London. Húsz évvel ezelőtt – bár megnyíltak már a határok – inkább csak álmodoztunk arról, hogy elutazzunk a britek fővárosába. Oda, ahol II. Erzsébet próbálgatja szebbnél szebb kalapjait, medvekucsmás testőrök őrzik a királyi palotát, és olyan szépen mosolyog Diana hercegnő. Szegény Diana mosolya már nem csábít ugyan, de London „lesüllyedt” azon városok közé, ahova – kis túlzással – már úgy járnak a magyarok, mintha csak Kiskunlacházára, netán Túrkevére kéne utazniuk. Sőt: minden kockázat nélkül állíthatom: az előbb említett két magyar településre talán ötven év alatt nem látogat annyi idegen magyar földről, mint a Temze-parti metropoliszba.
10 millió lakos 30 millió turista
Megyünk, mert London gyönyörű. Megyünk, mert London a 10 millió lakosával az unió legnagyobb városa, a világ egyik kereskedelmi, oktatási, szórakoztatóipari, divat, turisztikai és közlekedési központja, ahova évente közel 30 millió turista látogat el. És egy ilyen helyet látni kell. Pontosabban: meg kell nézni – többek között – a Westminster apátságot, a Buckinham-palotát, fel kell ülni a London Eye-ra, át kell sétálni a Tower Bridge-en. És még ott a Piccadilly Circus, a Trafalgar tér, a Szent Pál Székesegyház, a British Museum. A fapados repülők korában pedig egy ilyen kirándulás már nem olyan drága, mint sokan hiszik.
Persze a Londonba látogatót nem csupán a múlt csodás emlékei kápráztatják el. Hanem az a dinamizmus is, ahogy a város lüktet, fejlődik, terjeszkedik. A London Eye névre elkeresztelt óriáskerékről hatalmas daruk tucatjait látni, és sejthető: egyik sem kiállítási tárgy. Dolgoznak keményen azon, hogy az egykori világbirodalom fővárosa még szebb, még vonzóbb, még gazdagabb legyen. És jól végzik munkájukat. A múlt század végén, első látogatásom idején még alig-alig találkoztam amerikai mintájú csilivili üveg-beton-fém és ki tudja miből készült felhőkarcolókkal. Ma már ezek éppen úgy London részei, mint azok a kis utcák, ahol a hagyományos kétszintes sorházak állnak.
300 nyelvet beszélnek
Soroljam még a látnivalókat? De hát nem útikönyvet szeretnék írni, hanem élménybeszámolót. Például elmondani azt: hiába ezernyi csoda a város központjában, bizton állítom: aki nem látogat el London külső körzeteibe, mondjuk a West Hambe, az soha nem érzi meg azt a hangulatot, ami csak és kizárólag London sajátja. Egy felmérés szerint csak a város területén 300 nyelvet beszélnek, de azt már aligha tudná kimutatni statisztikus, egy nap hány nép asszonya és férfija száll fel Európa legnagyobb metróhálózatán a kocsikba, hogy ha kell, akár órákat is utazzon a munkahelyére és vissza.
És ez a 300 nyelvet beszélő sokaság, valljuk be őszintén, nem a Harrods áruház körüli utcákban bérel lakásokat. Pedig nekik sem tilos, „csupán” le kell pakolni úgy 10 ezer fontot (nem több ez 3,5 millió forintnál) egy havi bérre, és már lehet is beköltözni.
Az ötödik legnagyobb magyar város
Vélhetően sokan álmodoznak arról, hogy egyszer ezt is megengedhetik maguknak, de most sokkal jellemzőbb, hogy egy külvárosi házban bérelnek maguknak egy-egy szobát, és bizony ezért is – a magyar viszonyokhoz képest – hatalmas összeget kell kifizetniük. De megteszik, mert London nem csupán világváros, hanem az ígéret földje is lett, mióta Kelet-Európa számos országa belépett az unióba.
Jonathan Knott, brit nagykövet egy magyar internetes újságnak adott interjúban arról beszélt, London ma a világ ötödik legnagyobb magyar városa lehet az ott élő magyarok száma alapján. Nagyot nem tévedhet Knott úr, mert hivatalos adatok szerint 2007 és 2010 között évente 12-15 ezer, tavaly több mint 17 ezer magyar kért hivatalos munkavégzéshez adószámot, de 2004-2006 között is évi öt és tízezer között volt a Londontól – ha nem is csodát – de biztos megélhetést remélő magyarok száma. De ennél is többen érkeztek Lengyelországból, Romániából, hogy csak két országot említsek a nagy „londonvádorlási” hullám kapcsán.
Diplomások a konyhában
Pedig London nem adja ingyen a jó életet. A gondtalant meg pénzért sem kínálja. Mint megtudtam: jól fizető munkát korántsem olyan könnyű találni, mint azt itthon híresztelik, de aki kitartóan keres, és hajlandó végigjárni a lépcsőfokokat, igenis megtalálja számításait. Ja, kérem, itt kár is hivatkozni nehezen megszerzett magyar egyetemi diplomára: ha az élet úgy hozza, bizony be kell állni mosogatni, olyan kisegítő munkákat elvégezni, amit otthon soha nem vállalna el egy diplomás.
Igaz, nem is kap annyi bért, amennyivel Londonban honorálják. Az ezer font körüli havi fizetést (350 ezer forint) nem nehéz elérni -mondták londoni magyarok, de ezt a magányosan érkező gyorsan fel is tudja élni, hiszen London a világ egyik legdrágább városa, ahol a világon a legdrágábbak az ingatlan árak – akár vesszük, akár béreljük. Éppen ezért azt tanácsolják a tapasztaltabbak: senki ne vágjon bele egyedül a londoni kalandba. Mint ahogy ma már nyelvtudás nélkül sem érdemes próbálkozni. Senki nem várja el, hogy Shakespeare fordításra is feljogosító nyelvvizsgát tegyen, aki Londonba indul, de a hétköznapi nyelv alapjaival tisztában kell lennie a munkát keresőnek. Hihetnénk – ezzel mindenki tisztában is van. Mint kint hallottam: sajnos nem. Ezért aztán elég nagy a csalódottan hazatérők száma is.
Én minden esetre azt láttam és hallottam: a magyarok döntő többsége igenis derekas munkát végez, küzd, számol, takarékoskodik. Mint ahogy a románok, a csehek, a szlovákok, a lengyelek és a többi nép fiai is. Ma már nyugodtan és – miért ne írnám le – büszkén kijelenthetjük: a britek fővárosa Kelet-Európa Londonban munkába járó polgárai nélkül nem fejlődne úgy, ahogy napjainkban.
És ezt London jó fizetéssel – mint már írtam – meg is hálálja. Olyan jóval, amilyenről mi, kelet-európaiak sokáig legfeljebb csak álmodozhatunk…
