Mikor 1904. december 13-án összetörte az ellenzék az elnöki emelvényt és rátette csöngettyű képében a drabant lábáról lehúzott fél cipőt, mit tudta azt, hogy egy oltárt zúz szét, hogy a nemzeti méltóság szimbólumát mocskolja be.
Ami azután történt, az már csak következmény, egész addig a látványig, melyet sohasem lehet többé elfelejteni se nekünk, akik láttuk, se utódainknak, akik hallani fogják, vagy képben megörökítve szemlélik, amint Fabritius ezredes szürke katonaköpönyegben olvassa onnan a királyi üzenetet.
A drabantcipő után a katonaköpönyeg. Milyen rettenetes logika. A katonaköpönyeg az utolsó valóság a 67-es alkotmányból. A többi, ami előtte volt, az most már mind úgy tűnik fel, mint egy szép álom, mely szétfoszlott, elillant, mint a kámfor. Csak a képzeletet lehet még utána szalasztani.
A Parlament 1900-ban
Forrás: Wikipédia
Hogy mi volt az elnöki hatalom, vagy mi lehetett volna, az még nem is igen volt megmérve a magyar parlamentarizmus rövid életfolyamata alatt 1867-től 1906-ig. Az elnöki székben többnyire jámbor, kordiális öregurak könyököltek és szundikáltak, a hatalom gyakorlását megunt alakok, akiknek vére már lehűlt, mikorra az ország legfényesebb székébe kerültek. Békés temperamentumok, lusták, mint a Nílus folyása, vagy kitanult státusférfiak, óvatosak, mint a gyíkok. Talán csak az egy Szilágyi Dezső képezett kivételt, de őneki sem jutott alkalma az elnöki hatalmat kimutatni, mert senkinek sem volt bátorsága annak valaha ellenszegülni. Az öreg Szentiványi Károly örült, ha lélegzeni tudott asztmájával a fülledt atmoszférában, Somsich Pál a nagy ünnepélyességtől nem mert fölháborodni, Ghyczy Kálmán pedig preventív talentum volt, aki röntgensugarakkal tudta megelőzni a konfliktusokat, s egyszer azzal ültette le a szólásra felugrott Csernátonyt:
– Amit pedig a képviselő úr mondani akar, az ellenkezik a házszabályokkal.
Ami annyira zavarba hozta a szónokot, hogy menten levette szeméről a monokliját és leült.
Péchy Tamás jámbor férfiú volt, ki nem sok vizet zavart. Csendes, jó fészeknek tekintette az elnöki széket, ahonnan csak a monarchák közt megzavarható békés állapotokra ügyelt (nem is volt az ő rezsimje alatt háború Európában), nagyobb erőpróbákra azonban nem vállalkozott. Hanem ‘iszen nem is volt az szükséges. Jó, ha egy nemzet kezében az erők és hatalmak közt van egy akkora darab is, ami még nincsen teljesen megmérve.
Egyszer azonban mi nem történik Bánffy Béla gróffal? Azaz inkább Barossal. Mert Bánffy Bélával csak az történt, hogy meghalt, és a Ház az ülés elején az elnöki bejelentések kapcsán elhatározta, hogy egy tizenkét tagból álló küldöttséget meneszt a délután két óra után induló vonattal Kolozsvárra a temetésre.
Péchy Tamás e rendelkezés alapján a telefonhoz vágyik, de hogy Péchy Tamás a telefonhoz jutni időt nyerjen, ahhoz legalább öt percnyi szünet kell, ami végből egy nagyszabású beszédre van szükség, mert csak annak jár ki az öt perc szünet, az “elokvencia szokásos koszorúja” – nosza tehát megteszi Péchy Tamás a legközelebbi locsogást eseménnyé (így születnek a nagy szónokok), megadja az öt percnyi szünetet, s re bene gesta ballag ki a folyosón át a Sibrikné kalitkájába.
– Halló, halló! – csendül meg a telefon.
– Halló! Ki beszél?
– Mayer titkár a kereskedelmi minisztériumban. És ott?
– Péchy Tamás, a képviselőház elnöke.
– Mi tetszik? – kérdi az a bizonyos Mayer titkár.
– Őexcellenciáját, Baross miniszter urat kéretem a telefonhoz – mondja Péchy.
Kis szünet következik, amely alatt Mayer hihetőleg a miniszter elé járul, majd újra megszólal a csöngettyű.
– Őexcellenciája nem jöhet most. Egy szaktanácskozmányban elnököl.
– Akkor hát nem tudom, mitévő legyek – sopánkodik innen Péchy Tamás.
– Mivel szolgálhatnánk? – tudakolja a minisztériumbeli hang.
– Egy küldöttség megy a Ház megbízásából a két óra utáni gyorsvonattal Kolozsvárra, tizenkét menetjegyre volna szükség.
– Méltóztassék diktálni a neveket.
– Hiszen éppen ez az, ami nem lehet – magyarázza a Ház elnöke. – A képviselő urak neveit még nem tudhatom, mert csak az ülés folyamán fognak ajánlkozni. Azért tehát kitöltetlenül kérem a tizenkét menetjegyet.
– Hiszen éppen ez az, ami nem lehet – visszhangozza és végzi Mayer titkár. – A szabályzat tiltja, hogy kitöltetlen jegyeket kiadjunk.
E dialóg után nagy búval-gonddal siet vissza a tanácsterembe Péchy s a katedrára való fölkászmálódása közben odaszól az alant ácsorgó képviselőknek síró hangon:
– Ajánlkozzatok, kérlek, hamar a kolozsvári útra! Hé egy wipp! Küldjetek ide egy wippet valahonnan! Hadd szedje össze a neveket. Be kell gyorsan telefonálni őket a minisztériumba, mert Baross nem akar kitöltetlen jegyeket adni.
– Mit? Nem akar jegyeket adni? Mikor a Ház elnöke rendeli? – fortyan fel Horváth Gyula, az új alelnök. – Hiszen az lehetetlen!
– Persze, hogy nem akar – erősíti Péchy -, mert a szabályzat ellen van.
– No azt szeretném én látni – szisszen fel Horváth Gyula, mint az izzó vas, ha vízcsöpp éri.
– Hát próbáld meg, ha nem hiszed!
Egyéb se kellett Horváthnak, rohant ki, mint a szél, a telefonhoz s újra szólította a kereskedelmi minisztériumot. Úgy járt remegő kezében a kagyló, míg az összeköttetést várta, mint a vetélő a szövőszéken.
– Halló! Ki beszél? – kérdezték a minisztériumból.
– Horváth Gyula, a képviselőház alelnöke – monda zordonan Horváth Gyula. – És maga kicsoda?
– Én Mayer titkár vagyok. Mi tetszik?
Horváth Gyula vörös lett, mint a rák.
– A miniszter azonnal jöjjön ide a telefonhoz! – kiáltá.
– Őexcellenciája egy szaktanácskozásban elnökösködik, nem jöhet – felelte egy hüledező hang, mintha nem is az előbbi lenne.
– A Ház nevében parancsolom, hogy két perc alatt itt legyen! Megértette?
S hangja végigüvöltött a folyosón, mint a bömbölő vihar, hogy a háznagy irodájából mind összeszaladtak az ott konyakozó képviselők és hivatalnokok. Sibrikné ijedtében egy kávésibriket ejtett el, annak a darabjai csörömpölve gurultak szét a kövezeten.
Két perc se múlt, már jelezte a telefon, hogy valaki beszélni akar. Baross Gábor állt a telefondrót másik végén.
– Te vagy, Gyula? – kérdé barátságosan. – Mit akarsz?
De Horváth már akkor nem bírt indulatával s valóságos Rudnay stílusban ordította be a hangcsőbe:
– A Ház nevében ezennel parancsolom, hogy tizenkét kitöltetlen menetjegy pont húsz perc alatt itt legyen. Megértette?
S ezzel olyan szilajan vágta oda a két telefonkagylót a kalitka falazatához, hogy ott nyomban lehullt a vakolat.
Horváth Gyula és Baross Gábor
Forrás: OSZK képtár
Ziháló mellel, lüktető halántékkal és szikrázó szemekkel csörtetett a tanácsterembe. Mi, akik hallottuk a telefondiskurzust, és láttuk őt reszketve a haragtól, kíváncsian vártuk, hová fejlődik a kis konfliktus. A “tót szerecsen”, ahogy én neveztem volt el Barosst a karcolatokban, akkor népszerűségének, hatalmának és önérzetének tetőpontján állt. Ugyancsak kemény két legény akadt hát össze. Melyik kerül valjon alulra?
Csakhamar körülvettük Horváthot a tanácsteremben is, ki dúlva-fúlva és szuszogva törülgette izzadó homlokát egy zsebkendővel, miközben idegesen rángatta ki percenként óráját, lázas türelmetlenséggel nézegetve, hogy a mutató mily lassan csúszik-mászik előre. Némelyek tüzelték, mások csillapították.
– Ugyan ne okoskodj. Nem érdemes azért dühbe jönni.
– Meg akarom tanítani móresre.
– Hát ugyan mit tehetsz?
– Azt majd meglátjátok. Megmutatom már egyszer, hogy mi az, mikor a Ház parancsol, hogy akkor a föld is rázkódjék meg, ha a Ház parancsol. Majd meglátjátok – lihegte ziháló hangon -, mi lesz egy miniszterrel, aki a parlamentnek nem engedelmeskedik. Örök példát kell statuálni, retteneteset, anyaszülte embernek soha ne juthasson eszébe, hogy a parlament akaratának nem kell okvetlenül megtörténnie.
Ezalatt hárman is akadtak, akik megvigyék a hírt a “generálisnak”. A generális pedig nem szereti a szcénákat. Rögtön felismeri, hogy az elnöki hatalom sincs megmérve, Isten tudja, mekkora nagy lehet, ha egyszer egy elnök jól kinyújtózkodik, azonfelül Horváth Gyulát is jól ösmeri, annak a bátorsága sincs megmérve. Ki tudja, mekkorát csattanhat, ha felrobban?
Fölkelt, nagy pislogással lépegetett a katedra felé, ahol Horváth Gyula várta a húsz perc elteltét, mint egy prédára éhes tigris.
Megfogta szelíden a Horváth karját és így szólt az ő természetes, lassú, száraz és mégis meleg hangján:
– Vigyázz, Gyula, valami bolondot ne tégy! Látom, hogy haragszol Barossra. Nem akarom, hogy itt szcénát csinálj.
Horváth mérgesen tépte ki karját a Tiszáéból.
– Én itt a Ház alelnöke vagyok. Nekem te itt nem imponálsz – mondá visszautasító gesztussal, egy szuverén hangján.
– De itt is barátod vagyok – folytatá Tisza nyugodtan -, s igen kérlek, ne csinálj olyat, amit meg kell későbben bánnod.
– Majd megmutatom – hörgé ez és az órájára nézett.
Éppen akkor múlt el a húsz perc. Lecsattantotta az óra fedelét és kiment a folyosóra.
– Nincs itt valami üzenet a kereskedelmi minisztertől?
– Nincs semmi.
– Úgy is jó – veté oda sötéten s visszasietve felrohant az elnöki lépcsőkön Péchyhez. – Engedd át a helyedet! Most az én jelenetem következik.
– Nem lehet – ellenkezett Péchy -, egyugyanazon beszéd közben nem változhat az elnök a házszabályok szerint.
Oh jaj. Az Isten őrködik a tót szerecsen fölött! Mert bizony az öreg Vidlicskay József beszél most, az pedig hosszú ember. Addigra a kolozsvári vonat is megindul, míg az pontot csinál.
Beszélt, beszélt a jó Vidlicskay, bár senki sem hallgatta. Apránkint a Ház minden tagja értesült a kulisszabonyodalomról, s minden szem Horváth Gyulára és az ajtókra volt függesztve. A Baross ellenségei váltig integettek Vidlicskaynak, hogy hagyja abba, de az öreg annyira bele volt bonyolódva az azonbanokba, ugyanisekbe és ennélfogvákba, hogy semmi földi taktika azokból kihessenteni nem bírta – míg végre megnyílt a jobboldali ajtó zöld szárnya, és belépett a háznagy tizenkét darab kitöltetlen vasúti jegyei, hogy Baross küldi. Egy osztálytanácsos hozta fiákeren.
– Kár – sóhajtották a Baross ellenségei.
És valóban kár, mert így lőn, hogy sohase tudtuk meg Szentiványitól kezdve egész Justhig, milyen is hát az elnöki hatalom, ha bátor ember kezében van. Megtudjuk-e valaha, Isten a megmondhatója. Most már nincs parlamentünk, nincs elnökünk, és mégse hangzik az országon végig jajszó, az igaz, magyar vezényszó se hangzik, de a nemzet vezérei megvannak és gondunkat viselik, gondoskodnak új vágyakról, új ingerekről és új játékokról, az összetört dolgok helyett, s ami a többit illeti, körülbelül minden rendben van: az emberek születnek, házasodnak, halnak, a tulipánok nőnek, virágoznak és elhervadnak.
Mikszáth Kálmán: Az elnöki hatalom
Mikszáth Kálmán autogramot ad
Forrás: Wikipédia
