A falnak dőlve, botjára támaszkodva áll egy asszony reggel 7 körül az egyik fővárosi metróaluljáróban egy műanyagpohárral és egy felismerhetetlenségig kopott gyerekfotóval a kezében. A munkába igyekvők jó részének kedves ismerős, sokan köszönnek neki, néhányan adnak is pár forintot. Riadt a tekintete, ahogy közeledem felé, de bizalmatlansága elszáll, amint kiderül, nem elküldeni vagy kérdőre vonni akarom. Rögtön beszélgetésünk elején magyarázatot kapok az ijedtségére.
Retteg, nem kér, csak remél
„Volt, hogy úgy vittek el bilincsben, mint egy bűnözőt és azt mondogatták, nem szégyellem magam?!” – meséli a 46 éves asszony.
„Hogyne szégyellném! Nem akarom én elvenni a hajléktalanok elől a segítséget, hiszen nekem van lakásom, csak hát ennivalóra nem futja. Egyszer meg egy asszony támadt rám, megrugdosott, mert itt állok. Folyamatosan rettegek attól is, nehogy összefussak ismerősökkel, a gyerekek tanáraival, gyámügyesekkel, mert elvehetnék tőlem őket.”
A beszélgetést többször félbeszakítja egy mosolygós „Jó reggelt”-tel, ha kap pénzt, ha nem. Mondja is, hogy persze nagyon fontos neki egy kis anyagi segítség, de egy pár kedves szónak is nagyon örül.
„Kérni soha nem kérek, csak itt állok, mint a birka. Ha adnak, megköszönöm.”
Nem volt más megoldás
Itt másfél éve próbálja kiegészíteni sovány rokkantnyugdíját, de egy másik aluljáróban is eltöltött már legalább ennyit. Nehéz döntés volt kiállni, de nem látszott más megoldás. Betegségek sora miatt le van százalékolva, öt-hat éve nem tud dolgozni. Nyugdíjas szülei is igyekeznek segíteni olykor, de nekik is kevés van, ráadásul apja is beteg.
Fájdalmas hegedűszó szakítja félbe a beszélgetésünket. „Jajj, mennyi az idő, mennem kell, itt a hegedűs bácsi, ha ő megjön, tudom, indulnom kell haza, a gyerekek mennek iskolába.”
Futtában még megbeszélünk egy találkozót a lakásán pár nap múlva. Veszi is a botját és amennyire lábai hagyják, sietősen távozik.
Kártyavár
Eljön a találkozó napja. Egy korábbi tűz miatt koromfekete falak között vezet a lépcső az önkormányzati ház udvarára. Az OSB-lapokkal bedeszkázott ablakok látványa különös reménytelenséget ébreszt az arra járóban.
Az asszony ajtót nyit, azonnal sírva fakad. „Baj van, nagyon nagy baj! – mondja még az előszoba-konyhában. Feltették a Facebookra a képemet. Azóta se éjjelem, se nappalom, megtudta az orvosom. Az anyukám is azóta zokog, mert megalázzák a szomszédok. Miattam.”
Az is kiderül, nem rosszakarói, épp ellenkezőleg, egy segítője posztolta ki a 46 éves asszony történetét, képét a Facebookra. „Tudom, hogy jót akart, de rosszat tett. Elvehetik tőlem a gyerekeim, a nyugdíjam. És nem mehetek már az aluljáróba, de anélkül meg hogy tartom el a három kamaszgyereket?”
Közben beljebb invitál, a nagyszobába, ahol egy fekete cica hancúrozik. „A lányom találta, átok rossz” – mondja és játszani kezd vele, ez feledteti is egy pillanatra, mekkora bajban van. De az asztalon halomban álló gyógyszerek újra emlékeztetik.
„Ezeket most váltottam ki. De maradt még 3 recept, amire már nem jutott, az még vagy 6 ezer forint lenne.” – mutatja a recepteket.
Keze hozzám ér. Jéghideg. Fűtés nincs a lakásban, csak egy hősugárzó, amit csak végső esetben kapcsolnak be, mert a villanyszámlát is nehéz kifizetnie.
Dolgozna, de mit?
Ha van ötlete, hogyan lehet kikerülni ilyen kilátástalan helyzetből vagy bárhogyan tud segíteni, írjon a bea.belicza@centralmediacsoport.hu címre “jószándék” jeligére.
A 14-17 éves fiait és a lányát 4 éves koruk óta egyedül nevelő 46 éves asszony legsúlyosabb problémája: a pánikbetegség, depresszió majdnem 20 éve kezdődött.
Aztán jöttek az újabb bajok.
Először a hallása sérült idegi alapon. Most egyik fülére teljesen, a másikra 80 százalékban süket. Aztán szív- és gerincproblémák és magas vérnyomás is tovább nehezítették az életét. 83 százalékra van most leszázalékolva. 67-tel még dolgozott.
Most is tenné, de olyan munkát szinte lehetetlen találni, amit ő is el tud végezni. Hivatalosan így szól: „hallást nem igénylő, szoros felügyelet mellett végezhető”, 2-3 órás munka jöhet számításba. Egészségesen eladónő, majd takarítónő volt, olykor statisztaként, végül borítékolással keresett egy kis kiegészítést.
Utóbbit most is csinálná, de a cég megszűnt.
Amikor újra szép volt a karácsony
Fotóalbumokat kap elő, és büszkén mutatja gyerekeit a 10-12 évvel ezelőtti képeken. A mosolygós babákon kívül a születésnapi torták a főszereplők a fotókon. Ma már nem futja ilyen ünneplésekre.
A gyerekei – azt mondja – már megszokták a nélkülözést, nem nyafognak, nem követelőznek.
A szegényesen berendezett lakás ágyain megakad a szemem. Az egyik épp, hogy egy méter hosszú, csak összegömbölyödve lehet rajta aludni, és látványosan ki van feküdve, sőt – közelebbről az is látszik – tüskeként áll ki belőle a törött rugó. Az asszony is hasonlóan megviselt ágyon alszik, komoly gerincbajaival. De arra ő nem panaszkodik, örül, hogy van, hol lefeküdnie. A szekrényben szépen hajtogatott ruhákat mutogatja. Abból is sokat kapott segítőitől az aluljáróban. Amiatt nem is aggódik, hogy nem lesz mit felvenniük.
„Minden nap írom a fogyasztást. Itt minden villannyal megy, ezért nagyon oda kell figyelni. Most kaptam a felszólítást, hogy ha keddig nem fizetem be a kéthavi elmaradásom, kikapcsolják az áramot. De 30 ezer forint nagyonsok pénz, nem tudom kifizetni és részletfizetést sem engednek. Tavaly ki is kapcsolták egyszer. Két néni húzott ki a bajból, az egyik az elmaradt számlára adott 10 ezer forintot, a másik a visszakapcsolásra. Az volt a legnagyobb segítség nekem. Na meg a karácsony! Rég nem tudtam olyan szép ünnepet csinálni, mint tavaly, amikor – egy segélyszervezettől – névre szóló ajándékokat is kaptak a gyerekek, én pedig az aluljárós segítőktől kapott ennivalóból, pénzből tudtam szép ünnepi vacsorát készíteni.”„A baj a fizetnivalókkal van, meg azzal, hogy ez is üres – hív vissza a konyhába, hogy a szintén valakitől kapott jókora hűtőjét meg mutassa. A hűtőn pedig szépen sorban a rettegett villanyóraállások papírjai.
„De most nem tudom, hogyan tovább. Az aluljáróba nem merek lemenni már. Persze, tudom, vannak rosszabb helyzetben mások. Talán azért történt ez, hogy ne vegyem el a segítséget a hajléktalanoktól, hiszen nekem van hol laknom.”
Az asszony nevét és fotóját kérésére nem közöljük.
