Esett, hétfő volt, olyan nap, aminél nehéz elképzelni kellemetlenebbet. Az Astoriánál, céges ruhában, két fiatal lány és két fiú joghurtitalokat osztogatott a járókelőknek a 7-es busz megállójában. Egy idősebb férfi lépett hozzájuk, a kezét nyújtotta, az egyik lány automatikusan nyomta is volna bele a mézes-citromos löttyöt, de az utolsó pillanatban visszarántotta. Észrevette, hogy egy hajléktalan áll előtte. Az olyannak meg ugye nem jár. Intettek neki, hogy tipli. Aztán utálkozva néztek a szőke lány felé, aki miután végignézte a rövid jelentet, elvett tőlük egy palackot és a hajléktalannak adta.
Antal (fotó: Pivonka Krisztina)
A sztorit nem én találtam ki, tényleg így történt, és nagyon jól illusztrálja, hogy hányan, hányféleképpen viszonyulunk a hajléktalanokhoz. Van, akiből szociális munkás lesz, van, aki kikergeti a fagyba a lépcsőházban alvót. Van, aki szabadidejében önkénteskedik, s van, aki 15 perc séta alatt elosztogatja a zsebéből az összes aprót. Van, aki belerúg a földön fekvőbe, és van, aki mindent megtesz, ami a hatalmában áll azért, hogy eltüntesse őket az utcáról.
Két ember pedig portrékat készít a főváros hajléktalanjairól, hogy az elfogadás és a megértés irányába tolják a társadalmat. Blogjuk, a Homeless of Budapest kísértetiesen hasonlít azokhoz az albumokhoz, melyekben a kipusztulás szélén álló állatfajokra vethet az ember még egy utolsó pillantást.
Pivonka Krisztina fotós és Kis Ervin Egon üzleti tanácsadó sohasem kerültek kapcsolatba a szociális szakmával, a hivatásos segítőkkel. Civilként kezdte őket foglalkoztatni a fedél nélkül élők sorsa. A Homeless of Budapest akkor született, amikor egy fotó és egy kedvenc weblap összekapcsolódott gondolataikban.
– Láttam Krisztina egyik képét egy hobóról. A tekintetben és arcban benne volt az egész története. Régóta követem a Humans of New York blogot, és ezt a fotót látva eszembe jutott, hogy ennek mintájára lehetne budapesti hajléktalanokról blogot készíteni. Nincs más célunk, mint bemutatni néhány hajléktalan portréját, és történeteikkel gondolkodásra serkenteni azokat, akiknek fedél van a fejük felett. A hajléktalanok helyzete akkor fog javulni, ha a társadalom másképp kezeli őket, és ehhez először másképp kell rájuk tekinteni. Ez hosszú érési, tanulási folyamat, amihez mi megpróbálunk hozzájárulni a magunk módján – mondja Egon.
Az általános hozzáállás a hajléktalanokhoz az szokott lenni, hogy biztosan a saját hibájukból kerültek az utcára, vagyis megérdemlik a sorsukat. Csakhogy ebben a megállapításban nemcsak az ítélet, de a feltételezés is hamis.
– Kislányos anyukaként számomra – meséli Krisztina – a negyvennyolc éves Csaba esete volt a legmegrázóbb. A Deák téri aluljáróban találkoztunk, miközben gitározott. Azt mondta, meghalt a kislánya és nem bírja feldolgozni, kiheverni, sem felállni. Az ő története is csak azt bizonyítja, amit ő maga is nyilatkozott, hogy bármikor, bárki az utcára kerülhet, sosem lehet tudni.
Caba (fotó: Pivonka Krisztina)
A hajléktalan lét velejét a negyvenkét éves Zsolt, ötévnyi utcai élet után két mondatban foglalja össze: „Az embernek megszűnik az életcélja és beleszarik mindenbe. Megszokni igazából nem lehet, elviselni lehet.”
Eddig huszonhét poszt került fel a blogra, egy-egy néhány sorban leírható emberi sors. Van közöttük volt kamionsofőr, épületgépész, és egykori üzletvezető. Van epilepsziás, leszázalékolt, alkohol-, és játékfüggők. Van, akinek már senkije sincs, és van, akinek a családja úgy tudja, hogy külföldön él. De mind értékelik a törődést. Ha emberi módon szólnak hozzájuk, ha valakit érdekel a sorsuk. Krisztina objektívje előtt még a huszonöt éve az utcán élő, hetvenkét éves, szótlan, gyakorlatilag katatón Antal is kihúzza magát, hogy jobban mutasson a képen.
– Sok a pozitív visszajelzés, többen írták, hogy igen, már másképp néznek a hajléktalanokra. Az egyik legutóbbi posztunkban, az Astoria közelében kutyájával kéregető Sándor történetét mutattuk be. Azt mondta, hogy nem emlékszik mikor evett utoljára egy jót, és leginkább „kiránott húsra” vágyik. Több ezer megosztás nyomán hatalmas összefogás indult: már másnap vittek Sándornak „kirántott húst”, megszervezték a kutya oltását, most épp ott tart a dolog, hogy munkát próbálnak találni neki. Olyan is előfordult, hogy valaki privátban írt, mondjuk meg az egyik alanyunkról, hol tudja elérni, mert adna neki munkát – így Egon.
Zsolt (fotó: Pivonka Krisztina)
A blog, úgy tűnik nemcsak az egyre növekvő rajongótáborát tekintve sikeres, hanem apró lépésekkel elindult megálmodott céljai felé is. Deklaráltan függetlenül, elhatárolódva a politikától. Egy olyan ország fővárosában, ahol a politika ellenségnek tekinti, kriminalizálja a hajléktalanokat. Egon szerint mindebben nincs semmi különös:
– A politika szó eredetileg közéletet jelent, azaz részvételt közös dolgainkban. Amit mi csinálunk, az a szó jó értelmében vett politika, és messze van a pártpolitikától, amiről szerintem a pártpolitikusokon kívül szinte senki nem gondolja, hogy jó dolog lenne. A függetlenség azt jelenti, függetlenül gondolkodni. Akkor vagyok független, ha a véleményem valamiről nem attól függ, hogy mások (politikusok, család, szomszédok, akárki) mit gondol róla. A véleményemet a politikusokról, vagy a közigazgatás hajléktalanokkal kapcsolatos, aktuális törekvéseiről nem úgy mondom el, hogy visszaböfögök valami lózungot, vagy beállok valahova zászlót lengetni, hanem például úgy, hogy csinálok egy ilyen blogot.
