Szabolcs-Szatmár-Beregben néhány, ukrán határhoz közeli településen arra voltunk kíváncsiak, mit gondolnak az emberek a szomszéd országban történt eseményekről. Szokásos, csendes hétvégi volt a forgalom szombaton, a 4-es főúton. A szakadó esőben sem indultak se többen, se kevesebben útnak a határ két oldaláról, mint egy átlagos hétvégén. Néhány Kijev feliratú kamion jött szembe, és pár ukrán rendszámú személyautó.
A záhonyi határátkelőhöz közeledve feltűnt a hosszú kamionsor, de itt ez is megszokott, hétvégén és ünnepnapokon általában torlódnak a teherjárművek a határon. Magyar oldalon volt, aki már 3 órája várakozott, és még mindig álltak előtte páran. Főképp ukrán sofőrökkel találkoztunk, de egy bolgárral és néhány románnal is. Elárulták, Kijevbe, illetve a főváros közelébe igyekeznek. Hallgatják a híreket, és nem tartanak attól, hogy bármiféle baj érhetné őket – mondták, viszont panaszkodtak, hogy túl sokat kell várni a határátlépésre.
Emiatt bosszankodott egy munkácsi üzletember is, akinek több mint 2 órás várakozás után sikerült csak átjutnia a határon, pedig állítása szerint csak 3 kocsi volt előttük. Két társával Németországba tartott, mezőgazdasági gépeket vásárolni. Már bánta, hogy nem került Lónya vagy Barabás felé.
– Nem hiszem, hogy Kárpátalján bármitől is tartani kellene – mondta a férfi. – Kijev messze van, ott is egy négyzetkilométernyi területen zajlanak az események. Kárpátalján semmi jele annak, hogy felvásárlásba kezdenének az emberek, nem tapasztaltam áruhiányt.
Kicsit később, a barabási határátkelőnél viszont valaki azt mondja: Kárpátalján is fogy az áru, és egyelőre nincs utánpótlás. Munkácson pénteken nem volt hús az ovisok levesében, mert nem érkezett meg a szállítmány. Az állami alkalmazottak bérét befagyasztották.
Elég a rabszolgaságból
Közvetlenül a határ előtt, valaha valószínűleg jobb napokat látott üzletben tartanánk fel az eladót, ha lenne vásárló. Ócska csapóajtón jutunk a boltba, ahol a Kárpátaljáról áttelepült férfi panaszkodik, hogy már rég nincs olyan forgalma, mint pár éve. A vásárlók 90 százaléka kamionos. Élelmiszert, némi vegyi árut vesznek. Ennivalóból éppen csak annyit, amennyire egy következő pihenőig szükségük lehet. Még elvegetálgat, de nem zár be. Tavaly november óta erőteljesen megcsappant a forgalom. Azt mondja, attól nem fél, hogy Kárpátalján is olyan helyzet alakulna ki, mint Kijevben, de arra figyelmeztet: ennek még nincs vége. Mert – mint fogalmazott – „az embereknek a rabszolgaságból már elegük van.”
Tragédia, ami Ukrajnában történik – mondta. Hozzátette: senkinek sem hiányzik egy második jugoszláv háború, azt nem szabad megengedni, hogy odáig fajuljon a helyzet. Mindent meg kell tenni azért, hogy béke legyen. Szerinte mindenért a politikusok okolhatók, egyikük sem különbözik a másiktól. Ha őket valahogy ki lehetne iktatni az életünkből, nem lenne semmi baj. Odaát csak a hatalmat védik a törvények, mondta, a kisembereket nem. Méltatlan, hogy az embereknek havi 20 ezer forint (800 hrivnya) nyugdíjból kell megélniük, miközben lassan ugyanolyanok az árak, mint itt.
Záhonytól nem messze, Tiszabezdéden a kocsmáros azt mondja, az emberek figyelik a híreket, de igazából inkább a saját problémáikkal vannak elfoglalva: nincs pénz, nincs munkahely.
Az aranyosapáti kompkezelő átkelésre a barabási határállomást ajánlja, ott nincsenek olyan sokan, mint Záhonynál. Míg átkelünk a Tiszán, elárulja: pénteken volt odaát, Mezőkaszonyban. Söröztek a barátjával, bevásároltak, de semmi különöset nem tapasztaltak abból, ami az ország belsejében történik. Vásárolgattak is, élelmiszert, illetve egy kiló dughagymát 500 forintért. Egy üveg lembergi sört 110 forintért.
Barabáson egy-két autó vár kilépésre, páran biciklit tolnak, vagy gyalog sétálnak át a túloldalra. Mezőkaszony karnyújtásnyira van a határtól, vannak, akik hetente többször is megteszik az utat.
Két hölgy almáért jött Barabásra egy Mezőkaszony mellől. Fejenként 2-2 doboz cigit hoztak át, ennyit is lehet, eladták, és még kipótolták volna kis, megtakarított pénzecskéjükkel, de nem találták otthon az illetőt, akitől vásárolni szoktak. Dolguk végezetlenül tekertek haza. Majd jönnek később. Idejük van: egyiküknek sincs munkája odaát. Közel az ötvenhez már sehová nem kellenek.
A családért aggódik Magdi néni
Egy idős néni is biciklivel tart hazafelé, Mezőkaszonyba. Martonyi Magdolnának is Barabáson volt dolga: meghalt egy ismerőse, azért jött át, hogy megtudja, mikor lesz a temetése. Gyorsabb így, mint telefonálgatni – mondja. Magdi néni még ahhoz a korosztályhoz tartozik, amelyiknek, ha eldördül egy lövés, kompletten tolul emlékezetébe a második világháború.
– Én már nagyon félek az ilyen helyzetektől, mert hasonlót átéltem ’44-ben – mondja könnyeivel küszködve. – Négyéves kislány voltam. Az édesapámat falhoz állította egy orosz katona, és le akarta lőni. Már hetvennegyedik éves vagyok, de az egész életemet végigkísérte ez a borzalom. A szomszéd, agyvérzéses, lebénult, beteg nénit ággyal együtt tették fel a stráfszekérre, amikor a zsidó családokat összeszedték Kárpátalján. A lányai a szekér oldalán ültek, úgy vitték őket a gettóba. Soha többet nem hallottam róluk, pedig korábban minden nap náluk voltam. Szemben laktak velünk, egy nagyon szép kastélyban. Öt lány volt, mind varrtak. Szegény zsidó gyermekeknek ruhát, maradék anyagokból. Épp olyan kicsike voltam, mint amekkora gyerekekre varrták a ruhát, így én voltam a próbababa. Pörögtem, forogtam, táncoltam bennük az asztalon, de soha, egy ruha sem volt az enyém. Az anyukám, aki szintén varrónő volt, azzal nyugtatott: azok a gyerekek, akiknek ezeket varrják, árvák, nagyon szegények, hadd legyenek ők is szépek. Majd varrok én neked olyat, amilyen hozzád illik.
– Ez az emlék engem végigkísér az egész életemen – tette hozzá Magdi néni, aki 50 éve szintén varrásból él.– Most, hogy jött ez a rettenetes borzasztóság, minden előtör belőlem.
– Mi messze vagyunk Kijevtől, de nagyon aggódom egy unokámért és a menyemért. A menyem a régió főorvosa, neki is ott kell lennie Kijevben, segíteni, műteni a kórházakban, ahol a sebesülteket ápolják. Nem tudom, mi van vele. Az unokám 26 éves, gyerekorvos.
– Nézem a tévét, és minden nap megsiratom azt a rettenetes pusztítást. Már nem bírja ezt az embernek a lelke befogadni. Ha nem pászol a népnek ez a miniszter, már meggazdagodott jól, hát miért nem mond le, ha a nép azt akarja, hogy távozzon?
Borzasztóan viselem ezt a helyzetet, azt szeretném, ha béke lenne, mindennap azért imádkozom. Amikor megölik az apákat, és ki tudja, hány árva gyerek marad utánuk? Mi lesz velük? Minekünk itt nincsen semmi bajunk, mert Kárpátalja rettenetesen messze van Kijevhez, de azért az embereket sajnálni lehet. Ennek a gyilkosságnak nem szabadna ezen a földön megtörténnie” – mondta Magdi néni.
– Mióta könnyebben jutunk át a határon, könnyebb a sorsunk is – meséli. Ő és az egész családja megszerezte a magyar állampolgárságot, szavazni is fognak. Barabásra biciklivel jár, hetente 2-3-4szer is fordul. A csomagtartót megrakja, legutóbb egy zsugor lisztet hozott a lányának. – Elárulok valamit: 10 osztályt kijártam, tudok valamennyit ukránul, oroszul is megtanultam valamennyire, de nem úgy, mint ahogy itt követelik. Mikor legelőször, 1989-ben átmentem Magyarországra, és láttam, hogy minden az anyanyelvemen van kiírva, énnekem az furcsa volt. Addig csak oroszul olvastam meg ukránul. De úgy megkönnyítette a lelkemet, hogy az anyanyelvemen elolvashattam az utca nevét. Barabásból szoktam lisztet és cukrot hozni. Mert a magyar cukor édesebb. Húst, felvágottat is ott veszünk, mert olcsóbb. Meg tojást. Abból lehet tésztát gyúrni.
– Nekem itt van egy szép kertem, mindent megtermelek benne, és megosztom az unokákkal. Rokonaim élnek Magyarországon, itt, Szabolcsban, Ilken, az öcsém pedig Pesten. Ha baj lenne, bezárnék, és itt hagynék mindent. Átszaladnék a határon, csak az életem maradjon meg. Úgy szeretnék még az unokáknak segíteni.
