Közel egyórányi fültépő légóriadó után ön egyetlen kézcsókkal leszerelte a félelmetes Ertsey Katalint. Idézzük fel a pillanatot!
Ősz óta az ellenzék egyre többször különleges módon nyilvánítja ki a véleményét. Ma is ilyen helyzet állt elő. A levezető elnök szünetet rendelt el, én pedig a hivatalvezetőnktől azt az eligazítást kaptam, legyek kedves, kérjem el a szirénákat a karzaton álló képviselőasszonytól.
Mit tett volna, ha Ertsey Katalin ellenáll? Földre viszi azt a szigorú, zöld asszonyt?
Dehogy! A képviselő hölgyekkel, urakkal semmiféle fizikai érintkezés sem engedhető meg. Ha bárki ilyenre kötelezne, azonnal felmondanék, de szerencsére ezirányú igény sosem vetődött fel.
Fotók: Berecz Valter
Trükk szóba jöhetett volna?
Milyen trükk?
„Jé, mi az ott a másik sarokban!” felkiáltás, mire az óvatlan Ertsey Katalin odakapja a tekintetét, ön pedig hirtelen magához veszi a szirénát, és elinal.
Ilyen sem fordulhat elő. Azt az utasítást kaptam, hogy próbáljam elkérni a berendezést, és ha nem sikerül, vegyem tudomásul a helyzetet. Úgy gondoltam, akkor járok el bölcsen abban az egyébként is feszült hangulatban, ha meglepem Ertsey Katalint. Odaléptem, üdvözöltem, hiszen ismerjük egymást, és jeleztem neki, szeretném, ha a segítségemre lenne megoldani, hogy folytatódhassék az ülés, de előbb engedje meg, hogy tiszteletem jeléül kezet csókoljak. Erre ő nyújtotta a kezét.
A kézcsókon múlott?
Elképzelhető.
És aztán?
A legkisebb mértékben sem tanúsított ellenállást, hagyta, hogy magamhoz vegyem az eszközt. Még csak azt sem mondta, hogy ne vigyem el.
Odafönt ült egy másik LMP-s képviselő, Szél Bernadett is. Ő sem tiltakozott?
Csak azt kérdezte, hová és kinek az utasítására viszem el a szirénát. Mondtam is rögtön, hogy ilyen ügyben kizárólag a mindenkori házelnök dönthet, most is az ő utasítására fogom elzárni az eszközt.
Ha Ertsey Katalint nem veszi le lábáról a kézcsók, még este is bömböl a sziréna?
A levezető elnök egy idő után nyilván megtalálta volna a módját a rend helyreállításának. Egyébként a szirénázás alatti szünetben zajló rendkívül házbizottsági ülésen az elnök egyértelmű kérdésére az LMP-s Schiffer András úr egyértelműen jelezte: igyekeznek mihamarabb megoldani a helyzetet. Vagyis a gesztusom vélhetően szerencsésen találkozott a politikusi szándékkal.
Hová kerülnek az ilyen elkobzott kegytárgyak?
Egyelőre raktárba, ahol lajstromozzuk, földátumozzuk őket, hogy ősszel kiállíthassuk a leendő parlamenti közgyűjteményben. A földtörvény vitája során egy talicska földet vittünk oda, és van ott rengeteg tacepaó, van homokóra, serleg, egy szájkosár…
Annak mi a története?
Egyik képviselő akarta ráhúzni a képviselőtársára, így kívánva elérni, hogy csöndben maradjon az illető… Kedves tárgyak, melyek lényegre törően mutatják be tulajdonosuk szándékát. Remek helyük lesz a kiállításon. Megjegyzem, utólag azt az utasítást kaptam, hogy a szirénákat szolgáltassam vissza a tulajdonosaiknak, és ennek én eleget is tettem.
Kövér László házelnök leidiótázta a szirénázó LMP-seket. Ön szerint bolondabbak a mostani képviselők, mint a régebbiek voltak?
Ne várjunk csodákat. A képviselőink pont olyanok, mint az őket ideküldő állampolgárok. Hordozzák a maguk gyengeségeit, sajátos mentalitásukat, otthonról hozott viselkedési mintáikat. Zömében teljes természetességgel viselkednek, mi meg legföljebb meglepődünk, hogy jé, ők is képesek produkálni fura dolgokat.
Mindjárt vége ennek a négy éves kanyarnak. Várja?
Ünnep ez nekünk, ilyenkor elköszönünk mindenkitől. Csütörtökön zárom a hatodik ciklusomat az Országgyűlésben, vagyis ez már a huszonnegyedik évem. A Ház első szolgálata az 1944-es német megszállás idején szűnt meg, aztán 1990-ben a demokratikus Országgyűlés úgy döntött, mivel több párt is bekerül, ráadásul heti rendszerességgel üléseznek majd, indokolt újjáalakítani a szolgálatot. A véletlen úgy hozta, hogy én is egyike lehettem az alapítóknak: 1990. augusztus huszonegyedikei dátummal enyém az egyes sorszám. Négy fővel indultunk, és ahogy egyre több lett a feladat, úgy nőtt a létszám is, ma tizennyolcan vagyunk.
Mesél egy sztorit? Vagy inkább kettőt.
Fizikailag az Antall József miniszterelnök urat gyászoló tömeg irányítása volt a legmegterhelőbb. A ceremóniát az akkori igen neves filmrendező, Koltay Gábor irányította, és az Országház kupolatermében állítatta föl a ravatalt. Csütörtök reggel kezdtem a műszakot, este főpróba volt, gyalog kimentünk a temetőbe, aztán gyalog vissza, éjjel fél kettőre értünk be. Reggel hét órától megindult a tömeg, másnap hajnali négy órakor én tereltem ki az utolsó megemlékezőt. Aludtam két órát, majd ébresztő, mert érkeztek a nemzetközi delegációk, Kohl kancellár és a többiek, aztán meg lezajlott maga a temetés. Szombaton este későn értem haza, közel háromszázötvenezer ember mozgását vezényeltük le. Hasonlóan kemény, de pozitívabb apropójú a másik történetem a legelső költségvetési vitáról, ami három nap és két éjszaka tartott megszakítás nélkül. A második éjjelen esett meg, hogy a végletekig elcsigázott pénzügyminiszter, Kupa Mihály intett a személyi titkárának, hogy szomjas. Pár perc múlva a munkatárs egy gyönyörű kristálypohárban két deci viszkit nyújtott át nekem azzal, hogy vigyem be a főnökének. Kértem, hozzon egy nem átlátszó teás csészét, öntse bele a védőitalt, tegyen kistányérra két kockacukrot, egy szelet citromot, kiskanalat, a többit bízza rám. Bementem, Kupa úr szundikált, de amikor a csészéből megérezte az ismerős illatot, felkapta a fejét, mint Borivoje Surdilovic a Forró szél című filmben a kávéra. Mondom neki, „nézze, ha istent ismer, akkor fújja és keverje”. Vette a lapot: keverte, fújta, szürcsölte. Megjegyzem, utóbb megengedte, hogy meséljem ezt a történetet, na, szóval ahogy megyek ki, a honvédelmi miniszter, Für Lajos bácsi odaszól nekem: „Mit hozott maga, olyan büdös van itt, mint a pléhcsárdában!” Mire megszólal a Kuncze Gabi: „Főúr, hat felest a frakciónak!”
