A kerettörténet szerint a csapatok feladata olyan kétkerekű robotok építése volt, amelyek képesek a zord marsi körülmények között minimális emberi beavatkozással navigálni. A cél minél több területet meghódítani, és megvédeni az elfoglalt bázisokat a többi robottól.
A több mint 50 négyzetméteres akadály- és labirintuspályán – ahol egyszerre négy robot küzdött egymással – a csapatok feladata az volt, hogy gépeik minél több célterületre lerakjanak egy-egy kincset szimbolizáló mágnesrudat, úgy, hogy az lehetőleg a menet végig ott maradjon. A csapatok külön pontot kaptak az eltérő nehézségű bázisok meghódításáért, és azért is, ha a kincs a lefújáskor is a célterületen volt. Ezért nem csoda, hogy komoly taktikai küzdelem is kialakult, mindenki igyekezett megtisztítani a bázisokat a más csapatok mágneseiktől.
A robotokat a versenyzők irányították számítógépeikről, ám csupán azt adhatták meg a terem tetejére szerelt kamera közvetítette “műholdképen”, hogy a gép a pálya melyik pontját közelítse meg. Ráadásul parancsaik – a Mars-járókhoz hasonlóan – késleltetéssel jutottak el a robotokhoz.
A középiskolások, illetve egyetemisták alkotta harminc csapat saját építésű robotjai között voltak villámgyorsak, akadtak, melyeket lépésről lépésre irányítottak, így mozgása kissé darabos volt, némelyik pedig saját szenzoraival próbált tájékozódni.
Dányádi Bulcsú, a győztes Mars Poetica tagja elmondta, a villamos- és gépészmérnökökből álló kilenctagú csapat két és fél hónapot dolgozott a roboton. A kétkerekű szerkezet szinte összes alkatrészét saját maguk tervezték meg háromdimenziós szoftverrel, és gyártást is önállóan végezték.
