Az előzmények.
Bő egy éve kering Bojár Iván András gyerekelhelyezési ügye, s részeként az a vád, hogy az ismert újságíró, lapalapító, művészettörténész, városépítész szexuálisan zaklatta kislányát. Sokáig senki nem írta meg a történetet, naná, hiszen egy gyerek sorsával nem szórakozunk. Aztán a közelmúltban előbb név nélkül a bulvárban, aztán egy bűnügyi lapban, majd a szélsőjobbos portálon, utóbb az atv.hu oldalán és a Népszabadságban jelent meg cikk, vélhetően az anyától kiszivárgott információk alapján, a kislány pszichológusok előtt tett dermesztő „beszámolóiból” is idézve. Bojár Iván András egy azóta törölt névtelen bloggal és szintén anonim cikkel reagált, aztán ő is borított a “Bojár Iván az igazságért” bloggal.
Mi nem kívántunk foglalkozni az üggyel, ám Bojár bejelentkezett egy interjúra. Két pendrive-nyi anyagot kaptunk tőle, bírósági szövegekkel, vallomásokkal, az apa és az anya álláspontját is feltáró szakértői véleményekkel.
Fogalmunk sincs, Bojár megtette-e, amivel vádolja őt gyermeke anyja; már hogy a fenébe’ lenne? Nem tudhatjuk biztosan, hogy egy abúzus elkövetője ő vagy egy bosszúálló/elmeháborodott volt élettárs áldozata.
Ami tény: Bojárt négy különböző fórumán, büntetőügyben és magánvádas úton is felmentette a magyar igazságszolgáltatás, mindannyiszor kimondva, hogy nem történt bűncselekmény. Ami szintén tény: sok hasonló ügy van az igazságszolgáltatás előtt, vagy alappal, vagy anélkül, ül sok apa, vagy alappal, vagy anélkül, ám szakértők szerint ezzel együtt a kiskorúak elleni erőszakok zöme sosem kerül hatóság elé. Ami úgyszintén tény: míg a szülők gyepálják egymást, marakodnak a gyermekelhelyezés és a vagyon fölött, maga a gyerek sose heveri ki a traumát, legyen az akár megvalósult abúzus, akár pusztán annak vádja.
Szóval: ez itt nem egy oknyomozó cikk. Mit is nyomoznánk azon, amin komplett gyermekvédelmi, rendőrségi, ügyészségi, bírói apparátus pörgött? És honnan vennénk a bátorságot, hogy vádoljunk, igyekezzünk sarokba szorítani egy olyan embert, akit a bíróság négyszer is ártatlannak minősített. Ezért nem szólaltatjuk meg az anyát, ezért nem ácsolunk testes kereteseket szakvéleményekből, végzésekből, ezért nem akarunk „civil ítéletet hirdetni”, még csak sugallni sem. Simán meghallgattuk Bojárt, s kérdeztünk tőle olyanokat, amilyeneket talán önök is kérdeztek volna.
Nagylevegő. Nagyinterjú.
„…nincs ügy. Nincs tovább. Már csak a média maradt. Ugye senki sem gondolja, hogy ez az én érinthetetlenségemnek köszönhető? Akkor se tudnék négy hatóságot megvezetni, ha én lennék Magyarország királya.”
Ha pár hete nem kerül nyilvánosságra a diákjait évtizedeken át molesztáló Sipos Pál története, ma lenne Bojár-botrány?
Talán lenne, de nem vitás, hogy a Sipos-ügyre rávarrva építették fel ezt a lejárató kampányt. A mi ügyünk régóta kering a sajtóban, a mostani már a sokadik kísérlet rá, hogy a kislányom édesanyja a magánszférából a nyilvánosságba tolja át ezt a rettenetet. Huzamos ideje házal “valaki” egy úgynevezett dokumentumcsomaggal, ami a sok ezer oldalas peres anyagnak egy igencsak szűrt, tendenciózusan válogatott, s ezért némely avatatlanok számára meggyőzően ható változata. Tavaly májusban jelent meg az első cikk a Borsban, ott még csak a sztorit mesélték el, a nevemet nem írták le, gondolták, ennyi elég ahhoz, hogy berobbanjon az ügy.
És?
Nem robbant be.
Miért?
Mert Pallagi főszerkesztő leállította a további cikkeket. Arra hivatkozott, hogy a forrás nem megbízható.
Az ön volt élettársa azt állítja: Bojár Iván András „érinthetetlen személy”, aki a kapcsolatai segítségével rendre „blokkolta a témában készült cikkek megjelenését”. Ön állította le Pallagit?
Életemben nem találkoztam Pallagi úrral. Vagy talán egyszer másfél évtizede a NapTV-ben. De ez sem biztos. Gondolom, már a megjelenés után jelezték neki, hogy ez egy necces anyag. Nyilván nem akart ártani a kislányomnak és a tényekkel szembesülve jött le a témáról. Nem beszélve arról, hogy akkoriban még zajlott a nyomozás, mely során mindenkinek, így nekem is járt az ártatlanság vélelme, pláne, hogy nem voltam gyanúsított, de még csak tanú sem. Az eljárás egyébként október tizenegyedikén, bűncselekmény hiányában zárult le. Nem én nem vagyok bűnös, hanem a hétmilliárd emberből senki. Ugyanis nem történt bűncselekmény. Az ügy státusza akkortól az, ami ma is: nincs ügy.
Büntetőjogilag.
Igen. Médiaszempontból persze, ha nagyon úgy akarjuk nézni, akkor van, ez kétségtelen.
A kislánya pszichológusok előtt többször is azt mondta, hogy molesztálta őt az apja, a sajtóba kikerült szövegben rémes részleteket olvasni. Az ön volt élettársa által benyújtott két szakértői vélemény szerint a gyerek „élményszerűen” számol be az erőszakról. Értsd: nem fantáziál, hanem valóban megtörtént az abúzus.
Azok az úgynevezett szakértők pusztán az anyuka elmondására támaszkodva írtak teljesen valószerűtlen elemeket készpénznek vevő úgynevezett szakvéleményt, úgy, hogy nem beszéltek sem a gyerekkel, sem velem. Egyébként meg attól, hogy valaki szakértőként mutatkozik be, nem biztos, hogy tényleg ért ahhoz, amiről beszél, és az sem következik belőle, hogy az igazságszolgáltatás számára is szakértő lenne.
Ki számít szakértőnek?
Aki speciális, papírokkal igazolt tudás birtokában van, és ezért tagja a szakértői kamarának. Két valódi szakértő is dolgozott az ügyünkben, az egyiket a BRFK rendelte ki a molesztálási rágalom nyomozásához, a másikat a bíróság a gyermekelhelyezési per részeként. Ők úgy nyilatkoztak, hogy a kislányom „nem élményszerűen” számol be a feltételezett erőszakról. Egyikük 2013. április kilencedikén találkozott a gyermekemmel, hangsúlyozta az anyai befolyásolást, és többször leírta, hogy nincs trauma, nem történt bűncselekmény. A másik szakértő három hónappal később látta a lányomat, és azt emelte ki, annyit zaklatták már a gyereket ezzel az üggyel, annyira betanult és a különféle kényszerű szerephelyzetekben annyira formált már a beszámolója, hogy ő, mármint a szakértő képtelen kiigazodni. Az a nem szakértő szakértő pedig, aki az élményszerűséget korábban leírta, utóbb visszavonta a megállapításait. Akit a rossz sorsa ilyen területre sodor és megismeri a szakértői műfajt, a napnál világosabban érteni fogja, amiről beszélek. Nézze végig a Rezesova-ügyet, amely szintén ugyanilyen szakértői meccsek sokaságát vonta maga után. A Narancs évekkel ezelőtt megírta, hogy Magyarországon bárki vásárolhat szakértőt magának, egy ilyen dokumentum tarifája két-háromszázezer forint. Ön is bármikor, bárkire tud venni anyagot.
Az ön igaza is két szakértői véleményen alapszik.
De őket nem én bíztam meg, hanem a rendőrség és a bíróság rendelte ki, ezenkívül éppen ők ketten azok, szemben a többivel, akiknek képesítésük és papírjuk is van arról, hogy szakérthetnek. A többiek között van, aki úgy szakértett, hogy a gyermekelhelyezési tárgyaláson hosszan és zavarosan magyarázta: ő nem is szakértő, csak úgymond észrevett valamit, és hivatalosan jeleznie kellett. Vagyis maga is tudja, hogy semmiféle kompetenciája, hivatalos jogosultsága nem volt tönkretenni egy család életét, mégis megtette. És az sem zavarta, hogy a megállapításait úgy hozta, hogy még csak nem is találkozott a gyerekemmel. Vajon miért? És a tények, valamint az igazságszolgáltatás döntései is mellettem szólnak.
Vegyük végig.
Vegyük. 2013. január ötödike az a nap, amikor a lányomat botrányos körülmények között elhurcolta, és azóta is ismeretlen helyen tartja az anyja és annak testvére. Egészen addig, öt éven át nem létezett, de a következő két hétben máris megszületett a gyerekmolesztálásos rágalom. “Misztikus egybeesés”, hogy éppen egy hónappal későbbre volt kitűzve a gyermekelhelyezési per első tárgyalása. Pont annyi idő, amellyel, ha komolyan vették volna a rágalmat, a hatóságok eljártak volna, hogy engem távol tartsanak a gyerektől. Nem tették. Azóta sem. Immáron legalább harminc alkalommal nem. A kislányom anyukája ugyanis ennyiszer kérte ezt különféle fórumokon. A rendőrség meghallgatta az óvónőket, a dadust, a bébiszitterünket, csupa olyan embert, aki jól ismer bennünket, és akiket a kislányom édesanyja citált a rendőrségre. Mind azt vallották, hogy kutya baja nincs a gyereknek. Utóbb, egy év után persze már kimutatható rajta a traumatizáltság, de azt nem a sosemvolt erőszak okozza, hanem az az áldatlan állapot, amiben az elrablása óta él a kislányom. De visszatérve. A rendőrség közel egy éve, tavaly október tizenegyedikén bűncselekmény hiányában lezárta a büntetőügyet. Ezt az volt élettársam megfellebbezte, mire az ügyészség újravizsgálta az egészet, s december elején szintén azt állapította meg, hogy nem történt bűncselekmény. Ekkor pótmagánvádas indítványt adott be a bíróságra, mondván, ott kívánja előadni bizonyítékait, az ügyvédje egyenesen azzal fenyegetett, hogy ő lesz az én igazi ügyészem, és jól bevarr a börtönbe. Ennek ellenére a bíróság megalapozatlannak tartotta és elutasította a pótmagánvádas indítványt. A volt élettársam természetesen ismét fellebbezett. Az ügy másodfokon a Fővárosi Törvényszékre került, ám e hatóság is ugyanarra a következtetésre jutott, mint a másik három. Vagyis négy hatóság egymástól teljesen függetlenül végigment a történetünkön, s mind azt mondja ki: nincs ügy. Nincs hová fellebbezni. Nincs tovább. Már csak a média maradt. Ugye senki sem gondolja, hogy ez az én „érinthetetlenségemnek” köszönhető? Akkor se tudnék négy hatóságot megvezetni, ha én lennék Magyarország királya. Ügy tehát nincs, de a médián keresztül még össze lehet sározni, ahogyan ez meg is történt. Ráadásul semmi közöm a rendőrséghez.
„Nem csöngethetek be az országban minden lakásba azzal, hogy tessék elolvasni a rendőrségi meg bírósági végzéseket, az ártatlanságomat fényesen igazoló, mindkét oldal állításait bemutató pár ezer oldalt.”
Egy a témával foglalkozó minapi népszabadságos cikk példákat hoz arra, hogy „messze ér Bojár keze”: az ön volt élettársa vette észre, hogy kilenc, az üggyel elvileg nem foglalkozó rendőr nézett bele az ügy aktáiba, és úgy sejti, önnek intéztek valamit ezek az egyenruhások.
Fogalmam sincs, ki az a kilenc rendőr. Én is megtaláltam a listát a bírósági irattárban, látom a neveket; azt,hogy az ügy nyomozói mellett néhány jászberényi vagy nyíregyházi törzszászlós is rákeresett az ügyünkre. Hát mit tudom én, hogy kicsodák ők?!
Azt is szóvá teszi a volt élettársa, hogy ön a meggyanúsítása előtt egy olyan szakvéleménnyel kapcsolatban írt beadványt, amihez akkoriban kizárólag törvénytelenül, magas rangú rendőrkapcsolatait használva férhetett hozzá.
Abszurd. Egyrészt soha nem voltam meggyanúsítva a kislányom zaklatásával. Másrészt az az úgynevezett szakvélemény a büntetőügyhöz készült, ám a kislányom anyukájának ügyvédje a gyermekelhelyezési perhez is becsatolta. Én, mint oly sokszor, besétáltam a Budai Központi Kerületi Bíróságra, kikértem a periratanyagot, hiszen igyekszem nyomon kísérni az ügyünket, így láttam meg a szöveget. A szabályokat betartva lefotóztam, és ahogy kell, odaírtam a megfelelő lapra, hogy ekkor és ekkor itt járt Bojár Iván András. Hol itt a mindenhová elérő kéz? Sehol. Arra persze alkalmas az eset, ha valaki sározni akar, hogy telekürtöljék a sajtót az én érinthetetlenségemmel, már amennyiben tele a sajtó olyan balga újságírókkal, akik egy lépést nem hajlandók munkával tölteni, viszont imádnák bedurrantani az idei uborkaszezon második Sipos-ügyét.
A büntetőügynek vége, a gyermekelhelyezési per viszont fut még.
Mostanáig tizenegy tárgyalásunk volt, és további három várható ez elsőfokú ítéletig.
Van esélye a győzelemre?
Ha csak a jogszabályokat nézem, akkor természetesen. De az összes jogász, akivel beszéltem, azt mondja: Ivánkám, felejtsd el. Hatalmas a nyomás a bíróságon. Az abúzusvád, a feljelentések, a perek és a médiában ellenem indított hadjárat jórészt arról szól, hogy ébren tartsák az ügyet, presszionálják a gyermekelhelyezési per bíróját.
Ön sokáig nem állt a nyilvánosság elé, most viszont, bár korábban még csak nem is találkoztunk, bejelentkezett erre az interjúra. Ön is a sajtóból presszionálná a bírót?
Presszionálni? Hogy jön ez ide?! Nekem harminc évi munkám eredménye, szakmai elfogadottságom lett összesározva néhány felelőtlenül ambiciózus, de mohó igyekezetében az újságírás alapvetéseit semmibe vevő újságíró miatt. Nem csöngethetek be az országban minden lakásba azzal, hogy tessék elolvasni a rendőrségi meg bírósági végzéseket, az ártatlanságomat fényesen igazoló, mindkét oldal állításait bemutató pár ezer oldalt, amit önnek is átadtam pár napja két pendrive-on. Szeretném, ha minél többen megismernék az igazságot. Mostanáig a kislányom érdekében hallgattam, nyilvánvaló, hogy egy felelős szülő nem szórja szét a gyereke nevét egy mocskos ügyhöz kapcsolódva az országban. Most már viszont éppen az ő érdekében kell tisztáznom magamat és tisztáznom őt is. Élni kell, dolgozni kell, családot fenntartani kell. Ha az utcán egy hazugság miatt mindenki úgy tekint rám, mint egy pedofilra, akkor az engem korlátoz az apai feladataim ellátásában.
Az olyan ügyben, amivel vádolják önt, a bűnösről valószínűleg sosem derül ki biztosan, valóban bűnös-e, az ártatlanul megvádolt pedig sosem tudja teljesen lemosni magáról a gyanút.
Ezért használják mind gyakrabban gyermekelhelyezési ügyekre ráhúzva ezt a rágalmat. Férfiak sokaságát teszik tönkre ezzel ma Magyarországon. És ami a legnagyobb baj, hogy a hamis szexuális zaklatásos rágalmak ráfednek, nem engedik tisztán látni a messze nagyobb számú valódi bántalmazásokat. Ezért is bűnös felelőtlenség ilyen rágalmakat terjeszteni.
Pusztán „matematikailag”: amennyiben abuzált, tragédia volna, ha önhöz kerülne a gyerek. Ha meg nem abuzált, akkor az anya „beszélte tele” a gyerek fejét, és tragédia volna, ha ő nevelné tovább a kislányt. Egyetért?
Ezt a “matematikát” felejtse el. Jó apja voltam, vagyok és leszek a kislányomnak. Ha a bíróság az anyukájának ítéli a gyereket, akkor nem lesz apja, mert látható, immáron egy és háromnegyedéve a volt élettársam elzár minket egymástól. Jelenleg is több, mint négy hónapja mindenféle bírósági határozat ellenére egy pillanatra sem találkozhatom a kislányommal. Ha a bíróság végleg nekem ítéli a gyereket, akkor próbálom majd kihozni őt az elrablása és az azt kísérő őrület okozta traumából, és természetesen lesz anyja. Nagyon jó kapcsolatunk volt a lányommal, talán több időt is töltött velem élete első öt évében, mint az anyjával. Vén majom vagyok, negyvennégy voltam, amikor megszületett a kislányom. Ő az első és egyetlen gyerekem. Nem az van, hogy vagyok egy harmincéves önmegvalósításán pörgő fickó, aki soha nem ér rá, sosincs otthon, közben meg nőnek a gyerekek és anyuka nevelgeti őket. Nem. A volt élettársam jött, ment, rohangált, intézkedett, sosem mondtam neki, hogy most nekem van dolgom, nem vigyázok a gyerekre. Hoztam-vittem óvodába, barátokhoz, játszótérre. Mint egy klasszikus idős apuka.
”…nyomta, hogy a szeretet mindent megold, de mondtam neki, lepedofilozol, aztán meg éljünk együtt, hát ezt hogy képzeled?”
(…)
”…az összes jogász azt mondja: Ivánkám, felejtsd el.”
Mi lesz a gyerekkel? Meggyógyítható a lelke? Kimenekülhet valaha is ebből a borzalomból?
Majdhogynem nincs jó kimenet. Ma már nincs. Hogy mi lesz felnőttkorában, nem tudom. Ő most olyan hamis módon lett lojalitásra kényszerítve, hogy a szíve tele lehet velem szembeni bűntudattal, viszont neki ott elzárva ezt a korszakot túl kell élnie. Bármi áron. És ő még csak hat és fél. Még négy-öt év és ő is, meg az osztálytársai is interneten élő gyerekek lesznek. Ez a mocsok, amivel a volt élettársam engem akart megdobálni, őt is összekente. Ha majd cikizni akarják bármiért az osztályban, nem azt mondják majd neki, hogy az apja milyen bűnt követett el vele szemben, hanem hogy ő miben vett részt. Nem nekem címzik majd a támadást, hanem neki. És ez az igazán kegyetlen.
Ön belemenne abba, hogy megváltoztassák a kislánya nevét?
Reménykedem, hogy mint minden csoda, minden rettenet is három napig tart. A kislányom anyai traumatizáltságának egyik szimptómája volt az is, amikor egy kapcsolattartás alkalmával azt mondta a kislányom, hogy ő már nem Bojár, és csak a keresztnevét használja.
Kapcsolattartáson? Az micsoda?
Debrecenben élnek. Illetve éltek egy darabig. Pár hete megint újabb településre költöztek, alig két év alatt a tizenegyedik lakásba. Volt a városban egy kifuserált rendőrségi épület, ami most a gyermekvédelemé, ott, a volt fogdából átalakított úgynevezett gyermekbarát szobában találkozhattam időnként a kislányommal.
Úgy tudtam, másfél éve nem látta őt.
Másfél éve rabolták el tőlem. Az első kétszázötvennégy napban egyáltalán nem találkoztunk, és csak 2013. szeptember tizenhatodikán láttam viszont. Akkor elindult köztünk valami olvadásféle, konkrétan vissza akart jönni hozzám a kislányom anyja, nyomta, hogy a szeretet mindent megold, de mondtam neki, „lepedofilozol, aztán meg éljünk együtt, hát ezt hogy képzeled?”. Hiába, hogy visszaköltöztek Budapestre, közösen beírattuk a gyereket egy óvodába, ahová együtt vittük reggel, együtt hoztuk el este, majdnem mint egy normális expár, de eközben befutott egy ítélet, miszerint hetente egyszer a jelzett körülmények között láthatom a gyerekemet. A volt élettársam, aki ezt a kapcsolattartási módot kérte, azonnal visszavitte Debrecenbe a kislányomat. Tavaly március óta olyan kapcsolattartást szabályozó ítéletem volt, hogy egyik héten négy, a másik héten két napot lehettem volna a lányommal. Most is vele kéne nyaralnom négy napja, de a volt élettársam rendre meggátolja, s ezt büntetlenül teheti. Több száz esetben is akár. Tudja hogy megy ez a gyámügyben? Háromszor kiszabtak rá pénzbüntetést. Összértékben kettőszázezer forintot. Ez automatikusan kiskorú veszélyeztetése, de a debreceni gyámügy nem lépett. Vagyis, hogy értse: a volt élettársam lassan két éve napi három-négyszáz forintért megválthatja, hogy elzárja a kislányomat. Ha ennek egy ezrelékét követné el egy férfi, azonnal elvennék tőle a gyereket. Itt nem. Megjegyzem, az Egyesült Államokban egyetlen alkalommal tehetne ilyet egy szülő, a második kapcsolattartási időpontra már a kommandó is kimegy.
Kommandót szeretne?
Nagyon nem szeretnék kommandót. Irgalmatlan traumát okozna a kislányomnak, aki amúgy is egy bonyolult, összezárt, pszichotikus lojalitáscsapdában szenved az anyjával kapcsolatban.
Ha nem volt is abúzus, elképzelhető, hogy a kislánya felnőttkorában is úgy emlékszik majd, hogy megtörtént az erőszak? Erről mit mondanak a pszichológusok?
A “hamis emlék”-nek hatalmas szakirodalma van. Nem egy akkora furcsaság, mint gondolnánk. Felnőttek esetében is simán előállítható.
A kapcsolattartásokon szóba került a gyerekkel, hogy miket vallott apára?
Igen. Nekem is ugyanazt a lemezt mondta fel, amit a szakértőknek. De a játszással együtt-töltött órákban a legkevésbé sem ez volt a meghatározó.
Mire ön?
Mire én azt mondom, hogy ez nem így volt.
És?
Neki ezt a kérdést fel kellett tennie a gyermekjólétis jelenlétében, hogy az bekerüljön a jegyzőkönyvbe. De miután teljesítette a feladatot azonnal a gyerekélete, a játékok felé fordult. Ő is tudta, hogy tudom. Én csak annyiban igyekeztem oldani benne az emiatti feszültséget, hogy megnyugtattam: soha nem fogok haragudni rá, bármit is mond. Megtörtént, pipa, játsszunk tovább a babákkal meg a tűzoltóautóval. De hát nem csak velem, a pszichológusokkal is ugyanez a dramaturgia működött: beviszik egy pszichológushoz, kérdés nélkül azzal kezdi, hogy „lerajzoljam apa kukiját”.
„…az én kislányom meg van fosztva a családjától, a barátaitól, a korábbi életétől, az apjától, a szobájától, mindenétől, de a rafkós ügyvédek (…) hordják haza a pénzt, amiből az én gyerekemnek kellene jobb életet élnie!”
A „vallomás” többi részére nem kérdezett rá?
Nem.
Miért?
Mert amikor játszhatunk, a kislányom végre gyerek lehet, akkor nem én leszek az, aki ettől megfosztja. Amúgy sem lennénk közelebb a megoldáshoz. Olyan abszurd állítások szerepelnek abban a szövegben, hogy a gyermekem és én a szigligeti strandon egymás nemi szervét csókolgattuk. Hogyan? Egy nyári napon háromezer ember fordul meg ott! Vagy novemberben történt? Meg hogy a víz alatt is csináltuk ezt, de előbb ő alámerülve nézte, ahogy „apa nagyon sokáig pisil a vízbe”. Kérdezze már meg valaki a lányom óvónőit, hogy ekkoriban az úszásoktatáson annyit nem tudtak elérni nála, hogy az arcát betegye a vízbe. Ráadásul az a strand egy térdig érő laza sár, egy kacsaúsztató, tele gyerekkel. Kizárólag arra alkalmas az a szöveg, hogy ha valaki olvassa, azt mondja, atyaisten, bitóra az ilyen apával!
Mivel tudott ön úgy belegázolni az anyába, hogy felépítse ezt a hadjáratot? Már ha valóban nem volt abúzus.
Semmi olyan nem történt, ami extra dühöt indokolna, ami speciálisabb lenne, mint bármely tönkremenő kapcsolat esetében. Kilenc évet éltünk együtt, elfáradt, elkopott, hiába próbálkoztunk rendbe tenni.
Ön miért nem menekült ki hamarabb a kapcsolatból?
Nem tudtam. Ott élt velem. És a kislányomra tekintettel mindvégig igyekeztem egyben tartani a családot. Aztán 2010-ben behapsizott, elment, visszajött, megint elment, megint visszajött. Négyszer ment el, mire 2012-ben végleg elköltözött. Rá pár hétre pedig jött ez a rettenet. Kezdettől fogva büntetős ügyvédekkel jár a családjogi bíróságra. Klasszikus családjogos ügyvédje csak egyszer egy röpke pillanatra volt, de miután az a gyermek érdekeit szem előtt tartva találkozót, peren kívüli megegyezést kezdeményezett felém, hirtelen kitűnt a képből. Azóta megint büntetős ügyvéddel érkezik. Nem tudok nem felháborodni azon, hogy az én kislányom meg van fosztva a családjától, a barátaitól, a korábbi életétől, az apjától, a szobájától, mindenétől, de a rafkós ügyvédek dörzsölik a tenyerüket, hogy ilyen megveszekedett ügyfelük van: még évekig hordják majd haza a saját gyerekeiknek azt a pénzt, amiből az én gyerekemnek kellene jobb életet élnie!
Ön ciklusokon keresztül Demszky Gábornak volt a városarculati tanácsnoka, sőt a 2010-es kurzusváltás után Tarlós István is megtartotta, ám egy év után végül kirúgta. Van új állása?
Nincs. Melók azért akadnak. Írok, szerkesztem az Octogont.
Ezzel a váddal a háta mögött lesz munkája valaha is Magyarországon?
Nincs stratégia. A jelen helyzetet kell megoldani. Mindenesetre a lakásomat eladtam. Remélem, egyszer csak elmúlik, hogy mindenki rám mutogat, jönnek az új botrányok, felejt a társadalom. Megjegyzem, miközben ugye „rettentően befolyásos” vagyok, ez a fene nagy befolyás kevés ahhoz, hogy állást találjak. Pöröghetnék azon, hogy mi lesz velem, de nincs értelme. Idegeket éget az engem ért rágalom, aki hírét veszi, tajtékos szájjal üvölt rám, vagy, ha hisz nekem, döbbenten kérdezgeti, hogyan tehetnek tönkre valakit egy nyilvánvalóan hamis vád alapján. Hitkérdés. Ezek tisztázása pedig pokoli nehéz, mert olyan rendszerszintű problémákba futottam bele, amelyek a melegágyat képezik az ilyen mocskos rágalmazásoknak. Elképesztő zsarolási potenciál a nők kezében, hogy a bíróságok a gyermekelhelyezést legtöbbször úgy intézik Magyarországon: apuka kéthetentente másfél napot láthatja a gyerekét. Idén márciusban életbe lépett ugyan az új Polgári törvénykönyv, de ettől a bíróságok szemlélete, napi gyakorlata nem változik meg automatikusan. Egyre gyakoribb az is, hogy mindenféle közvádas eljárások – szexuális zaklatás, garázdaság satöbbi – kísérik le a gyermekelhelyezési pereket. Hogy miért? Hadd töltse a férfi az idejét, költsön még egy ügyvédre, ráadásul akár az is bebizonyosodhat, hogy alkalmatlan a gyereknevelésre, hiszen lám, „állandóan bíróságra jár, nyilván mert balhés, bűnöző”. Úgy tudom, maguk az ügyvédek kínálják fel az ilyen diszkvalifikáló lehetőségeket a válófélben lévő anyukáknak. Aki a gyerek szükségleteit, érdekeit, igényeit nézi persze nem nyúl ilyen eszközhöz, de aki meg akarja semmisíteni a másikat, annak semmi se drága.
Hol itt a rendszerszintű probléma?
Azért lehet ilyen ügyeket kreálni és elhúzni a végtelenségig, mert asszisztál hozzájuk a teljes hatósági vertikum. Nem aktívan. A tehetetlenségével asszisztál. Egy családjogi bíróság a gyámügy és a gyermekjóléti intézet meg a családgondozó és a rendőrség között természetesnek tekintik, hogy az ég világon semmilyen napi intézkedési kapcsolat nincs. Fel sem hívják egymást! Ugyanilyen ügyeknek egyszemélyi referense egy napon belül rendelkezésre áll Ausztriában. Itt hosszú évek telnek el, ami alatt a képlékeny korszakban lévő gyerekek élete roncsoltan alapozódik meg. Mindenki a maga papírjait gyártja. Aláírás, pecsét, iktató. A probléma, amiért e rendszert létrehozták, nevezetesen egy kiszolgáltatott kisgyerek helyzetének rendezése, pontosan a legutolsó szempont az ügymenetben. Amúgy meg végtelenül macsó társadalomban élünk, és a rettenetes férfiuralomban, egyenlőtlenségben, vakkomonodorosdiban, elnyomatásban egyetlen terep maradt, ahol a nők vannak helyzetben: a család, a családjog. És visszaütnek. Kíméletlenül. Rengeteg pasi van hozzám hasonló helyzetben. Típusos. Jön anyuka, bemondja egy pszichológusnak a tutit, és onnantól él az ügy, beindul a gépezet. Bemondásra! Bárkivel megtörténhet, aztán jöjjön ki belőle, ha tud. Néztem a múltkor, hogy van a neten egy fórum, ahol ilyen apukák gyűlnek, kit szexuális zaklatással vádol a volt feleség, kit verekedéssel, kit drogozással, kit más mocsoksággal, de a forgatókönyv pontról pontra ugyanaz.
És nyilván akad köztük, aki valóban abuzált, olyan is, aki valóban verte a családod, és olyan is, aki valóban drogozott odahaza. Meg olyan is, aki nem.
Mondok mást. Ott van például az, hogy a szakértői vélemény mindent visz. A magyar ítélkezési gyakorlatban a bíró a feltárt tényekre alapozza ítéletét, és a szakértői véleményt ténynek becézik. Egyszerűbben: a szakértő mondja meg, hogy bevarrják-e az embert. Mindenki nyugodt, mert így osztódik a felelősség az arctalan szakértő és a bíró között. A mi esetünkben még a valóban szakértő szakértő is mindössze fejenként két-három órát töltött a lányommal, az édesanyjával és velem, majd ebből a hat-nyolc órányi tapasztalatból vont le következtetést, ami ezek szerint faktum.
Ön is szakértői véleménynek köszönheti, hogy felmentették.
De azért abba a hat-nyolc órába nem fért bele egyebek mellett az sem, hogy rákérdezzen a volt élettársamnál, hogy meséljen már, gyerekkorában nem zaklatták-e őt szexuálisan, meg hogy nem volt-e szeretője az együttélésünk éveiben, és hogy mi lett azzal a sztorival? Pedig annyit még a lényeglátó barátnők is megkérdeznének tőle, ha kiülnek egy kávéházi teraszra, hogy miért kellett neki nőciszerep a szülés után, mialatt az anyai szerepet hevesen elutasította. Nem akarom fokozni. Ugyanazt látom, mint az első pillanatban, s amiért…
…coachok, családterapeuták, mediátorok, lelkészek sorát vetettem be, amúgy mindeddig hiába: a kislányom anyukájának és nekem kell megoldanunk a helyzetet. És bár cafatokra lettem klopfolva…
…mégis azt mondom, nyugodjunk meg, térjünk észhez, kezdjünk végre közös megegyezés alapján a gyerek jövőjén gondolkodni.
