Magával ragadja őt a látvány és az élmény: „Az igazi férfi – mondja a Nemzeti vágta szpíkere -, a lovon érzi magát a legjobban vagy a nő ölében. Ilyenkor az ember végignéz magán, lovon utoljára a katonaságnál ült, a többi privát. A képen különben is, épp Szijjártó Pétert hozzák hintón. Ül fönn a bakon, tarkója a szokottnál is jobban fölgépelve, viszont a zselé, a zselé!, azzal tele a fejbúb. Térdén egy fiúcska, minden valószínűség szerint ifjabb Szijjártó. Amikor idősb Szijártó lelép a bakról, addig az egyik Lázár testvér megfogja a kisfiút. A nép a kordonok mögül néz. A hangulat a hetvenes évek második felének Budapesti Vásár-megnyitóját idézi (BNV). Ünnepi, ámde komoly: jönnek párt- és állami vezetőink, általában egy személyben mindkettő, vidámak, bizakodók, kellőképp lazák. Mögöttük az a semmivel össze nem téveszthető, semmilyen egyéb társasághoz nem hasonlítható kavargó katyvasz, a kísérők: annak idején kitüntetett vállalat igazgatója, kitüntetett vállalatigazgató, kitüntetett kitüntetett, most meg az alkalomhoz illő parádéskocsis, valamilyen márkamenedzser, valamint híres fogathajtó- és földpályázati világbajnok.”
„A cselekvés ugyanaz: ha a minisztériumi ember mosolyog, ők is mosolyognak, de ha a miniszteri ember összevonja szemöldökét, összevonja mind. A közéleti keservek áldozatos átvállalása. A kollektív bú. Annak idején ugyanez a színjáték, csak ballonkabátban.”
Persze ez már másik idő: „Időnként föltűnnek lovasok, nagy a hajsza, nyeregben a magyar vidék legjobbjai. Váltás, és már a magyar éjszakai élet legjobbjai – vágtatnak, mint a szél, amint a riporter mondja, nem egyszerű megülni a lovat, de ők vállalják azt is. Akik vállalják: a magyar celebritás piacvezetői, bele is pusztulnának, ha egyszer nem hívnák őket, hogy vállalhassák a veszélyt – számukra annál nincs nagyobb veszély, mint tévén nézni a saját maguk nélküli vágtát.”
Csak tudnánk, mibe rohanunk ennyire?
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
