Liza mindent elmagyarázott, és én csak ámultam-bámultam, és eszembe ötlött a Csendesség Szálló mindenese, aki szeretett arról beszélni, miként is vált valósággá a hihetetlen, itt is valami hasonló történt, Liza büszkén magyarázta nekem, hogy egész Közép-Európában itt van a legjobb levegő, hogy még egy ilyen hely van csak, valahol Prága mellett, meg hogy itt van Európa első embernemesítő állomása, hogy a nemzetiszocialista párt itt építette föl a jó vérű német lányoknak meg a Heereswaffe és az SS fajtiszta katonáinak első keresztező állomását, mindezt tudományos alapon, itt naponta folynak a nemzetiszocialista közösülések, méghozzá élesben, ahogy a régi germánok csinálták, ráadásul a leendő kismamák, akik szívük alatt hordják az új Európa emberét, itt is szülnek, s csak egy év múlva rajzanak szét Tirolba, Bajorországba,a Fekete-erdőbe vagy a tengerhez, hogy ott aztán, az első bölcsődékben és óvodákban folytatódjék az új ember nevelése, persze már anya nélkül, az új iskolafelügyelete alatt. És Liza falusi kunyhók mintájára épített szép házikókat mutatott, az ablakok, verandák és teraszok párkányán burjánzott a sok virág, és én láttam a leendő anyákat, és ezek az anyák mintha mind parasztlányok lettek volna, jól megtermettek és szőkék voltak, mintha egy másik évszázadból csöppentek volna ide, a Haná mellől, vagy Humpolecből, valami isten háta mögötti faluból, ahol még csíkos alsószoknyát meg olyan blúzt viseltek, amilyent a Sokol-lányok, vagy azon a bizonyos festményen Božena, aki ruhát mos és megtetszik az arra lovagoló Oldřichnak, szép mellük volt ezeknek a lányoknak, és ahogyan ott jártak fel s alá,mert ezek a lányok reggeltől estig andalogtak, úgy jártak-keltek az oszlopsorokban, mintha a séta a foglalkozásukhoz tartozna, s nézték a szarvakkal díszített harcosok szobrait, elálldogáltak a daliás német királyok meg császárok előtt, alighanem igyekeztek rögzíteni agyukban ezeket az arcokat, figurákat és dicső történetüket. De ezt már a tanterem ablakából hallottam és tudtam meg, mert ott tartottak előadást ezekről a legendás férfiakról, s ott vizsgáztatták a jövendőanyákat, hogy emlékeznek-e a történetekre, mi több, tudják-e fejből, mert, mintahogy Liza mondta, ez kötelességük volt, hiszen a leányfejekben elraktározott képek lassan átjárják egész testüket, és lejutnak ahhoz a ponthoz, ami először csak köpetre emlékeztet, majd ebihalra, később levelibékára vagy varangyra, s végülmár apró emberkére, homunculusra, aki aztán hónapról hónapra lassan növekedik,egészen a kilencedik hónapig, mikor emberré válik, s ez a sok tanulás és szemlélődés feltétlenül és törvényszerűen megmutatkozik majd a kis teremtményen is… és Liza végigjárta velem az egész települést, még belém is kapaszkodott, és észrevettem, hogy mikor hirtelenszőke hajamra pislantott, még örömtelibben indult tovább, és mikor bemutatott elöljárójának, azt mondta, hogy Ditie vagyok, mint ahogyan a nagyapám cvíkovi sírján írva volt, és tudtam, hogy Liza azt szeretné, hogy itt élhessen kilenc hónapig vagy még tovább, hogy ő is ajándékozhasson a birodalomnak egy fajtiszta utódot… És amikor elképzeltem,hogy azzal a leendő gyerekkel úgy zajlik majd minden, mint amikor a tehenünket vittük fedeztetni vagy mikor a kecskét vezettük a falu bakjához, hát végigtekintettem azon az oszlop- és szoborsoron, és a végéri láttam, hogy semmit se látok, hogy amit ott látok, az rémisztő, a mélységes iszonyat kicsinyke felhőjét láttam, mely teljesen beborított… És amikor eszembe jutott – s ez mentett meg –,hogy én olyan kicsi vagyok, hogy a Sokol-csapatba se vettek be, pedig ugyanúgy lengtem a gyűrűn meg a korláton, mint a nagyok, amikor felidéztem magamban,miként jártam a Párizs Szállóban azzal az arany kiskanállal, s hogy végül miként köpdöstek le csak azért, mert egy német tornatanárnőbe lettem szerelmes, és most, midőn a fajnemesítő szocialista tábor parancsnoka személyesen nyújtott nekem kezet, és láttam, ahogy hirtelenszőke hajamra néz, kedvesen elkacagja magát,mintha valami szép lányt látna maga előtt, mintha kedvenc italába, valami likőrbe vagy pálinkába kortyolna, hát kihúztam magam. És bár nem volt rajtam keményfrakkgallér, tán először éreztem úgy, hogy az embernek nem termetre kell nagynak lennie, hanem nagynak kell hogy érezze magát, így aztán magabiztosan körülnéztem, és nem voltam már sem pikolócska, sem pikoló, sem kis-pincér, aki otthon arra ítéltetett, hogy kicsike maradjon élete végéig, hogy Töpszlinek ésTökmagnak szólítsák, mert én itt Herr Ditie voltam, itt már a nevem miatt is tiszteltek, mert, ahogy Liza mondta, az ilyen nevet még a porosz és pomerániai nemesek is irigyelni fogják tőlem, akiknek nevéből mindig kihallatszik a szláveredet, úgy, mint nekem, von Ditienek, az ötös részleg pincérének, öt asztalom volt délben és vacsorakor, és öt német terhes lányról kellett gondoskodnom,bármikor csöngettek is, hogy tejet, hideg forrásvizet, tiroli kalácsot, vagy egy-egy tál hideg sültet vigyek, egyáltalán bármit, amit itt az étlap kínált… Csak itt virultam ki igazán, és mert olyan jól szolgáltam fel a Csendesség Szállóban meg a Hotel Párizsban is, hát amolyan kedvencféléje lettem ezeknek a viselős német lányoknak. Különben ilyenek voltak hozzám a Párizs Szálló bárjában a kisasszonyok is, mikor csütörtökönként megérkeztek a chambreseparéba a tőzsdeügynökök… de ezek a német lányok, akárcsak Liza, élvezettel nézték a hajamat, a frakkomat, és később Liza elintézte, hogy vasárnap és ünnepnapokon felszolgálás közben a mellemen feszülhessen az a kék szalag és rajta a szétfröccsent aranyra emlékeztető rendjel, piros kővel a közepén, ezzel a felirattal: Viribus Unitis, mert – és ezt csak itt tudtam meg – Abesszíniában is a Mária Terézia tallér az aranytartalék… így hát itt, ebben az erdei városkában, ahol az összes fegyvernem katonái minden este jó étkekkel erősítették magukat, éskülönleges rajnai meg moseli boroktól vidultak fel, míg a lányok csak tejet ittak,hogy aztán minden éjszaka, szinte az utolsó pillanatig tudományos felügyelet alatt engedjék hozzájuk a férfiakat, itt én voltam az a híres-nevezetes pincér, aki az abesszin császárnak is fölszolgált, úgy néztek rám, mint Skřivánek főúrra a Párizs Szállóban, akinek az angol király volt a vendége, és nekem is volt a kezem alatt egy fiatal pikolófiú, akit pont úgy tanítgattam, ahogy Skřivánek úr tanítgatott engemet, hogy találja ki, vajon milyen vidékről jött az a katona, és vajon mit rendel majd, és mi is fogadtunk tíz márkában, és mi is egy kisasztalra tettük le a pénzt, és szinte mindig én nyertem és éreztem, hogy a győzelem érzése a legfontosabb, mert ha az ember kishitűvé válik, vagy hagyja, hogy elcsüggesszék, akkor élete végéig ilyen marad, és sohasem szedi össze magát, különösen a saját hazájában és a saját környezetében, ahol úgy néznek rá, mint valami seggdugaszra, mint az örök pikolófiúra, az lettem volna otthon én is, de itt a németek megbecsültek és kitüntettek engem… És minden délután, ha sütött a nap, tejes- vagy fagylaltos poharakat, de olykor, ha azt rendelték, meleg tejet vagy teát hordtam a kék úszómedencékhez, a vízben kibontott hajjal úszkáltak a szép, viselős német lányok, anyaszült meztelenül,engem úgy tekintettek, és ez jólesett, mintha az orvosuk volnék, elnézhettem, hogyan lebeg fehér testük, hogyan tárják szét karjukat, lábukat, hogyan nyúlnak el egy tempó, egy lendülés után, hogy a kéz meg a láb újra szép úszómozgásba fogjon. De engem már nem is a testük érdekelt igazán, én a hajukba szerettem bele úgy, hogy bizsergett tőle a testem, az úszó hajukba, mely mint valami világos, szalmából való füst, áradt, lebegett a testük után, mely a láb, a kéz erőteljes mozdulatára egész hosszában elterült a vízen, hogy aztán egy pillanatra mintegy megpihenjen, és a tincsek vége ilyenkor apró hullámokat vetett, mint redőnyön a fémlemez, és mindehhez a szép napsütés és háttérnek a kék vagy zöld csempe, melyre a hullámzó víz, mint valami szirupos cseppeket, rávetítette a nap és a hullámok körvonalának repedezett hártyáját, és mindehhez az árnyékok, a testek mozdulatai a medence falán meg kék színű fenekén, s mikor aztán a lányok odaúsztak hozzám és felhúzták a lábukat és talpra álltak és úgy álltak ott mellestül meg hasastul, mint a sellők, s csorgott róluk a víz, én odanyújtottam nekik a poharat, ők meg ittak, vagy szép lassan ettek, hogy aztán újra a vízbe ereszkedjenek, összetegyék a kezüket, mintha imádsághoz készülnének, és az első tempók kettéhasították a vizet, és megint csak nem kedvtelésből úsztak, hanem a születendő gyermekük kedvéért, és néhány hónap múlva, immár a fedett uszodában láttam, hogy nemcsak az anyák, de azok a kicsike gyerekek, azok a három hónapos porontyok is ott úszkáltak a nőkkel, az anyukákkal, ahogy a nőstény medve úszik a kölykeivel, vagy mint a fóka, már az első napon, vagy mint a kiskacsák, alighogy kikeltek. Csakhogy közben rájöttem, hogy ezek a nők, akik itt estek teherbe, itt hordták ki pocakjukban gyermeküket, és itt úszkáltak,engem közönséges szolgának tartottak, még ha frakkban jártam is, sőt mintha levegőnek néztek volna, mintha a fogasuk lennék, mert nem szégyenkeztek előttem. Szolgáló voltam, valahogy úgy, mint ahogy a királynőknek is volt bolondjuk vagy törpéjük, mert amikor a lányok kijöttek a vízből, mindig vigyáztak, nehogy valaki meglesse őket a deszkakerítés mögül.
Európa Könyvkiadó, 1990; fordította Varga György
