Megtaláltuk Magyarország legjövedelmezőbb állását. Tök komolyan.
Ha ön épp munkanélküli, kotorja elő a dugipénzét, ha nincs, kérjen kölcsön, és vegyen gyorsan egy duguláselhárító gépet. Egyszerű konstrukciót kapni kétszázezerért, használt profi szerkezetet mi 423.699 forintos áron leltünk a neten. Ha szerencséje van, plusz iszonytatóan vastag a bőr a képén, egyetlen nap alatt visszanyerheti befektetése árát – onnantól minden nap tiszta haszon.
Állításunkat igazolandó alább egy minapi sztori – leendő duguláselhárítóknak és leendő duguláselhárítottaknak.
Múlt szombaton este délpesti kertvárosi családi házába hívott duguláselhárítókat egy nyugdíjas asszony. A pincében állt a szmötyi, fönt barnás lé hörgött, bugyogott kádból, mosdóból, mosogatóból. Az asszony hirtelenjében a Kisokos nevű ingyenes kiadványt kapta kézbe, abból nézett ki pár hirdetést. Telefonált. Mindenütt arról tájékoztatták, hogy „25 ezer forint az alapdíj, ebben benne van géppel spirálozva az első három méter vezeték teljes keresztmetszetbe’, és minden további méter ára 4 ezer forint plusz áfa”.
Képünk illusztráció
Fotó: MTI
Az asszony végül azt a vállalkozót választotta, aki a következő, szikár szövegű hirdetést jegyezte: „Duguláselhárítás – éjjel-nappal, akár fix díjjal.” És két telefonszám. Ennyi. Se személynév, se cégnév, se székhely. Semmi, ami beazonosíthatóvá, felkereshetővé tenné a csapatot.
Hamarosan két munkás érkezett, és azon nyomban aláírattak egy papírt, melyen a megrendelő tudomásul veszi a szolgáltatás tarifáját.
Az asszony eztán jelezte, hogy dugulás évekkel korábban a pincében, a cső házból kilépő, vízszintes szakaszánál fordult elő, de a munkások közölték, hogy ők csak „föntről” tudnak tisztítani.
Az asszony szemeláttára sorra toldották/tolták be a „hosszabbító egységeket” a szennyvízvezetékbe. Először az „alap” három métert 25 ezerért, ám a dugulás nem szűnt meg. „Asszonyom, mehetünk tovább?” Mit lehet ilyenkor válaszolni? Fizessen ki az ember huszonötöt úgy, hogy semmi nem változik? Szóval tovább. Bement még három méter, háromszor négyezerért, „mehetünk?”, „menjenek”, harminchétezernél tartanak, még három, „mehetünk?”, fut az asszony a pénze után, „menjenek”, és még három, és még három, kattog az agy, van-e ennyi spórolt pénz. Aztán mire a szakik a létező összes szakaszt végigspirálozták, végre ráakadtak a dugulásra, mit ad isten, pont ott, ahol az asszony sejtette a bajt, a pincében.
A munka elvégzéséről formanyomtatványt töltöttek ki, amit az asszonnyal is aláírattak. Tunkolásostul, papírmunkástul körülbelül két órát tartózkodtak a házban, és 109 ezer forint munkadíjat kértek. Amikor az asszony kérdezte, kap-e számlát, azt válaszolták, azt csak „plusz áfa ellenében” adhatnak. Az asszony nem kért számlát. Átadott 110 ezer forintot, s várt vissza egy árva ezrest. Nem kapott, igaz, nem is tette szóvá. „Ebben a hónapban nemhogy zsírra, kenyérrevaló sem lesz” – ennyit sikerült kipréselnie magából. Cserébe meghallgathatta a gyorsan pakoló melósoktól, hogy „ezt a pénzt ám le kell adnunk a központban, mi csak fejenként ezerötszázat kapunk pluszba’ a hétvégi kiszállásért”.
Munkások el, a szagon kívül más nem maradt utánuk. Számla ugye nincs az ügyletről, sőt, bár a két aláírt papír hárompéldányos volt, azokból sem hagytak. Szerencsére a szemben lévő ház biztonsági kamerájának felvételein látszanak ők is meg az autójuk is.
Ha tárcsázzuk a hirdetésben megadott két telefonszám bármelyikét, rendre „Tessék?”, „Igen!”, „Halló!” szóval veszik fel, nem mutatkoznak be.
Az asszony fia (kiről a tisztesség kedvéért el kell áruljuk, azonos e cikk szerzőjével) két nappal a fekál-attak után, hétfő késődélután fölhívta a céget (vagy mit). Mezei kuncsaftot alakítva először az árakról érdeklődött. Neki is ledarálták a „25 ezer forint az alapdíj, ebben benne van géppel spirálozva az első három méter vezeték teljes keresztmetszetbe’” dumát, ám a „minden további méter ára 4 ezer forint plusz áfa” nála már 5 plusz áfára hízott. Férfiember többet bír, ezt gondolhatták róla; kuncsaftunk mintha kissé ki is húzta volna magát büszkeségében.
A kérdezősködés során kiderült, hogy ha egy házban „sok a méter”, és emiatt „brutális” lenne a ceh, akkor „megegyezünk valamiben”. „Százezer forint fölé nem mehet, gondolom” – szólt a kuncsaft. A válasz: „Volt már rá példa, hogy ment.”
A közepesen rafinált beszélgetés e pontján hág a tetőfokára, mikor is a kamukuncsaft felfedi kilétét, majd rákérdez: „Édesanyámnak nem adtak számlát. Azért nem, mert a 109 nettó ár, vagy simán elfelejtették?”
„Hát ez így viszont mindjárt más! – szól némi spéttel a diszpécser (vagy ki). – Fogok kérni egy nevet és címet, visszajelentkezik a kolléga.”
A kuncsaft azt mondja (ha már hülyének nézzük egymást), hogy szüksége van számlára, mert a lakásbiztosítójával kifizettetné a munkadíjat. Konkretizáló kérdéssel próbálkozik: „Számlához ugye plusz áfáért fogok jutni önöktől?” A szépségdíjas válasz: „Hát ez általában mindig így működik.” További pontosítás: „Száztízezer volt az összeg… plusz áfa, tehát 30 ezer forinttal kell számolnom ahhoz, hogy a számlát megkapjam?” A diszpécser gondolkodik, és végre felvillan agyában a sablonválasz: „Nézze, nem bocsátkoznék ilyen dolgokba, jó? Szeretném tudni egyébként, hogy egyáltalán én voltam-e dolgozni. Minden esetben hagyok áfás számlát az elvégzett munka után.”
Majd kéri, beszéljenek másnap reggel nyolckor telefonon.
Nem bírja ki addig, hiszen már két óra múlva telefonál, rejtett számról. Nevét most sem említi, de a kuncsaft határozott kérésére kénytelen bemutatkozni (nevezzük őt, mondjuk, Kalmár Zoltánnak), s jelzi, másnap, kedden sajnos nem ér rá. „Szerda vagy csütörtök, ha tudnánk találkozni személyesen, az jó volna.” „Mégis mit kéne megbeszélnünk személyesen?” „Hát, amiről szó volt a telefonba’… Emlékszik, hogy két órával ezelőtt beszéltünk, kedves uram?” „Teljes mértékben. Kell vinnem 30 ezret a számlára, vagy miért…” Diszpécser közbevág: „Kedves uram, minden egyebet személyesen szeretnék megbeszélni, jó?”
Jó.
„Maradjunk annyiban, hogy szerda 8 óra és fél 9 tájékában, vagy háromnegyed kilenckor felhívom, hogy éppen hol vagyok, és hol találkozzunk, valahol összefutunk a környéken, és akkor nem kell sokat kocsikázni adott esetben, jó úgy?”
Lehet ennek ellentmondani, adott esetben?
Kuncsaft szerda reggel vár a „környéken”, elmúlik 8, elmúlik fél 9, elmúlik háromnegyed is, illan 9 óra. Végül 9.05-kor a kuncsaft hívja a hirdetéses számot, ismeretlen hang a vonal túloldalán, egy másik „diszpécser”, igen, tud a „dologról”, utánanéz, öt perc türelmet kér.
9.18-kor egy munkás jelentkezik telefonon, rejtett számról. „A duguláselhárítástól vagyok, a főnököm mondta, hogy a számlamásolat miatt találkoznunk kellene.” Kuncsaft jelzi, hogy neki egyrészt Kalmár Zoltánnal van találkozója, másrészt számlamásolattal nem tud mit kezdeni, neki, pontosabban a biztosítójának eredeti kell.
Munkás időt kér, 9.21, a kuncsaft ismét a telefonál a duguláselhárító központnak. „Tessék!” – veszi fel egy hétfőről ismerős hang. A kuncsaft zanzázza a történetét, a diszpécser meghallgatja, majd kéri a „duguláselhárítás címét”, hogy „utánanézzen”: „Egy öt percet, ha vár, kinyomozom, és felhívja önt az illetékes.”
9.30-kor rejtett szám csöng, ismét a diszpécser: „Jó napot kívánok, utánajártam a dolgoknak…” Kuncsaft gyanút fog, közbevág: „Szabad tudnom a nevét?” „…Kalmár Zoltán vagyok.” „Önnel beszéltem az előbb is?” „Igen.” „Ezek szerint hétfőn is önnel beszéltem?” „…Nem.” „Hétfőn is ezen a néven mutatkozott be nekem valaki.” „Az lehet.” „Aha. Akkor az valaki más volt ugyanezen a néven?” „Igen.” „Mindenkit így hívnak önöknél ezek szerint.” „Ühüm.”
Derék Parti Nagy Lajosnak is fel kéne magát szívni, de nagyon, hogy ilyen abszurd dialógot rajzoljon; már ezért megérte, de haladjunk csak. Illetve, ha már intermezzózunk, hadd kérdezzük az Olvasót: Mi a fenét tennének ilyenkor a kuncsaft helyében? Ér üvöltve büdösbunkózni? Picsába elküldeni, lófaszozni? Vagy eleve erre megy ki a játék, hogy aztán sértődötten lecsaphassa diszpécserünk a telót?
A mi kuncsaftunk erőt vett magán, nem kiabált.
Kalmár Zoltán felajánja, hogy szívesen küld valamelyik kollégájával „egy, az eredetivel tökéletesen megegyező számlamásolatot”. Mire a kuncsaft neki is jelzi, hogy „az nem jó a biztosítónak”. „De azt el kell fogadnia a biztosítónak.” „De nem fogadja el. Nekem az eredetire van szükségem.”
Váltás Kalmárnál.
„Az eredetit a kollégám ott hagyta az ön édesanyjánál.” „Ön is tudja, hogy nem hagyott ott számlát.” „Kedves uram, így nem fogunk dűlőre jutni: én állítok valamit, ön állítja az ellenkezőjét.” „Beszélt ön azzal a kollégájával, aki a helyszínen járt?” „Igen.” „És ő azt mondja, hagyott ott számlát 109 ezer forintról?” „Igen.” „Akkor az ön kollégája hazudik.” „Mivelhogy én nem voltam ott, nem fogom tudni eldönteni. Rendben? Most leteszem a telefont, uram, próbálok önnek ebben az ügyben segíteni, vissza fogom hívni.” „Ez a mai napon meg fog történni?” „Természetesen, uram.”
Természetesen nem szól vissza a „mai napon”. Másnap sem.
A kuncsaft a beszélgetés során többször is kéri a diszpécsert, árulja el duguláselhárító cégének nevét, címét, valamint a cégvezető nevét. A diszpécser mindannyiszor visszautasítja, és javasolja: vegye át a számlamásolatot, azon olvashatja majd a vállalkozás adatait.
Pusztán telefonszám alapján a szolgáltató nem adhatja ki az előfizető egyéb adatait, a kuncsaftnak valahogy mégis sikerül adatot halásznia. Ha minden igaz: az általa tárcsázott számok egyike felszámolás alatt álló, egykor évi közel háromszázmillió forintos forgalmat bonyolító céghez vezetnek, és egy Budapest tizenharmadik kerületi házban csöng. A hirdetésben szereplő számok amúgy más netes és nyomtatott önreklámok alatt is fellelhetők, víz-, gázszerelés, ilyesmi (ezeknél cégnevet is megadnak diszpécser gazdái), vagyis széles a portfólió.
A kuncsaft, ha ő lenne a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság, pláne, ha ő lenne az adóhivatal, fellapozná a Kisokost, és megtalálná, megkavarná a diszpécsert. Meg persze mindazt a szart, ami mögötte (körötte, benne) van.
