A hazai ellenzéki térfélen – szemmel láthatóan – siettetik a megegyezést a leendő miniszterelnök-jelölt személyét illetően. Valamilyen rejtélyes oknál fogva azt gondolják: ha megszületik a megállapodás Bajnai vagy Mesterházy jelöltségéről, egyszeriben növekszik a választások megnyerésére történő alkalmasság is.
Engedtessék meg vitatni ezt az elképzelést.
Nemzetközi példák mutatják, hogy ott, ahol (egy táboron belül) több jelölt van a miniszterelnök-jelölti szerepre, érdemes megversenyeztetni őket. A belső verseny ugyanis valójában innováció, hiszen a kiválasztódást nem a belső alkukra, hanem a nyilvános megmérettetésre bízza. Az eddigiekből úgy tűnik, ezt a hazai ellenzék nem meri, vagy nem tudja felvállalni, holott csak profitálhatna belőle.
Érthető persze az ódzkodás is, hiszen, ha az a tévképzet él, hogy Orbán Viktor legyőzésére már most, 2013 júliusában meg kell lennie a kihívónak, akkor nehéz elvárni az elnyújtott belső versenyt.
Amellett érvelnék, hogy van más opció is.
Hadd hozzam elő az Egyesült Államok példáját.
Mielőtt még az a vád érne, hogy Amerika teljesen más, gyorsan leszögezem: tudom, persze. Amerikában évszázados hagyománya van annak, hogy a két nagy párton belül az elnökválasztások előtt jelöltek sokasága jelenik meg. Közöttük sokszor pőrén a pénz dönt (ki mennyit tud saját kampányára áldozni), és sokan már a folyamat legelején elvéreznek. Mások pár hét után visszalépnek. Ám közöttük, legalábbis a legpotensebb jelöltek között mégis komoly verseny zajlik. Nem pusztán a tekintetben, hogy kinek van több pénze, hanem abban is, hogy ki bír jobb, alkalmasabb programmal, és hogy kinek a személyisége a vonzóbb. Nem állítom, hogy mindig a legjobb jelölt választódik ki, viszont az egész folyamat jól begyakorolt intézményes rendje mégis csak valamiféle garancia, hogy egy sikeresélyes jelölt választódik ki. Akit aztán teljes mellszélességgel támogat a párt.
Fotó: Berecz Valter
Magyarországon eddig a következő volt a helyzet. Volt a létező kormánypárt, amelyről nagyjából tudni lehetett, hogy ha újra nyer, vezetője ugyanaz marad, mint addig. Volt egy tagolt ellenzék, amelyen belül azonban mindig volt egy fő párt, s nem volt kétséges, hogy ha az ellenzék kormányra kerül, e párt miniszterelnök-jelöltje lesz az új kormányfő.
Mára ez a helyzet – legalábbis az ellenzéki térfélen – megváltozott. Nem csak arról van szó, hogy az ellenzéki tagolódás tovább nőtt, hanem arról is, hogy nem egyértelmű, melyik az ellenzék legesélyesebb pártja, illetve ki a legesélyesebb kormányfő-jelöltje. A kettő nem esik egybe. Ma úgy tűnik, két pártnak szinte egyforma esélye van arra, hogy ő adja a jelöltet. Az MSZP joggal hivatkozik arra, hogy ő a legnagyobb párt, ám az Együtt PM-szövetségnek is van erős ütőkártyája: a mérések szerint Bajnai személyiségjegyei vonzóbbak, mint Mesterházyéi.
Olyan helyzet ez, ami íróasztal mellett eldönthetetlen, illetve célszerűtlen ott eldönteni, még ha sok-sok tárgyalást is tartanak ott. De célszerűtlen megoldani úgy is, hogy vagy a pártbefolyást (MSZP), vagy a személyiség vonzerejét (Bajnai) kiáltják ki üdvözítőnek. Mit érdemes akkor tenni? Hagyományt teremteni!
A mai magyar balliberális ellenzék új tradíciót teremthet: a két, szinte hasonló eséllyel rendelkező jelölt közötti nyílt, többfordulós vitát. Ahogyan már utaltam rá, mindez nem hátrány, hanem éppen előny, hiszen a jelöltek a politikáról való egész felfogásukat ismertethetnék a választók előtt.
Azoknak, akik szerint nincs itt mit ismertetni, hiszen mindketten Orbán leváltásáért küzdenek, azt mondanám: gondoljuk, hogy Amerikában a mindenkori ellenzéki vetélytársak nem a mindenkori elnököt és pártját akarják megbuktatni? Dehogynem. A vita azonban nem is erről szól. Hanem arról, hogy a másikhoz képest miben jobbak, azaz milyen politikusi erényekkel és hibákkal rendelkeznek.
Egy ilyen belső „előválasztás” (mert hát valójában erről van szó) az erények és a hibák lajstromozásáról szól, s a választók ennek alapján úgy érezhetik, hogy érzelmi közük is van a végső döntéshez. Elvégre a nyilvános szerepléseket a közvélemény-kutatók mérik, s ennek alapján bízvást megítélhető, melyik jelölt rendelkezik több erénnyel, mint a másik. Három tévévita, három mérés, és ennek alapján a közvéleményben s azon belül az adott pártok szimpatizánsi körében kialakul egy kép, egy ”közmegítélés”. Ami hozzájárulhat a végső döntéshez.
Még egyszer hangsúlyozom: nem időhúzásról van szó. Hanem arról, hogy az alkalmas személy egy nyilvános folyamatban mérettessék meg. Az sem mellékes, hogy a magyar bal-liberális oldalnak kifejezetten jót is tenne egy ilyen látványos tévéfolyam, hiszen a két szóba jöhető politikus merőben új oldaláról, a vezető szerepre való alkalmasságról vitatkozva mutatkozhatna meg.
Természetesen mindennek kicsi az esélye. Ám egy gondolatkísérletet (netán egy erre a témára szerveződő mozgalmat) megér.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője
