A lap úgy tudja, a több száz oldalas dokumentumot a hazai szakemberek már tanulmányozzák, várhatóan ősszel ülnek össze a két ország szakértői, hogy megvitassák annak tartalmát. Magyarország már hat éve átadta Szlovákiának értékelésre saját, a Duna jövőjéről szóló hatástanulmányát. Szakértők szerint Pozsony taktikája az időhúzáson alapul, hisz addig tudják a Duna vízhozamának a mintegy 80 százalékát zavartalanul hasznosítani a bősi erőműben, amíg nem születik újabb alku a víz, illetve a megtermelt áram megosztásáról. Az új megállapodás pedig – a nemzetközi jogi normák betartása esetén – csak a jelenleginél kedvezőtlenebb lehet Szlovákia számára – állítják hozzáértők.
Szlovák adósságok
A tét százmilliárdos nagyságrendű, mert az erőmű 1993 óta állít elő áramot, de abból még egyáltalán nem kapott Magyarország, így a két állam közötti elszámolásnál jelentős összeg lesz a Szlovákia által át nem adott energia ellentételezése. Hazánkat a vízhozamból is jóval nagyobb hányad illetné meg, de Szlovákia a visszatartott vizet energiatermelésre hasznosítja, mivel egyes szakértők szerint drámaian csökkenne az erőmű hatékonysága, ha hazánk megkapná a vízhozam ránk eső részét.
A Népszava értesülései szerint magyar részről felvetődött, hogy ne kössünk úgynevezett nullszaldós kárrendezési egyezséget, hanem fizettessük meg Szlovákiával az évről-évre duzzadó kárunkat, amely egyebek mellett az elégtelen vízátadásból, és az áramszállítások elmaradásából fakad. Így Pozsony is érdekeltté válna a vita mihamarabbi rendezésében. A vita jelentősen akadályozza a magyarországi Duna-szakasz hasznosítását. Túlsúlyba kerültek a környezetvédelmi szempontok, így nem épülhetnek vízerőművek a folyón és bármilyen egyéb beavatkozás a “zöldek” heves reakcióját váltja ki, még akkor is, ha csupán mederkarbantartásról van szó – állítják a lap által megkérdezett szakemberek.
Hozzáértők azt is megjegyezték: a meder rehabilitációjának (például kotrás) hiánya miatt a Duna magyarországi szakaszán az év egyharmadában korlátozott a folyami áruszállítás. Ennek következtében pedig a magyar gabona szállítási költsége tonnánként 20-30 euróval magasabb az uniós referenciaértéknél. Ezen új flotta építésével, a folyó hajózhatóbbá tételével és újabb kikötők építésével lehetne segíteni – vélik szakértők. Szerintük segíthetett volna a mostani rekordnagyságú dunai árvíz kezelésében, ha az eredeti bős-nagymarosi vízlépcsőtervekben szereplő, már megépített, de használaton kívül lévő dunakiliti tározót fel lehetett volna tölteni, irányíthatóbb lett volna az árhullám levonulása.
Jobbik: vízlépcsőkkel csökkentsék az árvízi károkat
Az ellenzéki párt szerint dunai vízlépcsők építésével vagy a bős-nagymarosi erőmű helyzetének kompromisszumos rendezésével évente milliárdos aszály-, illetve árvízi kártól lehetne megmenteni Magyarországot. Kepli Lajos néhány napja szomorúnak nevezte, hogy ezt éppen az illetékes államtitkár nem látja így, ezért a Jobbik szakmai vitát kezdeményez Illés Zoltánnal, illetve ennek elutasítása esetén kérni fogja a környezetügyekért felelős államtitkár leváltását.
A jobbikos képviselő emlékeztetett rá: Illés Zoltán 16 éve – a hágai ítélet óta – tevékenyen részt vesz abban, hogy ne rendeződjön a bős-nagymarosi erőmű Szlovákiával közös használatának kérdése. Az ellenzéki párt szerint egy kompromisszumos megoldással Magyarország hozzájuthatna az ott termelt árammennyiség feléhez, milliárdokat spórolhatna az aszály és az árvíz okozta károk csökkentésével.
A Jobbik három dunai és egy tiszai vízlépcsőt, illetve duzzasztót, valamint a két folyót összekötő, hajózásra és öntözésre is szolgáló csatornát építene. Ezeken ugyanis adott esetben az árhullámok jelentős részét le lehetne vezetni, víztározókban lehetne tartani az árvizeket követő aszályok csökkentésére. Ez a terv ráadásul csaknem százezer tartós munkahelyet teremtene az országnak.
Kepli Lajos elmondta: ezen érvek mentén levélben szakmai vitára hívja Illés Zoltán államtitkárt. Hangsúlyozta: ha Illés Zoltán nem áll ki a vitára, akkor felszólítják Fazekas Sándor vidékfejlesztési minisztert, illetve Orbán Viktor miniszterelnököt, hogy nevezzenek ki új szakembert Illés Zoltán helyett.
A téma júniusban szerepelt a parlamenti környezetvédelmi bizottsági ülésen is, ahol Székely László – a bősi vízlépcső ügyében illetékes – miniszteri biztos számolt be a tárgyalásokról.
A Figyelő akkor azt írta, Magyarország nem kap pénzt, de az elterelt Dunából 50 százaléknyi vízhez jut a jelenlegi 15 százaléknyi helyett. Az informális megállapodás után már csak formálisan kell rögzíteni a két kormánynak a megegyezést. Fel kell hatalmazni a tárgyalófeleket, hogy a részletekről megállapodjanak. A lap néhány héttel korábbi értesülései szerint a felhatalmazás azonban egyelőre nincs napirenden a magyar kormánynál, mert a „közeledési folyamat elején vagyunk”.
Egy kis történelem
1989. május 13-án függesztette fel a magyar kormány a bős-nagymarosi vízerőmű-beruházás munkálatait. A Duna vízi energiájának hasznosítására már az 1950-es évek elején születtek elképzelések, végül a szocialista országok közös gazdasági szervezete, a KGST 1956-ban hozott határozatot a Pozsonytól a Fekete-tengerig húzódó Duna-szakasz energetikai célú hasznosításáról, hidroelektromos erőmű létrehozásáról. A vízlépcső kérdése 1963-ban került újra elő, amikor Magyarország és Csehszlovákia közös beruházási program kidolgozásában állapodott meg.
Csak az energiaigény 2-3 százalékát hozta volna
A cél kezdetben inkább a hajózás javítása volt, de az 1970-es évek olajválságának hatására felértékelődött a vízierőművek szerepe. Így merült fel egy Dunakilitinél megépítendő gát gondolata, amely Pozsony alatt 60 négyzetkilométer nagyságú tározótavat duzzasztana vissza. Ebből csehszlovák területre egy 30 kilométer hosszú mesterséges csatorna ágazna ki, amelyre Bősnél (Gabcikovo) erőmű épülne. Az erőművön naponta kétszer átengedett víz egyrészt áramot termelne, másrészt a Duna magyar-szlovák határszakaszán árhullámot okozna, amelyet 120 kilométerrel lejjebb Nagymarosnál egy másik duzzasztó mérsékelne és folyamatos üzemmódban termelné az áramot. A tervezet szerint Dunakilitinél a víz 2 százaléka folyt volna a Duna eredeti medrében, 98 százalék mesterséges csatornában, a vízlépcsőrendszer a két ország energiaigényének 2-3 százalékát elégítette volna ki.
Magyarország és Csehszlovákia 1977. szeptember 16-án kötötte meg az államközi szerződést a bős-nagymarosi vízlépcső megvalósításáról és üzemeltetéséről, valamint az építkezés során történő kölcsönös segítségnyújtásról. A megállapodás szerint a létesítmények 38 százalékban Magyarországon, 62 százalékban Csehszlovákiában helyezkednek el, az elkészült beruházás 50-50 százalékban közös tulajdon. A dokumentum rögzítette a termelt villamos energiából való részesedés mértékét is.
Tízezrek követelték a leállítást
Az 1980-as évek elején Magyarországon felerősödtek az erőművel kapcsolatban a kétkedő hangok, ezek főleg gazdasági és környezetvédelmi érveket hangoztattak, így féltették a magyarországi ivóvízbázist, a vizes ökoszisztémát és tartottak a budapesti dunai kutak károsodásától. 1984. augusztus 1-jén megalakult a Duna-kör elnevezésű civilszervezet, amely célul tűzte ki a vízlépcsőrendszer megépítésének megakadályozását, valamint az emberek felvilágosítását az építkezés igazi kárairól.
A szervezet tagjai nyilvános vitákat és tiltakozó akciókat szerveztek, céljaikat 1984 végére már mintegy tízezren támogatták aláírásukkal. 1988. április 24-én a környezetvédők tiltakozó felvonulást rendeztek a Duna-parton Visegrádtól Esztergomig, fél évvel később, szeptember 12-én pedig több tízezer ember tiltakozott az Országház előtt az építkezés természetromboló hatásai ellen.
A tüntetések ellenére az Országgyűlés 1988. október 7-én – felállással szavazva – az építkezés folytatása mellett döntött. A kedélyek azonban nem csitultak, s amikor 1989 tavaszára mintegy 160 ezer, népszavazást követelő aláírás gyűlt össze, május 13-án Németh Miklós kormánya felfüggesztette a munkálatokat.
Csehszlovákia nem ismerte el
A közvélemény szemében az idejétmúlt gazdasági modell és működésképtelen döntésfolyamat szimbólumává lett építkezés felfüggesztését 1989. október 31-én az Országgyűlés is jóváhagyta, majd az Antall-kormány 1992. május 7-én felbontotta az 1977-es államközi szerződést.
Ezt sem Csehszlovákia, sem annak kettéválása után a jogutód Szlovákia nem ismerte el, s tovább folytatták a munkálatokat. 1992. október 25-én az úgynevezett C-variáns keretében végrehajtották a mederáttöltést, ettől kezdve a Duna (és így a hajózás is) mesterséges mederben, szlovák területen folyik. A magyar oldalon Nagymarosnál 1995-re fejeződött be a körgát elbontása, a Szigetközben pedig ideiglenes megoldásként fenékküszöb építése után jut víz a kiszáradó területekre az Öreg-Dunából.
A magyar és a szlovák fél a vitás kérdések miatt a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, amely 1997. szeptember 25-én kihirdetett ítéletében mind a folyó elterelését, mind a vízlépcsőszerződés felbontását jogtalan cselekménynek minősítette, amiért mindkét felet kárpótlás illeti meg.
Szlovákiának tudomásul kellett vennie, hogy a nagymarosi vízlépcső nem épül meg, Magyarországnak pedig azt, hogy a bősi erőmű továbbra is működik. Az ítélet azt is kimondta: gondoskodni kell arról, hogy a Duna főágába és mellékágába elegendő víz jusson, ami biztosítja a természeti rend megőrzését. Az ítélet végrehajtásáról szóló ideiglenes megállapodásról a tárgyalások eddig nem vezettek eredményre.
