Aki látta, Orbán tanár úr hogyan csuklózta le minisztereit a júniusi, fehér inges, rövidujjas, Fertődre kihelyezett kormányülésen, tutira kapiskálja a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Aki meg nem látta, kattintson ide, s fogadja be legalább az első öt-hat percet a videóból, borzongató.
Megvolt?
A felvételen 2.10 körül esik szó jelen riportunk tárgyáról, a fertődi Porpáczy Aladár kertészeti szakközépiskoláról. Az intézmény hatvan éve működik az Esterházy-kastély nyugati szárnyában, a közelmúltban azonban úgy döntött a politikai szeszély, hogy nincs helye közoktatásnak a barokk-rokokó falak között. Mielőtt keresnénk a választ a miértre, maradjunk még kicsit a kormányülésnél, ahol elsőként a kastély renoválásáért felelős kormánybiztos, Zumbok Ferenc kapott szót a miniszterelnöktől.
Fotók: Berecz Valter
Ahogy láttuk is, amikor Zumbok a kilakoltatásához ért mondandójában, Orbán közbeszólt: „Egy pillanat. Bocsáss meg. És hová költöznek a diákok?” Zumbok: „Egyelőre beköltöznek egy olyan épületbe, amit ideiglenesen tudnak használni… Ötszázhuszonöt-millió forintot elkülönített a kormányzat az új iskola építésére.” Orbán: „Tehát meg van oldva az iskola működése?” Zumbok: „Meg van oldva. Megnyugtató módon meg van oldva az iskola sorsa.”
Na most az a helyzet, hogy nincs megoldva.
Egyrészt nincs ötszázhuszonöt-millió, csupán kétszázötvenkét-millió. Másrészt az új épületnek, ahová elvileg egy tanévnyi átmeneti időszak után költözne a Porpáczy, nyoma sincs, terv nem készült, helyszín sincs kijelölve. Sőt a kormányülés időpontjában még azt sem lehetett tudni, az iskola hol húzza ki az átmeneti időszakot.
Összegezve: bele lett kamuzva a miniszterelnök szemibe. Megnyugtató módon.
Egy fertődi barátunk meséli, a városba látogató kormánytagoknak fogalmuk sem volt arról, hogy a Porpáczy „nem tízfős tanfolyam”, hanem háromszáz diákot oktató intézmény. Azután tán a helyszínre érkezve kaphattak némi infót – ez sejthető a miniszterelnöki dupla rákérdezés mögött.
Most mi vagyunk Fertődön. Aki szereti, ha aranyozzák az aranyozott aranyat, s az így nyert tárgyakat falra rögzítik, az jó helyen jár. Aki nem szereti az ilyet – az is. A kastély tényleg lenyűgöző. Verőfényes udvart ölel az épület, turistamenet alatt szikrázik a murva, németek sarkában japánok, mögöttük franciák, szlovákok, amcsik, taljánok; hetven perc tárlatvezetés, aztán kávé, almafröccs, séta, komplett kirándulás.
Nézzük, ahogy az iskolát kitagadó szárny erkélyéről motoros emelővel adogatják le az utolsó tanári székeket. Hívjuk az igazgató asszony mobilját, felveszi, jelezzük, bemennénk, mondja, nem lehet, kérjük, legalább a névadó gipszportréját hadd fotózzuk, azt sem lehet, akkor hadd kérdezzünk párat, azt sem lehet, akkor hadd… Leteszi. Fölköszönünk az erkélyre illedelmesen, ’napot, ez a válasz, eláruljuk, miért jöttünk, fotósunk fotóz, „kihívom a rendőrséget, lemegyek, elveszem a gépedet, személyiségi jogom van”, ezt hörgi ránk egy tanerő az ég felől, a nemzeti trikolór és a kék-sárga uniós zászló közül, reméljük, nem ő a magyaros. Lefotózzuk. A homlokzaton angyalkák kacagnak, alant vízköpő sárkányt öl kőhérosz, mámorosodunk.
A múzeumban keresünk enyhet, és keresünk hozzá ottani főnököt is. Enyh van, főnök nincs, de még csak főnökhelyettest sem lelünk, pedig kérdeznénk a gigászi kastélyfelújítás részleteiről: mire mennyi ment el, hány munkaóra pergett le, hány pályázat íródott, hány kiló arany füstölődött, miért matt, s miért nem Esterházy-sárga a kastély, ilyeneket. Annyit azért így is tudunk, hogy a forrás döntő többségét Brüsszel tolta Fertődre. Ahogy miniszterelnökünk mondaná: „Mert ez jár nekünk.”
Nekünk is jár valami, konkrétan remek maszek tárlatvezetés, másodéves egyetemista tartja, épp szakmai gyakorlatát tölti Fertődön, köszönet érte. Tőle tudjuk (meg a Wikipédiáról), hogy Esterházy „Fényes” Miklós a tizenhetedik században egy régi vadászkastélyt újraálmodva építtette a magyar Versailles-ként emlegetett kastélyt. Több évtizeden át élt, alkotott itt Joseph Haydn, s 1773-ban megfordult e helyt maga Mária Terézia. A császárnő hálószobáját állítólag 1945-ig érintetlenül őrizte meg az utókor. A második világháború alatt előbb a németek használták főhadiszállásnak (igen, a hálószobát, meg persze a körülötte lévő teljes épületet), aztán a szovjetek rendeztek be benne hadikórházat. Utóbbi nyomát az ápoltak gyermeki ceruzarajzai (fa, ház, repcsi) őrzik a falon – az alkotásokra egy későbbi meszelés levakarásakor bukkantak a restaurátorok.
Van itt végtelen tükörszoba (két, csupadísz foncsoros üveg szembefordítva), grandióz óragyűjtemény, többtonnányi kályhakollekció, bábszínház, minioperaház. Sőt még kínai szoba is, ahol húsz távol-keleti lakkozott fatábla adja a falburkolatot. „Egy tábla ára száz tehén volt, egy tehén tíz aranyforintot ért akkoriban” – szól kísérőnk, és mi azt hisszük, ez valami szöveges feladat lesz, mondjuk azzal a kézenfekvő kérdéssel a végén, hogy „no, akkor egy tábla hány aranyforintba került”, de szerencsésen elmarad a matekvizsga.
Odakint a kertben se rossz. Csak annyit mondunk, kellett körző és vonalzó a tervezéséhez. Meg még annyit is mondunk, hogy a sugárirányban futó sövényes utak a távolba, pontosabban kápolnákba, szobrokba vesznek. Itt tuja, ott fenyő, amott cser, hárs, vadgesztenye, mocsárciprus. Gyűjtőknek: a szökőkutakat egykor saját víztorony táplálta, ahová az elektromosság előtti időkben ”lóvontatta” szivattyú emelte a vizet.
Na, e kis népművelés után ejtsünk szót a szakközép névadójáról, Porpáczy Aladárról, jó történet az övé. Kertészinasként került a múlt század húszas éveiben a kastélyba, elvégzett minden iskolát, amit csak lehetett a zöld szakmában, kitanulta a növénynemesítést és a gyümölcstermesztést, majd vezette a kastély kertészetét. 1945-ben kísérleti telepet szervezett, a következő évben az ő irányításával alakult meg a mezőgazdasági szakiskola. A tudományos akadémia tagja lett, országgyűlési képviselő, egyetemen tanított, Kossuth-díjat kapott, Munka Érdemrendet, arany fokozatot, cserébe világhírre vitte a fertődi kutatóintézetet. Akinek ma körte- vagy diófa áll a kertjében, netán szamócája, málnája nő, valószínűleg Ali bácsit dicsérheti a termésért.
Már kortársai is jelentős pedagógusnak tartották Porpáczy Aladárt, olyanok kerültek ki a keze alól, mint Bálint gazda és Pozsgay Imre (hogy a szakmának és az emlegetett Nemzeti Együttműködés Rendszerének is tegyünk egy-egy gesztust). Mi most egy harmadik tanítvánnyal, Kisberki Ferenccel szörpözünk egyet a belső udvar kávézójában. Az ő sztorija se rossz. Kisberki úr a minap ment nyugdíjba, huszonévet húzott le a Porpáczy szakközépben, igazgatóhelyettes volt, amikor pár éve leépítette őt a mostani vezetés. Tanított aztán is, plusz közélt, most éppen alpolgármester, függetlenként jutott a testületbe.
Gépész, 1975-ben került ide, a kastélyban lakott és kutatott. A „bogyósok gépesítése” az ő szakterülete, s most ne motoros málnára tessenek gondolni, hanem például olyan, traktorra szerelt masinára, ami megrázza a bokrot, és felfogja az aláhulló gurulóst.
Feri bácsi 1985-ben állt be tanítani, imádta. Meséli, virult a kertészképzés, még magyar-osztrák közös osztály is indult, az odajárók a határon túl abszolválhatták gyakorlati idejüket. Aztán a fenntartó 2009-ben összevonta a Porpáczyt egy élelmiszeripari középiskolával, és a mérsékelten innovatív Győr-Moson-Sopron Megyei Önkormányzat Általános Művelődési Központja nevet ragasztotta az intézményre.
Nincs se helyünk, se elég infónk elemezni, miért, de tény, csökkent a kertészképzés népszerűsége. Mi több, az államnak eszébe jutott, hogy a Szépművészetiből visszatelepítené ide a még a világháború elől a fővárosba menekített Esterházy-képtárat – e szándék nőtt akkorára, hogy a lassan befejeződő, máig ötezermillió forintot felemésztő kastélyfelújítás vesztese az iskola legyen.
Amúgy indokolható döntés, legyen múzeum az, ami múzeumnak való, s tanuljanak a diákok olyan helyen, ami oktatásra lett kitalálva. A gond az, hogy miközben röpültek az uniós százmilliók puttókra, freskókra (helyesen), a kortársak (a diákok) sorsa, úgy tetszik, senkit sem foglalkoztatott eléggé. Így most lehet kapkodni, hadoválni miniszterelnöki kérdésre, lehet fóliasátor alá hordani a tantermi padokat (komolyan!), lehet rémülten kiüríteni egy közeli általánost az utolsó pillanatban a középiskolásoknak (a nyolcadikosok azért maradnak, szép mix lesz). Aztán szeptemberben lehet majd mentegetőzni az apukák-anyukák előtt, lehet azt füllenteni az első szülői értekezleteken, hogy „a következő tanév remélhetően már a vadonatúj épületben kezdődik”, s május felé lehet majd sajnálkozni, hogy „csúszott a helykijelölés, csúsztak a tervek, csúszott a jég, ja, és csúszott a pénz”.
Orbán úgyse fog emlékezni már a fertődi kérdésére: „Tehát meg van oldva az iskola működése?”
