Egy fővárosi buszmegállóban találkozunk a kéz és láb nélküli fiúval. Egyedül már hat buszra is felszállhattam volna, de neki meg kell várnia azt, amelyikre fel tud gurulni elektromos kocsijával.
„Az eddigi csúcs két óra volt, amit várnom kellett alacsonypadlós buszra” – mondja mosolyogva. Nem méltatlankodik, inkább csak jelzi, nyugodjak meg, ez messze van a rossztól.
A tavaszi napsütést kihasználva egy budai parkba megyünk beszélgetni. A kiszemelt pad mellé parkol és ügyesen áttornázza magát a kiskocsiból. Nem kér segítséget, pedig van kísérője: osztálytársa, Bettina. Fél éve nagyon jó barátok. Szabi szerint ez egy olyan kapcsolat, amelyben oda-vissza megy a pozitív energia.
„Ő nagyon jó ember, sokat szoktunk nevetni, nincsenek félreértések, viták” – veszi át a szót Bettina.
„Kerülöm a balhét!” – riposztol a fiú nevetve.
Ő tanította az életet nekem
A 23 éves Szabolcs így született, kezek és lábak nélkül. Édesanyja a kórházban hagyta, ahogy a fiú mondja: talán nem tartotta alkalmasnak magát erre a helyzetre. Nem látszik sem fájdalom, sem harag az arcán, amikor erről beszél. Bő 3 évig nem volt fix otthona, állami gondozásban került egyik helyről a másikra. Egykori ápolóitól tudja, hogy sokat betegeskedett és sokat is sírt.
Hopp, – gondoltam – , most kesergésen kaptam a mindig optimista fiút, de a mondatot nyomatékosan így fejezi be: „…amit most már nem teszek” – és megint csak nevet.
Három és fél éves volt, amikor megjelent a Nők Lapjában, hogy családot keresnek neki. Jelentkező volt is bőven, de olyan, akire rá merték volna bízni a speciális igényű kisbabát, csak egy: Antalóczy Magdolna. Neki csak egy keze van és lábfejei a térdéből nőttek ki. És két egészséges gyermeket felnevelt már így, nem volt kérdés, hogy ő lesz Szabi anyukája. Ezért nem tud elég hálás lenni a sorsnak:
„A pozitív szemléletet ő alapozta bennem, az életet ő tanította nekem, mindenki felnézhetne rá – mondja az asszonyról, akit a hétköznapi hősök listáján az első helyen jegyez.
A vetkőzés is megy
Ha nem a saját szememmel bizonyosodtam volna meg, nem hinném, hogy ennyi mindent lehet kéz és láb nélkül. Láttam írni tollal és számítógéppel is, telefonálni, önállóan közlekedni. Evéshez, iváshoz van, hogy segítséget kér, de egy sör felbontása egyáltalán nem okoz gondot neki. A borotválkozásra is van módszere. A sport is része életének, fociban kapus, kiválóan pingpongozik, úszik hetente és hogy kis súlyfeleslegét ledolgozza, esténként has- és hátizmot meg vállat erősít.
“Felöltözni még nem tudok egyedül, de a vetkőzés már megy” – mondja huncut mosollyal. Az önálló öltözködésre kapott ötletet, úgyhogy hamarosan az is menni fog. Örülne, ha WC-re is kíséret nélkül mehetne, de egyelőre még ez sem megoldott. Úgyhogy, ha a szükség úgy hozza, nem szégyenlősködhet.
„Ha nagyon, nagyon, nagyon muszáj, akkor akár idegentől is kérek segítséget. Egyszer egy bolt biztonsági őrét kellett meggyőznöm, ha nem segít, árvíz lesz” – meséli nevetve.
Megtanulni kéz és láb nélkül ennyi mindent, hosszú, sok türelmet igénylő, sok fájdalommal járó folyamat lehet. Gondoljuk mi. Ő meg valahogy nem is érti a fizikai és lelki nehézségeket firtató kérdésem.
„Semmilyen nehézség nem volt az életemben – mondja határozottan. – Amikor elém egy akadály gördül, az olyan, mintha egy programot írnának be a fejembe, menet közben meg is oldódik.”
De hogy ne gondoljuk, nagyképű, gyorsan mosolyogva bevallja egy gyengeségét:
„Ami nagyobb és nehezebb nálam, azt nem tudom arrébb rakni.”
Boldogság, szerelem, család
Általános iskolai emlékeit felidézve eszébe jut, hogy több, izomsorvadásban szenvedő társát elvesztette. Ez az ő lelkét is megviselte, nem tagadja, de ebből az időszakból is igyekszik inkább a szépre, arra gondolni, amíg együtt lehetett barátaival.
Ekkor már értem, mi Szabi titka. Nem egy különleges betegség, hogy nem kesereg, nem lát, érez semmi rosszat, egyszerűen csak nem arra helyezi a hangsúlyt. Arra koncentrál, ami élvezetessé teszi az életet, ami előreviszi.
„Nekem az a boldogság, ha adhatok. Azt szeretem, ha egy lelkileg sérült embert fel tudok húzni a földről” – mondja Szabi.
Nagy álma, hogy saját családja legyen. Azt is elárulja, volt már szerelmes többször is, de mindig elutasították, mert a lányok félnek a felelősségtől, attól, hogy mit fognak vele kezdeni.
„Nyilván rosszulesik, de a végén mindig rájövök, hogy nem ő volt az igazi. Az igazinak nem lesz kérdés, mit kezdjen velem” – hangzik az optimista válasz Szabitól, aki még szerelmi bánat miatt sem hajlandó keseregni.
