Kevesen tudják, hogy a Székelyföldi Verstábor magja Székesfehérváron kelt. Három évvel ezelőtt született a gondolat, hogy azok a fiatal emberek, akiket még érdekel a nyelv, találkozzanak azzal a közeggel, ahol még a gyökerekből táplálkoznak. A magyar nyelvnek kevés ilyen talaja van: Székely- és Csángóföld az. Versmondó, rosszabb esetben szavaló versenyeket rendeznek országszerte, de a kitüntető díjak után lehúzzák a rolót, s a versmondók – esetleg szavalók (sic) – élményeiket elviszik haza, sokszor némaságba csomagolva. Ezért rendeztek 2010-ben olyan versmondó versenyt, ahol a versenyzőknek meghirdették, hogy a magyar nyelv ősi környezetével találkozhatnak. Ezeket a lányokat, srácokat elvitték Csíkcsomortánba, ahol gardonnal, ízes magyar szóval, határtalan kedvvel és élni akarással fogadtak. Ismeretlen helyen lettek ők úgy otthon, hogy azóta is arra a földre vágynak.
Ennek a fehérvári csírahajtásnak köszönhető a szárbaszökkent Székelyföldi Verstábor, ahova idén már nemcsak Fehérvárról, de Pécsről, Veszprémből, Szolnokról, Budapestről érkeznek rajongók. A jelenleg is zajló táborhoz szegődtek a csíki Hidegség és Tusnád tehetségei.
Fogalma sincs az olvasónak, mit veszít azzal, hogy csak olvasó. Itt tömör élménybombává sűrűsödik a magyarság, nem valamilyen háborgó nemzetté. Ez az ízesen kimondott szóban, a purutyka ízében, a hegedű könnyes kacajában, a hegyi éjszakák hideg súlyában, a százszor eltaposott tudat táncos újraéledésében érhető tetten!
A Székelyföldi Verstábor fogta magát, és harmadik alkalommal összefogó esemény lett, Székelyföld ég, és még mi jön a következő napokban…
