Hólepte Szegedről küldtem képet messzi északon lakó ismerősömnek, Skandináviába. És persze hozzá panaszkodó, majd hogy nem jajongó szavakat. Mire a válaszban csak ennyi állt: „ne sírjatok, otthoni magyarok, nálunk ez lenne a nyár”.
Na, most aztán írhatnék bizonyos Albert Einstein úrról, aki szerint, ugyebár minden relatív. De mint ahogy egy hajszál a fejen kevés, a levesben meg sok, úgy a Svédországban, Norvégiában élők vigasztalását sem érthetjük meg igazán. Mert mi nem ennyi hóra szocializálódtunk, hogy használjak egy divatos szót is tavaszi télben, miközben az utakon lassan, de biztosan hó borít már mindent, hó alatt roskadoznak a fák, bokrok, a vízálló dzsekiben baktató hátizsákos diákok.
És történik mindez a „Napfény városában”.
De hát ez van, mi pedig kezdjünk meg másként „szocializálódni”, és siránkozás helyett fogadjuk el: a szélsőséges időjárás már annyira hétköznapjaink része lett, hogy akár már hétköznapinak is tekinthető. Gondoljunk csak a tavalyi kánikulára, amikor több mint egy hónapon át nem csúszott 30 fok alá a higany a hőmérőkben, és azt hittük, pár hónap múlva Szeged már csak az oázis lesz a környező sivatag közepén.
Nem lett az. Mint ahogy ezt a telet is átvészeljük. És közben talán elgondolkodunk azon, vajon mennyit tettünk mi, emberek azért, hogy ne csak a mi hangulatunk, hanem az időjárás is szélsőséges legyen. Tényleg megérte-e egyik gyárat a másik után felhúzni, termelni, gyártani, fogyasztani, szemétbe dobni, csak azért, hogy a jó még jobbra cseréljük, miközben szennyeztünk levegőt, vizet, földet, és mindent, ami az utunkba került. Hogy a természet védekezik? Hogy a Föld jelez: még élni szeretne egy darabig, ha már évmilliárdokat kibírt az ember „áldásos”, elmúlt kétszáz éves tevékenysége előtt?
Miért, mi mit tennék, ha valaki állandóan kínozni, kiszipolyozna, belénk marna?
De mielőtt ezen gondolkodnánk, vegyük elő legjobb énünket, és legyünk türelmesek. Hóval is, társainkkal is. És szemből érkező autóval, amelyben éppen úgy retteg a megcsúszástól a vezető, mint mi, a gyalogossal, akinek most kalandtúrát jelent egy hosszabb zebrán történő átkelés. És az idősekkel, akik még emlékeznek olyan időkre, amikor a télen senki nem káromkodott, ha hó esett, hanem lapát után nyúlt, netán hóembert épített, vagy friss hóval mosta gyönyörűre a szép lányok pirospozsgás arcát.
És várjuk békében az igazi tavaszt, amire nem árt felkészülnünk. Mert ha innen egyszer elköltözik a hó, gyanítom, találunk alatta olyan kátyús, rongyolt utakat, hogy akkor se lepődjünk meg, ha egyikben-másikban télről maradt jegesmedve bocsok hancúroznak majd.
