Szeged kincsei
Kíváncsi lennék, vajon hány bámészkodó fordult meg 102 évvel ezelőtt a Dugonics tér és a Kárász utca sarkán. Vélhetően nem akadt egyetlen olyan szögedi polgár sem, aki ne akarta volna megnézni, vajon milyen „csuda” épül a város központjában. Ugyanis a mai léptékkel mérve is grandiózus építmény a maga korában még azokat is csodálkozásra késztette, akik hozzászoktak, hogy az árvízi pusztulásból újjáélődő Szeged immár a paloták városa lett. Már csak azért is, mert ez a palota a napfény városának második olyan bérháza lett, amely három emeletesnek mondhatta magát. (Az elsőt egy évvel korábban, vagyis 1910-ben a Feketesas és a Kölcsey utca sarkán adták át, és a szegediek Kölcsey-udvarként emlegették.)
Sokan nem tudják: Ungár Benőnek és Mayer Áronnak, Szeged két tehetős polgárának köszönhető az épület, hiszen ők döntöttek úgy: három emeletes házat építtetnek, méghozzá különleges díszekkel, és olyan toronnyal, aminek szépsége még messze földről is vonzza a látogatót. És persze irigykedésre kényszeríti a város minden gazdag emberét.
Hogy ez utóbbi szándék benne élt-e Ungár és Mayer uramékban, fedje jótékony homály, hiszen, ha hiúságból is, de egy kinccsel ajándékozták meg Szegedet. Persze, ahogy az lenni szokott, az építkezés idején nem mindenki örült egy ekkora beruházásnak.
A városházi hivatalnokok építészettel foglalkozó csoportja semmiképpen, hiszen az akkor érvényes építési szabályzat szerint
csak 2 és fél emeltes ház épülhetett volna arra a helyre, ám végül ez az akadály nem bénította a tervezői fantáziát. Magyar Ede, kit ma már a magyar szecesszió egyik legkiemelkedőbb építészének tartunk, számtalan olyan díszítéssel cicomázta az épületet, ami ma is rabul ejti a tekintetet. Azt se feledjük ki, hogy ez a palota volt Szeged első olyan bérháza, amelyben – Zielinsky Szilárd tervei alapján – vasbeton technológiát alkalmaztak.
Hogy egészen pontosan milyen funkciókat látott volna el a ház eredetileg, ma már nem könnyen kinyomozható. Arról viszont
maradtak feljegyzések, hogy a palotát többször is áttervezték, míg végül a két utcára néző, az udvarát mind a négy oldalról körbeölelő ház pincéjébe az üzletek raktárai és a lakók fáspincéi kerültek. A földszinten pedig a maga korában legendás Corso Kávéház uralta a Somogyi utcára néző utcafrontot, mellé még hat üzletnek jutott hely a földszinten.
A kávéházból – ami újságírók, írók, művészek törzshelye volt, többek között Juhász Gyula és József Attila is sokszor eléidőzött
itt – később vendéglő lett, majd 1926-tól a Dreher sörcsarnok nyílt meg itt. Valami gond lehetett a „haszontermelő képességgel,
mert idővel a sörcsarnokot több kisebb üzletre vágták szét (lehet, hogy azóta kísért errefelé a boltok örökös átalakításának láza?), és a sarkon egy könyvesboltot nyitott a Szent István Társulat. Ez – a szegedi könyvbarátok számára kultikus hely – aztán egészen a rendszerváltásig üzemelt, igaz, Idegennyelvű könyvesbolt néven fogadta a látogatókat a galériás könyvcentrum. A Kárász utcai oldalon cipőbolt is nyílt (ilyet most is találunk ott), míg az emeleteken nagypolgári lakásokat alakítottak ki. Ahogy a nagypolgárt, úgy a nagy lakást sem tartotta a rendszerhez illeszthetőnek a kommunizmus felé menetelő új Magyarország vezetése, ezért az ötvenes évekre a lakásokat megosztották.
Ezt követően jöttek a lepusztulás évei. De szerencsére ma már senki nem emlékszik arra, hogy 1999 előtt a Kárász utca 16. számú ház mellett elsietők nem Magyar Ede építész megvalósult szép álmára gondoltak, hanem arra, vajon mikor esik a fejükre egy vakolatdarab.
