Anyádnak a gyári duda hangja, ami a műszak végét jelezte, és robottól megszabaduló vidám emberek harsány vitáját a zsúfolt villamoson, és a közelgő szombat illatát, amikor hosszú, könnyű álom után indulhat a belvárosba kirakatokat nézni, abban a reményben, hogy az árleszállításon megtalálja a hosszú álomban látott szép ruhát.
Öcsédnek a futópálya salakját, ahol olimpiai indulásról álmodott, és vadul hitte, nem hiába áztatja izzadtság, egyszer csak a Tisza-parti stadionból eljut olyan világjátékra, ahol aranyérmet akasztanak a nyakába. Öregapádnak komor tekintetű cimborákat, akik a Széchenyi téri totózóban hajoltak a szelvény fölé, pörgött a nyelvük, Róma, pörgött, hogy Milán, pörgött, hogy Fősped Szállítók, és a hit: csakis ők nyerhetnek, magukban már el is osztották a 13+1 találatos soha nem látott millióit.
Nekem a tavasszal rügyező fák a külvárosi kertekben, a Rókust ellepő akácillat, az iskola vastag gyermekszaga, amit reményből kevertek, és persze félelemből, hogy kiderül, mára sem sikerült egy szót sem tanulni. Mert tegnap délután a Hunyadi téri focipályán addig rúgtuk a szertárból lopott, szétrongyolt bőrlabdát, amíg csak eszünkbe nem jutott, mekkora pofonnal jutalmaz majd jó anyánk, ha fejünkre csücsülő estében egyszer hazalopakodunk, homlokig koszosan, éhesen, mint a farkasok.
És persze Szeged nekem az első tavaszi fagyi a Virág cukrászdában, amit anyám fizetett, és persze anyám figyelmeztetett: csak lassan, meg ne fázzon a torkod, és le ne csöpögtesd az ünneplő ruhád. És a kórház, ahol megszületettem, és a klinika, ahol meghalt apám, és egy másik klinika, ahol először sírt bele a világba két fiam. És a Tisza lustán hömpölygő habjai, az íves öreghíd is Szeged, amin a múzeum kertjéből indultunk a Partfürdőre, A Sárga – ami csak a szögedinek nem szín, hanem nyaralótelep – bográcsos illata, és összekoccanó poharak hangja, és ahol rozzant nyaralóban loptam a csókot. És a Lófarának nevezett talponálló, az újszegedi Vakegér, ahol egyetemistaként megváltottuk a világot, mit sem törődve azzal, hogy a világ egy percig sem figyel ránk. És Szeged Sanyi pincér is, aki a Fasorban mélabúsan közölte: jaj, uraim mától már 13 forint, nem pedig tíz minden étel, amit hozhatok.
Mi pedig, víg cimborák morcosan motyogtunk, de mindig akadt egy utolsó tízes amiből még két sört rendelhettünk, és álmodoztunk, milyen is lesz ez a város, mondjuk húsz-harminc év múlva. Igen, a város, amit 1719. május 21-én III. Károly magyar király szabad királyi város rangjára emelt, de persze mi ezt akkor még nem tudtuk. Csak azt, hogy ez a város adott nekünk életet, ételt, örömet és persze szomorúságot, büszkeséget, tudást. És árnyékot, igen árnyékot, tomboló kánikulában, de nem csak a Dóm mellett, hanem az újszegedi ligetben, a szűk felsővárosi utcákban, vagy a SZVSE pálya lelátója mellett. A város, amit egyszer már elpusztított az árvíz, és 1970 kora nyarán ott álltunk a partján, lestük a Tiszát. Mellünkben bent rekedt a levegő, mert féltünk, a víz újra erősebb lesz, mint a gát, és akkor elpusztul a mi városunk, és elpusztul a Hunyadi tér, a SZVSE pálya, a Virág cukrászda, a múzeumkert is, és elmos a víz minden kavicsot a Stefánián, amin ott maradt gyerekkorunk lábnyoma.
De nem mosta el. A város él, szebb, mint valaha is reméltük, és az árnyék, a Dóm árnyéka éppen olyan hosszúra nyújtózkodik, mint negyven éve tette. Mi meg csak állunk, és hallgatjuk a turisták csevegését arról, ej, de gyönyörű hely ez a Szeged, és nem szólunk egy szót sem, csak büszkén tovább ballagunk, hogy a mi utcánkon, a Kárász utcán hallgassuk, vajon ezen a délutánon a világ legszebb lányai, akinek arcán mosolyog a tavaszi naptól kinyílt szeplő, hogyan kopogják el a szerelem himnuszát tűsarkú cipőikkel a díszburkolaton.
Ja, és koccintunk III. Károly régen meghalt király egészségére borfesztiválon, akiről vajmi keveset tudunk, de kit zavar ez akkor, ha lilahagymás zsíros kenyérre gurul gyomrunkba a könnyű rosé…
