A kutya már nem állat, még nem ember – mondta Csányi Vilmos, és ha valakinek, hát neki elhihetjük: etológusként nap mint nap állította a tudomány szolgálatába két szeretetgépét, Bukfencet és Jeromost, akikre az azonos című könyv elolvasása után mi is inkább hároméves gyerekekre tekintünk, mint oktalan állatra.
Fotók: Neményi Márton
Nyilván így volt ezzel a több ezer vendég is, aki napokon át fegyelmezett, büszkélkedett és ájuldozott az F.C.I. Kutya Világkiállításon, amelyet 17 év után újra Budapesten tartottak. (A Federation Cynoligique Internationale a világ legnagyobb kutyás szervezete, amely a fajtatiszta kutyák tenyésztőinek és a sportkutyásoknak nyújt nemzetközi rendszert mind az öt kontinensen 86 tagországa közreműködésével.)
Csak a bírált kutyafajták (és nem a kutyák!) száma 350, és akkor a kísérőrendezvényekről, kisállatkiállításról és a Gödöllői Kastély programjairól nem is beszéltünk – nem is tudunk. Ha ezt mind fel szeretnénk dolgozni, egy teljes hétig csak a kutyákról szólna a Hír24, és bár ez így leírva most nem is hangzik rosszul (mit szólnak?), mi inkább kutyákat és gazdákat portrézni vonultunk ki. Igen, ismerjük a közhelyet, hogy a kutya hasonlít a gazdájára (vagy fordítva), de a képeket visszanézve mi is megdöbbentünk.
Viszonylag korán belebotlottunk Dorkába, a komondorba és gazdájába. Akik értették az előző mondatba rejtett aktuálpolitikai utalást, annak eláruljuk (bár eszünkben sincs magyarázni Balogh képviselő úr bizonyítványát), hogy a komondorokban tényleg könnyű hasra esni, nekünk legalábbis többször is majdnem sikerült, pedig fényes nappal volt és sem az ebek, sem a mi látásunkkal nem volt baj.
A gazda egyébként nem bánja a fajta rossz sajtóját, „én tudom, milyen otthon, és az a lényeg” – legyint. Hogy milyen otthon, azt meg sem kérdeztük, elég volt ránézni Dorkára.
A több órás, egy-egy napos részvétel – várakozás a ketrecben, bemutató, bírálás, rengeteg szag, rengeteg ember, másik kutya – láthatóan megviselte a versenyzőket is, ám még a hagyományosan leghisztisebb fajták is szó nélkül tűrtek mindent.
„A kutya vidámsága az embert is jókedvre képes hangolni és viszont. A gazda szomorúsága a kutyát is lehangolja és viszont. Van tehát egy kölcsönösség az érzelmekben és ez mindkét fél számára előnyös. Ez is az egyike az ember és a kutya közötti viselkedési hasonlóságoknak, amely a háziasítás évezredei során evolúciós mechanizmusok hatására fejlődött ki.”
„Ezen az estén is bejött, de nem jött hozzám, hanem reszketve megállt az ajtóban és jellegzetes testtartással hívott. Nem értettem. Előzőleg kapott vacsorát, a víz mindig hozzáférhető, most voltak sétálni, mi a fenét akarhat? Elindultam utána. Több helyiségen keresztül a fürdőszobaajtó elé vezetett, ott megállt, fejével intett a fürdőszoba felé és egy furcsa, magas hangú “vau”-t is hallatott. Ekkor tűnt fel, hogy a fürdőszobában ég a villany és vízcsorgással elegyes női szipogást lehet hallani. Kiderült, hogy szegény Éva a hazajövetel során rácsapta a folyosói vasajtót az egyik ujjára és csendesen sírdogálva folyatja rá a hidegvizet.”
„Azokban az időkben gyakori szokás volt, hogy a vendéglátó helyek konyháiban a nyársat egy ügyes kis szerkezet segítségével körbejáró kutyák forgatták. Egy ilyen forgalmas helyen több kutya is ellátta ezt a feladatot és a történet szerint egy pecsenye rendelés után nem találták az éppen soros kutyát és egy másikat, amelyik csak utána következett volna, akartak munkára fogni. Igen nagy ellenkezést, vicsorgást váltott ki a dolog, a kiszemelt kutya egy biztonságos szék alól fenyegette az őt megközelítő személyzetet. De La Malle kérdésére elmondták, hogy azért mélatlankodik, mert most nem ő lenne soros. Fel is hagytak a próbálkozással és mégis megkeresték a soros kutyát, amely minden ellenállás nélkül hagyta magát befogni a nyársforgató szerkezetbe, ugyanúgy mint a rákövetkező pecsenyénél az előbbi agresszív kutya, amikor az ő ideje jött.”
„Azt a bizonyos botot Bukfenc jól ismerte, mert gyakori, hétvégi kirándulásainkra mindig magammal vittem. Számomra ma is maradandó élmény az, ahogyan kialakult benne a megértés. Nézte a botot, nézett engem, a pillantásváltogatásnak igen fontos szerepe van az emberi kommunikációban is, meg az együttműködésben is, mint az előbbi fejezetben láttuk. És pontosan látszott rajta, amint a szomorú állapotból lassan átbillen a vidám állapotba, felfogta, hogy most kirándulni megyünk. Teljesen úgy éreztem magam, mint amikor egy kisgyereknek magyaráztam valamit és az megértette. Egyértelmű volt számomra, hogy ’valakivel’ állok szemben.”
„Idővel bevezettem a “Merre?” jelet, nagyon gyorsan megtanulta Bukfenc, hogy ha ezt kérdezem akkor ő választhatja meg az utat. A “merre?” után rendszerint magasan körbeszimatol, valószínűleg a szagok döntőek a választásban, kiválaszt egy útirányt és szépen elindul rajta. Előfordult, hogy egy nyári meleg napon hosszas kutyagolás után az útelágazásnál a “merre?” kérdésre Bukfenc hosszasan elgondolkodott, majd kinézett egy kellemes árnyékot adó fát és lefeküdt alá pihenni, élénken figyelve, hogy én is megfogadom-e a jótanácsot. Megfogadtam.”
„Nógradi kertünkben egy vakond nagy kupacot túrt a kis eperfa ala. Ott álldogáltunk a közelben Évivel és Pali barátommal. Egyszercsak Bukfenc morog nekem a kérő morgásával, majd amikor kérdezem, hogy mit akar, “merre?” újra vonyításszerű hangot hallat, majd odamegy az eperfához, néz rám és a mancsát óvatosan kétszer elhúzza a vakond túras felett. Nem kaparta, éppen csak érintette a talajt és nézett rám. Miután a kertben nem szabad a vakondtúrást szétkaparni, mondtam neki, hogy nem. Erre nagyot sóhajtva lefeküdt a túrás mellé.”
„A legizgalmasabb dolog az, amikor a kutyák kérdeznek. Furcsa módon még a tudományos irodalomban senki sem közölte, hogy ilyen viselkedés egyáltalán létezik. A nagyon iskolázott, fegyelmezett kutyákat is leszoktatják a kérdezésről a gazdáik. Igazából nagyon kell figyelni a kutyák kéréseire és kérdezésére, mert ha nem reagálunk megfelelően, akkor hamar leszoknak arról, hogy ezt csinálják. A kutyákban nagyon erős a szabálykövetés és az alárendeltség elfogadása. Ha valahol “rendnek kell lenni”, azaz a gazda azt kívánja, hogy a kutyája engedelmes, szófogadó legyen, akkor általában az lesz és, se nem kér se nem kérdez. Az én kutyáim eléggé neveletlenek, valószínűleg ezért is kérnek meg kérdeznek annyit.”
Nagy, ötszobás lakásunk volt és Boldizsár mint az árnyék követett engem szobáról-szobára. Egy nap múlva viszont már csak akkor ugrott fel és indult el, amikor én elhagyni készülődtem valamelyik helyiséget. Érdekelni kezdett, hogy vajon miből tudja ez a kutya, hogy én ki fogok menni? Elkezdtem kísérletezni, váratlanul hagytam el a szobákat, vagy csak az ajtóban döntöttem el, hogy bennmaradok vagy kimegyek. Mindhiába, Boldizsárt képtelen voltam megtéveszteni. Mindig pontosan előre tudta, hogy mikor megyek ki, ilyenkor ugrott és jött velem. Ha úgy alakult, hogy maradtam meg se mozdult.”
„Be kell vallanom szégyenszemre, hogy etológus létemre nem tudtam kideríteni a dolog nyitját, valamit tudott rólam…”
Az idézett részletek Csányi Vilmos Bukfenc és Jeromos című könyvéből származnak.
