Beléptünkkor a főorvos, Docteur Annie siet elénk, barátságosan rázza meg a kezünket. Rögtön ki is ránt három széket az ott várakozó, szemmel láthatóan rossz állapotú helybéliek alól a számunkra. Tiltakozásunk hiába, a panasz nélkül érkező fehér felnőtt is mindenkor megelőzi még a maláriás fekete kisgyerekeket is.
A rendelő helyisége rettenetesen elhanyagolt állapotot mutat. Pergő vakolat, gyanús sötét foltok a falon, gombás hűtőszelrény. Számítógép hiányában megesik, hogy tíz percig is eltart, mire megtalálják az ember kartonját a nem ábécérendben tárolt papírok között. A sarokban árválkodó készüléken kásás tévéadás zümmög, feltéve, hogy megjön az áram. Ilyenkor mindenki a képernyőre tapad, legyen az orvos, vagy beteg kisgyerek. A műanyagszékeket marja az idő, a falakon harmincéves orvosi plakátok díszelegnek, a mérleg három ráállásból három különböző értéket mutat, plusz-mínusz tíz kiló. Ha oltásra kerül a sor, akkor szegény beteget a sarokba terelik és bármiféle függöny hiányában az ápolónő próbálja eltakarni a legtöbbször fájdalmas üvöltésbe torkolló beavatkozást.
A kongói nyomorúság abszurditása persze itt is jelen van. Mielőtt átnyújtanák a hőmérőt, letörlik ugyan fertőtlenítővel befújt vattával, de a vattát utána nem dobják el, hanem újra meg újra használják. A vérvételt végző laboros nem húz gumikesztyűt, még szerencse, hogy a tűt előttünk bontja ki a steril csomagolásból. A használt tűket otthagyják az asztalon, nem tudni, hogy később hol végzik. Maga a laboros asztal látványa is beillene egy amerikai horrorfilmbe.
Kicsit beljebb található a két kórterem, összesen öt ággyal. A betegek puszta szivacsokra kénytelenek feküdni. Nem jut mindegyik ágyra moszkitóháló, amelyiknek mégis, az sem sokat ér, köszönhetően a rajta tátongó tenyérnyi lyukaknak. Hiába mondjuk, most nem akarjuk zavarni az infúzióra kötött, elgyötört pillantású gyerekeket és anyákat, az orvos sértésnek veszi, ha nem mutathatja meg a maga kis birodalmát. Ez érthető is, elkötelezettsége a gyógyítás iránt ilyen nem európai körülmények között megrendítő. A rendelőben két állandó doktor dolgozik felváltva, sebészt akkor hívnak, ha valakit fel kell nyitni, magyarázza nekem az egyikük. Azon kívül majd mindent maguk csinálnak. Műtő természetesen nincsen, sem steril eszközök.
Volt szerencsém a másik helyi végletet is megtapasztalni. Ez itt a fővárosban a Centre Médical de Kinshasát jelenti. Ez egy belga magánkórház a Kongó folyó mellett, tele a legjobban kvalifikált helyi és európai orvosokkal. Kongó az ellentétek országa, ez az intézmény pedig olyan színvonalat mutat, amelyet a legtöbb magyar kórház megirigyelhetne. A betegfelvétel pörög, az orvosok segítőkészek, van elég ülőhely, klíma és tévé. Persze nem kell mondanom, hogy ez a nyugat-európai kórház az itteni társadalom legfelső rétegeit szolgálja ki. Itt kezelteti magát a ghánai kéksisakos ENSZ katona, az öregedő afrikai politikus és az újonnan meggazdagodott kongói harmincasok is, óriási terepjáróval.
A városban szinte minden sarkon találni gyógyszertárat. A különbség közöttük annyi, hogy míg a belvárosban képzett gyógyszerészekkel találja szemben magát az ember, addig kijjebb érve már hiányoznak. Ott a bemondott gyógyszernevet általában még sosem hallott, de feltehetően élelmiszerbolti rutinnal bíró fiatalok szolgálják ki. Recept nem szükséges, cserébe viszont sokszor számla bizonylatot sem lehet kapni.
Itt töltött hónapjaim során kétszer is elkaptam a szúnyogok által terjesztett, az európai fülnek komolyabbnak hangzó maláriát. E betegségről viszont kiderült: ha kezelik, nem okoz komoly bonyodalmakat. Védőoltás nem létezik, vannak gyógyszerek, amiket rövidebb itt tartózkodás alatt érdemes szedni, de öt hónapig már nem ajánlott. Minél jobban ki van téve az ember, pláne egy gyengébb szervezet a szúnyogcsípéseknek, annál veszélyesebb, akár halálos szövődmények is felléphetnek.
Hátborzongató viszont a tény, főleg vidéken nem nagyon találni olyan anyát, aki ne vesztette volna el legalább egy gyermekét a malária következtében. Mindezt úgy, hogy egy hatásos kezelés mindössze tíz dollárba kerül. Így aztán embertelen feladat megtalálni és meghúzni azt a lelkiismereti határvonalat, hogy fehérként, mennyit kell és mennyit tehet az ember, ha ilyen sorsokkal találkozik.
Pavlovits Máté
