harcostársat most Orbán Viktor ugyanúgy lefokozta, mint politikai harcostársait – Kövér Lászlót, Áder Jánost – akiknek tiszteletreméltó posztjaik dacára egyéni döntési lehetőségük, szabadságuk nincs. A kormányfő nem akar tiszteletbeli keresztapa lenni. Orbán Viktor nem engedheti meg magának, hogy Simicska Lajos alvezérként, döntései megszűrőjeként működjön, minden kapcsolatát monopolizálja. Simicska Lajos ebben a harcban nem nyerhet, de attól nem kell tartania, hogy bíróság elé kellene állnia. Éppen ezért nem értelmezhető a pártkatona szóhasználat sem, hiszen a jelenlegi helyzetben nem a Fidesz-hűség számít, hanem az, hogy ki kihez van bekötve. Seszták Miklós kinevezése is illeszkedik ebbe, hiszen ő zsarolható, bármikor elmozdítható – tette hozzá a szociológus. A beszélgetés további részletei itt.
Korábban a Magyar Narancs előzetest közölt a Magyar polip második részéből. A kötetben az egyik szerző, Kozák Márton arra keresi a választ, hogy lehetséges-e nyugatias társadalomfejlődés keleties értékrenddel? Emlékeztet rá, hogy „Kornai János szerint Magyarország az első és eddig az egyedüli az 1989–90-ben demokratikus útra tért országok közül, amely többségi akaratot követve letért a Nyugat felé vezető útról, és a posztkommunista demokráciák csoportjából átsorolódott a posztkommunista autokráciák táborába.” A szociológus szerint a World Value Survey sokat idézett nemzetközi értékkutatása – amelyet nálunk a Tárki végzett el öt éve – „erős érveket ad annak megértéséhez, hogy Magyarország miért lett a kelet-közép-európai, alapvetően nyugatias társadalomfejlődési modellhez tartozása ellenére »egy autokrata pária« birodalma”. Ugyanakkor – teszi hozzá Kozák Márton – a térségben példátlan és brutális irányváltásban kulcsszerepe volt a magyar választási rendszer átalakításának.
Sehol, sehol, sehol
„Szemügyre véve az átalakulást nem többségi elvű választási rendszerrel végigvivő országokat, sehol nem találjuk a hatalom Magyarországon tapasztalható végletes koncentrációját, egyetlen más országban sem összpontosult egyetlen ember kezében lényegében korlátozatlan hatalom, sehol nem jutottak el versengő pártrendszer intézményi, jogi és kommunikációs feltételeinek tulajdonképpeni felszámolásához. Pedig mérget vehetünk rá, hogy a térség más államaiban is születtek a magyar miniszterelnökhöz mérhető képességű és a hatalomhoz hasonlóképpen erősen vonzódó politikusok. Ám vágyaik beteljesedését nem segítette egy ellenségképzésre kiválóan alkalmas, »győzelem vagy halál« állapotot állandósító választási rendszer” – írja a szociológus.
Úri muri lett
Szerinte a posztkommunista maffiaállam megszületéséhez az is kellett, hogy az Orbán vezette Fidesz „felismerte az úri/történelmi középosztály kulturális, szervezeti és kapcsolati tőkéjében rejlő lehetőségeket” és annak uralmi rutinját amorális társadalomtechnikákkal kapcsolta össze. Ezzel a hatalom teljességét az idők végezetéig biztosítani képes centrális erőteret kiépítő Fidesz új formációt állított fel. Ehhez asszisztált „az úri/történelmi középosztály” azzal, hogy elárulta saját progresszív, nyugatias hagyományait, feladta maradék méltóságát. A szociológus szerint ezt illusztrálja két reprezentánsa, Balsai István és Salamon László pályaíve. A két jogász (a néhai Antall József egykori bizalmasai) 1990-ben egyetértett „a kétharmados törvényeket megtizedelő MDF– SZDSZ-megállapodással, mint amely »kiindulópontul szolgálhat a parlamentári rendszer jó működéséhez«. Ma olyan politikusnak szekundálnak, akinek a nevét majdan talán Asztanában, Bakuban vagy Asgabatban őrzi épületszárny; s aki kétharmados törvények garmadájával negyven évre szándékozik megkötni a következő kormányok kezét – ami egyet jelent a képviseleti demokrácia felszámolásával – írta a legfrissebb Magyar Narancsban Kozák Márton.
