„Valószínűleg ezen a napon végeztek ki nagyjából háromezer cigányt, úgy tudjuk, itt az ötös krematóriumban égették el őket, a hamvakat több helyen szórták szét.” A fenti – hivatalos birkenaui idegenvezető szájából elhangzott – mondat jól illusztrálja, hol tartunk a Porajmos ügyében. A romák holokausztja még mindig fehér folt a történelemben, főleg a zsidókéhoz képest. Az óvatosabbak kétszázezer és kétmillió (!) közé teszik a második világháború alatt megölt cigányok számát, de mára azért nagyjából megegyeztek abban, hogy félmilliónál több embert végeztek ki szisztematikusan a nácik. A legzsúfoltabb, kifejezetten romáknak és sintiknek fenntartott lágert Birkenauban különítették el; ide zarándokolt el szombaton nagyjából ezer, többségében fiatal cigány – és néhány túlélő –, hogy megnézze, hol és hogyan éltek és haltak társaik hetven évvel ezelőtt.

Annak ellenére, hogy az antiszemitizmushoz hasonlóan a cigánygyűlölet is jóval megelőzte a nácikat – már a 19. században listázták, címkézték őket, megvonták jogaikat, eltiltották őket a munkától, szavazástól –, a fajelmélet szerint akár helyük is lehetett volna a Harmadik Birodalomban. Egyrészt az árjákkal rokon népről van szó, másrészt nem jelentettek veszélyt a nácik ambícióira, és elvenni sem volt tőlük mit. Arról nem is beszélve, hogy sem etnikailag (a cigánynál heterogénebb népcsoport aligha van), sem vallásilag nem lehet őket elkülöníteni, összegyűjtésük tehát hatalmas munkának tűnt.

Azért csak vállalták. 1936-ban minisztériumi felügyelettel megalakult a német Fajtisztasági Kutató Egység, amelynek kifejezetten a cigányok azonosítása és összeírása volt a célja – ma már tudjuk, miért. Az ideológiához hű szociológusok, antropológusok járták a vidéket, interjúztak, fotóztak, vonalzóval és furcsa eszközökkel méricskélték a jellegzetes cigány arcvonásokat, családfákat rajzoltak. Gyakran erőszakkal, sokszor a bizalmukba férkőzve – sok kutató beszélte a cigány nyelveket – bírták szóra őket, hogy aztán ők deportáltassák a családokat. A munka meghozta a gyümölcsét: ’38-ban Himmler már úgy jelentette ki, hogy a cigányság hivatalosan is alacsonyabb rendű, azaz az elmúlt évszázadok során a „keveredésnek” hála veszélyt jelent az árja faj tisztaságára, hogy pontosan tudták, kiket vigyenek el.

A helyi erőszakszervezeteket nógatni sem nagyon kellett. Arról tüzes vita folyik – például Horthy kapcsán is –, hogy mennyire segítették vagy akadályozták a nácikat a baráti vagy megszállt államok a zsidók ügyében, a cigányok esetében azonban fel sem merül, hogy bárki kiállt volna értük. A roma túlélők egybehangzóan állítják: osztoztak ugyan a zsidók sorsában, de őket mindig saját rendőreik, csendőreik gyűjtötték be, terelték be ólakba, karámokba, pajtákba, verték és kínozták, százezrek haltak meg úgy, hogy nem is láttak német egyenruhát. Franciaországban már akkor lágereket építettek, amikor a németek azokat még ki sem találták, Magyarországon pedig már 1916-ban megjelölték a „kóborcigányt”, megtiltottak nekik, amit csak lehetett. Később országos razziákat tartottak, Endre László hivatalnok (később államtitkár) pedig már ’34-ben követelte, hogy tereljék koncentrációs táborokba és sterilizálják őket.

 Az ötös krematórium romjai. Itt égettek el háromezer cigányt 1944. augusztus 2-án.

Végül teljesült a vágya. A cigányokat nem csak a karjukra, a sorszámuk mellé tetovált nagy Z betű (Zigeune) különböztette meg a zsidóktól: ha lehet, velük még keményebben bántak. A nácik igyekeztek elkülöníteni őket: előszeretettel használták a nőket és a családokat propagandacélra („óvodát” építettek, hogy az arról készült fotókkal bizonyítsák a nyugatnak, nincs itt semmi baj), illetve a gyerekeket és fiatalokat kísérleti nyúlként. Mengeléék vírusokkal fertőzték meg őket, megpróbálták megváltoztatni a szemük színét, de jobbára cigány gyerekeken végezték a hírhedt ikerkísérleteket is. A nőket ezerszámra sterilizálták, a táborban született gyerekek combjára pedig sorszámot tetováltak, plusz azt a bizonyos betűt, majd hagyták őket éhen halni anyjuk karjában.

A cigányok élete a lágerben még az Auschwitzról szóló közismert történetekhez képest is kegyetlen volt. Kivétel nélkül dolgoztatták őket napi 14 órában, nőket, gyerekeket, időseket is, aki beteg lett, magára hagyták, aki megsérült, lelőtték. A nagyobb táborokban 1942-től kezdték el őket szisztematikusan irtani, eleinte „csak” úgy, hogy halálra dolgoztatták őket. Ekkor adta ki a parancsot Himmler az összes Birodalomban élő cigány begyűjtésére és ekkor alakították ki a cigánylágert túránk helyszínén, Birkenau 2-es szektorában. A ’42 telén ide érkező első, alig százfős csoportot mintegy próbaképpen azonnal elgázosították – még a regisztrációval sem bajlódtak, pedig a nácik híresen érzékenyek voltak a papírmunkára. Innentől kezdve tízezrével érkeztek a rabok.

A kettes szektorban negyven hatalmas, szellős, a mínusz tíz fok ellen mit sem védő barakkot építettek, ebből 32 volt lakó- és hálóépület. A nyolcszáz fős épületekben háromemeletes ágyban aludtak a rabok. Az alul alvóknak volt a legrosszabb: elviselhetetlenül sok volt a patkány, a bolha, az élősködő és rájuk folyt az összes testnedv, amelyet a felettük fekvők nem bírtak magukban tartani. Naponta kétszer, fejenként pár másodpercig engedték az őrök, hogy a több tízezernyi rab használja a latrinákat, aztán futniuk kellett tovább, ha végeztek, ha nem. Aki nem, az vagy az ágyába piszkított és megúszta, vagy ott, ahol az őrök is látták és megverték. Ahogy érkeztek a vagonok és a cigányok nem voltak hajlandóak a megfelelő ütemben meghalni, túlzsúfolttá vált a szektor, így ’43 telén elektromos kerítést szereltek fel.

 Fent: mesterséges tó, amelybe a krematóriumban megmaradt hamvakat szórták; ilyen vagonokkal érkeztek a rabok.
Lent: a birkenaui cigányszektor latrinája és egy hálóbarakk. 

’44 májusában próbálták először likvidálni a tábort, ám az ott élők fellázadtak és nekimentek az SS-őröknek mindennel, ami a kezük ügyébe akadt. A műveletet pár hónappal később, augusztus elején fejezték be: harmadikára virradó éjjel 2897 cigányt gázosítottak el, főleg nőket, gyerekeket, időseket – tehát azokat, akiket korábban nem vittek el más munkatáborokba.

A népirtásnak vége volt, a cigányság mégsem könnyebbülhetett meg a háború végével. Aki túlélte, annak nem volt semmije, aki munkaképes maradt, azt papírok híján mindenhonnan elhajtották. A cigányoknak nem voltak orvosaik, jogászaik, dráma- és újságíróik, csak dalaik és emlékezetük. Képtelenek voltak tehát kárpótlásért, lehetőségekért lobbizni. Amit tudunk a történtekről, főleg a túlélők elmondásából és a megmaradt náci papírokból tudjuk.

Rengeteg kutatnivaló van. A biztos pont egyelőre augusztus másodika, a Porajmos évfordulója.