Nagy divat Kína mostanság, de hogy egy magyar „Kis-Kínát”, vagyis a Tajvani Köztársaságot válassza úti célul, mégiscsak meglepő. Egyáltalán hogy jut ilyen eszébe egy olyan fiatalembernek, akit újságíróként leginkább csak a körtöltésem belül küldte a szerkesztő anyagot gyűjteni.
– Egy tajvani diplomatával kellett beszélgetnem a tajvani filmgyártásról. Akkor már fontolgattam egy ideje, hogy elmegyek Ázsiába, magam mögött hagyom a megszokott napi rutint. Ismertem jó néhány Magyarországon élő kínai, vietnami és tajvani fiatalt, ezért ezekben az országokban kerestem ösztöndíjat. Meghallgattam a diplomata, Hsieh úr mondanivalóját a tajvani filmművészetről, másnap elkísértem ebédelni, majd a vasútállomásra. Mire odaértünk, tudtam, Tajvan lesz az úti cél – mesélt az ötletről Arany János, akit barátai csak Johnnyként szólítanak.
– Mire a vasútállomásra kigyalogoltunk, összebarátkoztam Hsieh úrral, akitől egyszerűen megkérdeztem, van-e ösztöndíj Tajvanra? Azt válaszolta, van, menjek fel Budapestre az irodájába és megbeszéljük a részleteket. Mindez 2005 februárjában történt, majd, ha jól emlékszem, júniusban hívtak fel, hogy megkaptam az ötéves ösztöndíjat. Azért jelentkeztem az ötéves programra (egy év kínai nyelvoktatás, majd négy év választott bachelor képzés), mert úgy gondoltam, ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben, minél többet kell kihozni belőle.
Arany Johnny elmondta: az ottani világot először kaotikusnak látta, de ahogy telt az idő, egyre inkább meglátta a rendszert a káoszban. Ami korábban meghökkentő, megdöbbentő volt, megszokottá vált.
– Az életszínvonal összehasonlíthatatlanul jobb, mint Magyarországon, ami nem is csoda, hiszen Tajvan egy rendkívül gazdag ország. Rendszeresen olvasom a helyi lapokat, viszonylag naprakész vagyok: tavaly októberben 4,33%-os volt a munkanélküliség, az átlagjövedelem pedig 37 ezer 334 tajvani dollár, ami 298 ezer forintnak felel meg – mondta el Johnny. Amíg ott éltem, 2005 és 2012 között Tajpejben 42,2 kilométer metrót adtak át, a legnagyobb déli városban pedig 2001 és 2008 között két teljesen új vonalat építettek ki, összesen majdnem 50 kilométer hosszan. A budapesti négyes metrót közel tíz éve, 2004-ben kezdték el építeni.
A gazdagság titkát persze nem könnyű megfejteni, tette hozzá, de hétköznapi tapasztalásai alapján mondhatja: lenne mit tanulnunk az ázsiai országtól.
– Egyszerű, hétköznapi emberként tapasztaltam, hogy a kisvállalkozókat, családi üzleteket, vállalkozásokat nem teszik tönkre adókkal. Magyarországon azt látom, hogy mindenki eladni próbál, az embereknek viszont nincs pénzük. Tajvanon az egy utcában lévő motorszerelő átmegy enni a leveseshez, aki a szomszéd fodrásznál vágatja a haját, majd bevásárolnak a zöldségesnél. Azt hiszem, ilyen egy működő gazdaság. Van kínálat és kereslet.
És hogy miből élt a kalandvágyó szegedi fiatalember Tajvanon?
– Angoltanításból. Japánok, koreaiak és tajvaniak dollár milliárdokat költenek angoltanulásra minden évben. Meg vannak győződve arról, hogy angolul csak anyanyelvi tanártól lehet megtanulni. Ja, hogy én nem is vagyok az, hiszen én magyar vagyok? „Az nem számít, hiszen fehér vagy, és minden fehér ember vagy amerikai, vagy angol.” – hangzott a válaszuk, ami jól jellemzi a helyiek gondolkodásmódját. Így lettem angoltanár Tajvanon. Több magániskolában tanítottam angolt gyerekeknek.
Johnny hazatért, mert lejárt a tartózkodási engedélye. De nem csak ezért ült fel a repülőre.
Elegem lett a sivár, üres sekélyes, felszínes beszélgetésekből a helyiekkel és más külföldiekkel, abból, hogy éveken át azt tanítottam majdnem minden nap, hogy „this is apple, that is orange”. Lélekölő. Nem volt hová továbbfejlődni, feljebb lépni. Egyik kedves ismerősömmel, akit kint ismertem meg, úgy fogalmaztuk meg ezt a problémát, hogy a szellemi és intellektuális kielégülés teljes hiánya. Képzeld el, hogy körülbelül fél év alatt az összes tajvani összes kérdésére válaszoltál, majd a maradék hat és fél évben újra és újra válaszolsz rájuk.
Persze nem kerülhettük meg a kérdést: a tajvani tapasztalatok birtokában milyennek látja Johnny hazatérve Magyarországot?
– Ha arra gondolok, hogy Magyarország is lehetne olyan gazdag, mint Tajvan, elszomorodok. Elszomorodok, mert míg én kint majdnem ötezer forintnak megfelelő órabérért dolgoztam, tudom, hogy itthon sokan négyszáz forintot keresnek óránként. Érzelmileg megközelítve a kérdést, én itt vagyok otthon. Tudom, hogy Magyarországon a töredékét fogom megkeresni annak az összegnek, amiből kint éltem, viszont egy érzelmileg és szellemileg értékesebb életet élhetek családdal, barátokkal. Ugyanis nem tudtam beilleszkedni, és egy idő után már nem is akartam. Hogy is lehetne úgy beilleszkedni, ha az utcán folyton utánad kiabálnak „Külföldi! Külföldi!”, vagy úton-útfélen vadidegenek fényképezkedni akarnak veled? Egy fehér, kaukázusi ember soha nem fog beilleszkedni egyik ázsiai kultúrába sem. Ebben teljesen biztos vagyok.
Beszélgetésünk során szóba került: Magyarország évek óta szeretne szorosabb gazdasági kapcsolatokat kiépíteni Ázsiával. Ilyen helyzetben azt hinné az ember, hogy nagy szükség van olyan szakemberekre, akik ismerik az ottani világot.
– Egy szűk kör biztosan jól jár ezekkel az államközi egyezményekkel. Szegeden eddig semmit sem profitáltam a kínai nyelvtudásomból, kulturális ismereteimből. Mindig felcsillan az emberek szeme, amikor mondom nekik, hogy beszélek kínaiul, de amikor arra kérem őket, hogy mutassanak nekem egy konkrét hirdetést, egy lehetőséget, ahol kínaiul tudó alkalmazottat keresnek, bármilyen pozícióra, akkor lelohad a lelkesedésük – mondta Johnny, aki munkát keresve Ázsiában megtakarított pénzéből él.
