„Zenta különleges hangulatát elsősorban a Tisza-partja adja, az öreg gesztenyefákkal, melyek közül sokat díszít még rózsaszín virág. De ott a városháza, különleges tornyával, a kilátóval, a Zentai Csata Emlékpark a Tisza-parton. Múzeum, színház, az öreg gimnázium, rengeteg kulturális esemény is Zenta része. És a Népkert, ami hangulatos sétát kínál. Öt kilométerre a várostól a Tisza folyásával ellentétesen haladva található a zentaiak kedvenc nyári időtöltésére kialakított hétvégi házak paradicsoma és a kitűnő halételeiről híres Csárda, ezt mindenki csak így ismeri. Na és a Mojo, az utóbbi 22 év legfontosabb intézménye, különleges hangulatával…”
Sáfrány Ferenc, Zenta és a Tisza 1991 óta Szegeden élő nagy szerelmese, közgazdász, tanár, kereskedő, világjáró foglalta így össze azokat a legfontosabb látnivalókat, amik arra késztethetnek egy Csongrád megyében élőt, hogy meglátogassa a magyar-szerb határtól mindössze 42 kilométerre, a Tisza jobb partján fekvő kisvárost, a Délvidék egyik legrégebbi települését.
Zenta egyébként a vajdasági magyarság fontos kulturális központja. Nem véletlenül, ugyanis a városban 18 nemzetiség él – mint Zentán járva megtudtam: a legnagyobb békességben -, és a polgárok 78 százaléka magyar. Vagyis Zenta a „legmagyarabb” vajdasági város.
Hogy miért ajánlom ilyen lelkesen a Csongrád megyében élők figyelmébe Zentát? Kezdem azzal: Szeged utcáit járva, belehallgatva a hétvégi programot tervezgetők beszélgetésébe, gyakran visszhangzik a panasz: Szeged ugyan nagyon szép, csak kevés a környéken az olyan hely, ahova elmehetne a szögedi polgár kirándulni. Nos, ez sok szempontból nem igaz. Például azért sem, mert a Vajdaság számos látványosságot kínál, és ha egyszer a szegediek belátják, hogy a Délvidék legfontosabb központja azért mégsem a szabadkai piac, ezer élménnyel gazdagodhatnak.
Másodszor: Zenta valóban különleges nyugalmat kínáló kisváros. Nyelvi problémák sem gátolják az ismerkedést, hiszen az utcán, a boltokban jószerével csak magyar szót hallani, de a szerbek is készségesen és kedvesen válaszolnak minden kérdésre, még ha törve is buggyan ki szájukból a magyar szó.
Ugyanakkor a város piacán érezni valamit a balkáni hangulatból, és nem csak azért, mert a szerb ételek csodálatos illata lengi be a környéket. És ha valaki a piacig eljut, már meg is találta a belvárost, hiszen az árusok a városháza mögött kínálják a portékáikat. Figyelem: Zentán mostanság vezették be a fizetős parkolást, vagyis az autóval érkezők számítsanak rá, hogy némi kis dinárt fizetniük kell, de közel sem annyit, mint mondjuk Szegeden forintban, ahol már húsz éve tudjuk: az autó nem csak akkor viszi a pénzt, ha gurul, hanem akkor is, ha áll.
De több „kellemetlenségre” látogatóként már nem kell számítani. Ha el tudjuk felejteni az itthoni pörgést, és szép lassan körbesétáljuk a központot, bemerészkedünk a mellékutcákba, nem csak a nyugalmat találjuk meg, hanem az egykori monarchiabeli Magyarország is előbukkan.
– Sajnos a délszláv háború nagyon elszegényítette Szerbiát, így – sok más mellett – a régi épületek felújítására sem jutott pénz – magyarázta a látványt egy-két romosabb épület mellett elhaladva Gruik Ibolya, a Magyar Szó című újság egyik kulturális mellékletének, az Üveggolyónak szerkesztője. – De a privatizáció eredményeként egyre több épület kerül magán kézbe, és a város vezetése nagyon helyesen csak úgy adja el a házat, ha az új tulajdonos vállalja annak felújítását. Így sok utcában látni már, milyen szép is lehetett Zenta a XIX és a XX. század fordulóján.
Persze a privatizáció – tudtam meg Gruik Ibolyától – nem csak áldással járt errefelé sem. Sőt! Az üzemek nagy része – bármennyire is ígérték a vásárlók a fenntartásukat – bezárt, a munkanélküliség komoly probléma, mint ahogy az elvándorlás, a lakosság természetes fogyása is, ami miatt folyamatosan csökken Zenta lakossága. Aki pedig munkát kap, gyakorta olyan bérét kénytelen dolgozni, ami még a nem éppen magas magyarországi fizetések ismeretében is nagyon kevés.
Ebből persze az ide érkező mit sem vesz észre. A belvárosi teraszok szinte mindegyike teltházas, pedig teraszból, hangulatos kis vendéglátóhelyekből, nagyon finom édességeket, fagylaltot kínáló cukrászdákból nincs hiány. A városháza előtti főtér, vagy az innen csak pár percnyi sétára lustán hömpölygő Tisza partja olyan látvány, amit vétek lenne nem megismerni.
Mondom én, aki túl az ötven jutottam el életemben először Zentára. És mondom én, aki pontosan tudom: ezentúl, évente egyszer biztos leparkolok a városháza közelében, ha lehet, mindig a tűzoltóság épülete mellett. Hogy miért éppen ott? Tessék kérem kimenni Zentára, és megtudják a választ.
