Sziveri János 1954-ben született a vajdasági Muzslyán. Mostarban és Nagybecskereken járt középiskolába, majd Újvidéken tanult az egyetem bölcsészettudományi karán a magyar nyelv és irodalmi tanszéken. 1978-ban Sinkó-díjat kapott. 1980-83 -ban az Új Symposion című folyóiratot szerkesztette. 1985 -ben került a Szabadkai Népszínházhoz dramaturgnak. Szájbarágás című verseskötetéért 1988-ban neki ítélték a Vajdasági Írószövetség évi díját. 1990-ben, 36 évesen halt meg Budapesten rákban. Emlékének ápolására barátai a magyar irodalom legjobb teljesítményeinek támogatására Sziveri János – díjat alapítottak.
Táborosi Margaréta, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház ifjú rendezője, Az ember komédiája címmel dolgozta fel a költő életművét. A darabot szombat este mutatták be a szegedi nemzetközi színházi találkozón. A rendezővel a darabról és a költőről beszélgettünk.
Sziveri Jánosnak értelmiségi körökben Szegeden is legalább akkora legendája van, mint Vajdaságban. Ön szerint hogyan fogadta a szegedi közönség a darabot?
„Nagyon jól, érződött, hogy fogják a darabot, a nézőknek lejött a történetmesélés szála.”
Rengeteg hang-, videofelvételt írott dokumentumot használtak fel az előadás elkészítéséhez. Miért volt ez fontos?
„Mert Sziverinek nem pusztán a verseiből, az életéből szerettem volna ihletett meríteni. Ugyanis utóbbi volt rám a legnagyobb hatással. Volt is egy konferencia a közelmúltban Szegeden Sziveri emlékére, ahol kortárs költőtársaival is beszélgethettünk. Ez is erősítette a munkánkat. Az előadás történetmesélése igyekszik azt az életérzést is megjeleníteni, ami Sziveriben tombolt.”
Milyen személyiségkép bontakozott ki Önök előtt a munka során?
„Sziveri nehéz, karakán, kemény, „nem megadom magam” ember lehetett. A darabban van egy jelenet, amikor a költőt ellenségei lúdtollakkkal, az írás szimbólumaival leszúrják, amelyek aztán angyalszárnyakat formáznak. Állítólag ezt Sziveri egyszer meg is csinálta egy estjén. Ugyanakkor a vagánysága, szikessége, ércessége mellett egy nagyon pontos, precíz költőt is megismertünk, akinek egy fölös szó sem fordul elő a szövegeiben.”
Mennyi maradt az előadásban a rengeteg felhasznált szövegből?
“Körülbelül egy tucat, mert csak ismételtük volna önmagunkat. Ugyanis Sziveri az emberi félelmekről, gyarlóságról, árulásról szinte minden versében ír. A darab végén megjelenik a rákbetegsége, és a halála is.”
Mindez groteszkül, iróniával, hiszen a saját holttestét tolja be, mécseseket gyújt rajta, majd rágyújt egy cigarettára.
„Igen, mert ő is így gondolt a halálra. Nem akartuk sajnálni őt, inkább összekacsintani vele.”
Ön szerint mennyire él az emberek emlékezetében Sziveri?
„Szerintem nem kellőképpen, a szegedi konferencia is ezt bizonyította. Érdekes az ő megítélése. Most azt sem tudjuk, hogy a vajdasági, vagy az egyetemes magyar irodalom része. Ugyanakkor az anekdoták róla ha egy szűk csoportban is, de éltetik őt. Én abban bízom, hogy az előadás hatására újra elkezdik olvasni és foglalkozni vele.”
